Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM FOG AZ IDŐ CHAPLIN HUMORÁN

Modern idők
2017. máj. 24.
Miért érdemes 2017-ben megnézni Chaplin 80 éves némafilmjét? SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Aki csak azon gondolkozik, jó ötlet-e moziban újranézni a Modern időket, annak rögtön válaszol is a cinefil: hát hogyne, hiszen a digitálisan felújított változatot vetítik, 2K felbontású DCP-kópiáról, a fekete-fehér tónusgazdagsága az eredetihez közelít. Aki viszont azon tanakodik, egyáltalán érdemes-e megnézni Chaplin ősrégi némafilmjét, hiszen nemhogy az elmúlt 80 év, de az elmúlt 8 hónap alatt is hatalmasat fordult a világ, azt a multinál robotoló huszonéves válasza győzheti meg.

Azé, aki egy fatális véletlen folytán a Modern időkre, és nem egy szuperhősfilmre ül be a moziban – mondjuk burleszk a maga nemében mind a kettő –, és szembesül vele, hogy bizony van, ami nem változik. Az állandó munkakeresés, a monotonitásával fárasztó kulimunka, vagy a főnök, aki elektronikusan ellenőrzi őt a munkahelyén – ha más kontextusban is, de igencsak ismerős helyzetek. A Modern idők bizonyos értelemben nagyon is aktuális, hiszen Chaplin a beosztottjait tévéképernyőn keresztül figyelő és utasítgató nagyfőnökkel nemcsak az 1984 Nagy Testvérét előlegezte meg, de a munkásetető géppel azokat a Youtube-videókat is, amiken pihent agyú emberek fúrógépre húzott kukoricával verik ki a fogukat.

Másrészről persze anakronisztikusabb a film, mint valaha. Ma már máshol húzódik a giccshatárunk, így hát természetes, hogy túl szentimentálisnak érezzük a románcot, és túl patetikusnak a mondandót. Mert bizony tanulság is került a Modern időkbe, amiben Chaplin megtette az első lépést a társadalmi-politikai szatíra felé (a második A diktátor Hitler-paródiája volt). Chaplin a Nagyvárosi fényeket (1931) reklámozó világkörüli turnéján szembesült a gazdasági világválság hatásaival, és fordult baráti körével együtt a baloldali eszmék felé, amik az amerikai értelmiség számára akkoriban még a kapitalizmus vállalható kritikájának tűntek. A sztárkomikust egy Gandhival folytatott beszélgetés inspirálta arra, hogy megírja a Modern időket, amiben a Csavargó – és a hozzá csapódó utcalány (Paulette Goddard, Chaplin akkori felesége) – az emberségét próbálja megőrizni az ipari társadalomban.

A film tézise, miszerint a modern társadalom elgépiesíti az embert, közhely ma már. De ahogy Chaplin ezt eljátssza, és közben humorrá oldja az emberek szorongását, az klasszikus. Nála úgy lesz csavar az emberből a gépezetben, hogy a munkás keze a futószalag leállása után is automatikusan dolgozik tovább, és a főnöke orrát meg a kollégája mellbimbóját is meghúzza. Az angol nyelv persze mást mond – fogaskereket (cog in the machine) –, így hát a gyári munkást valóban beszippantja a masina, és mint egy játékvárban, végigkúszik a küllőkön és a fogaskerekeken. A Modern időknek ezek a gyári jelenetek az emblematikus képsorai, mert tökéletes vizuális metaforával írják le annak abszurditását, ahogy az ember mindent gépesít, és ezzel elszakítja magát a környezetétől.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A környezetétől elszakadt modern ember diszkomfortját, Chaplin úgy érezte, hogy a Csavargó figurájával tudná a legjobban visszaadni, mert ő folyamatosan hadilábon áll a világgal. Neki a tárgyak sosem állnak kézhez, a csirke kiugrik a kezéből, a ház kicsúszik alóla, miért éppen egy gyárban igazodna hát el? Chaplin ebben a kacsázó járású figurában, akinek még a cipője és a gatyája is el van méretezve, a mindenkiben ott csetlő és botló bumfordit ragadta meg, aki nem találja a helyét a világban, de azért kitartóan próbálkozik, hátha. És ez az ölelnivalóan esetlen alak meg az ő törhetetlen életkedve ma sem szorul magyarázatra: humora, életfilozófiája ugyanúgy él, mint 80 éve.

Vagy talán még jobban, mert manapság, amikor az összes némafilmet anakronisztikusnak érezzük, nem számít, hogy a Modern idők majdnem tíz évvel a hangosfilmváltás után készült. Ma már nem korszerűtlennek, hanem időtlennek tűnik ez a mozgásra és pantomimre építő filmnyelv. Így hát nem is érezni rajta a konokságot, amivel Chaplin a némafilmes formátumhoz ragaszkodott, mert úgy vélte, a Csavargó elveszítené a rejtélyességét, ha megszólalna. Megszólal persze így is, a film végén, amikor megtalálja a neki való munkát, és nem pincérként, hanem táncos-énekes előadóként arat sikert az étteremben. De a szöveget elfelejti, kamuolasszal énekli a dalt, aminek jelentését csak az előadásmód vicces pantomimjéből lehet dekódolni.

Nem kell latolgatni azt sem, hogy kommunista volt-e Chaplin, mert a filmje egyáltalán nem az. Nem is lehet, hiszen a Csavargó, aki a pillanatnak él és – a lányon kívül – csak magával foglalkozik, megrögzött individualista. A munkássztrájk élére is véletlenül sodródik, inkább a tévedések vígjátékának szabályait, mintsem a szocialista forradalmak kiskátéját követve. És nem kell azon lamentálnunk sem, hogy a Modern idők középső szegmense bizony nem több a korai egy- és kéttekercses burleszkekből összefűzött besztofnál, mert ki emlékszik már rá, hogy Chaplin nem most ügyetlenkedik először pincérként (Chaplin korcsolyázik, 1916), és bűnözőket is vágott már kupán (Chaplin, a rendőr; 1917)?

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A mai nézőnek minden vicc új, és amíg nevet, talán azt se szúrja ki, hogy döcög a film dramaturgiája, és a dráma sem olyan megható, mint a Nagyvárosi fények fináléjában. Inkább az ötlik szembe, hogy Paulette Goddard a vásznon is jó partnere Chaplinnek, és milyen merész, hogy az egykori musicaltáncos zsíros hajjal, koszos arccal játssza az utcalányt (ehhez a rendezőférj ragaszkodott: Chaplin állítólag egy vödör vízzel mosta le, ha Goddard sminkben jelent meg a forgatáson).

Végre egy Chaplin-film, amiben a lány egyenrangú a Csavargóval: ő is ugyanolyan szabad lélek, akit nem terhel a kötelesség, a munka, nem törődik konvenciókkal, lázadással, és pláne nem a társadalmi elnyomással. Tisztes polgári életre, takaros kis házra vágyik, meg hogy megéljenek a munkájukból a bohókás vagabunddal. De kertváros helyett a poros úton kötnek ki, kart karba öltve csámpáznak a horizont felé. Ikonikus kép, benne a nagy nevettető ars poeticájával a boldog kívülállók örök útkereséséről.

A harmincas években Chaplin, a művész is kereste az útját. A hanggal ugyan már a Modern időkben is kísérletezett (technikailag hangosfilm ez, csak nincs benne dialógus, de képpel szinkronizált zajok és különböző elektronikus készülékeken, tévén, fonográfon megszólaló emberek igen), esztétikát viszont csak négy évvel később, A diktátorban váltott. A Modern időkkel elbúcsúztatta a filmtörténet talán legismertebb alakját, és lezárta egy alkotói korszakát. Az összegző gesztus a korabeli kritikusokat csak részben hatotta meg. Bemutatásakor vegyesen fogadták a filmet, nem aratott olyan osztatlan sikert, mint az egyébként szintén a hangosfilmkorszakban forgatott Nagyvárosi fények, de végül megtalálta a közönségét, és a neki járó polcot a filmtörténetben. A legnagyobb (francia) filmesztéta, André Bazin azt írta 1954-ben: az idő igazságot szolgáltat a Modern időknek. Ma sem tudunk mást mondani.

 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek