Kicsit távolról indítok.

Gyakorló magyartanárok fejében sokszor felvetődik a kérdés, mi haszna a klasszikusok olvastatásának az iskolában, hiszen az irodalmi művek szereplőivel a fiatalok (a gyakori tapasztalat szerint) kevéssé tudnak azonosulni. Pedig ez lenne a cél: úgy olvastatni és beszéltetni témákról, hogy a problémákat, lelkiállapotokat közel érezzék magukhoz, hogy ne kelljen fölösleges történeti magyarázatokat és szójegyzéket mellékelni már ahhoz is, hogy az olvasás primér szintjén világos legyen a jelentés, mivel ez alapfeltétele annak, hogy értelmezzük vagy szerepjátékokkal feldolgozzuk azt, és ezáltal a saját fontos kérdéseinkre is válaszokat kapjunk. 

A szegedi Homo Ludens Project és a pécsi Escargo Hajója Prés című közös színházi nevelési produkciójának célközönsége a középiskolások, a fenti kérdés ezért aktuális. Az alkotók – Kállai Ákos, Szalai Ádám, Benkő Imola rendezők, és improvizációikon keresztül a színészek – olyan karaktereket igyekeztek megteremteni, akik közel állnak a nézőkhöz, hétköznapi figurák mindennaposnak mondható problémákkal. 

Ágoston présházat örököl a nagyapjától, amit adósság terhel, Kázmért elhagyja a barátnője, de aztán gyermeke születik, akit nem látogat. A magyartanár Valentinnek roma származású barátnője van, akit nem fogad el a családja, ezért küzd az apja iránt érzett gyűlölettel, a gazdag orvoscsaládban felnőtt lány (Linda) felelőtlenül bajba sodorja a legjobb barátját, a senkiben sem bízó újságíró különféle álidentitásokkal próbál érvényesülni, hogy megírhassa élete sztoriját, a partiról partira járó lány pedig az igaz szerelmet keresi. Nos, ők mindannyian kapnak egy levelet ReSoul (Re-soul? reSoul? re-souL?) aláírással, hogy gyűljenek össze a présházban, és ha sikerül ott eltölteniük közösen egy éjszakát, másnapra új életet kaphatnak, a régit a problémákkal együtt pedig elfelejthetik. Adva van tehát egy névtelen (sőt, kissé transzcendensnek ható) titokzatos felajánlás, amit, jobb ötlet nem lévén, mindent latba vetve és kockára téve elfogadhatnak, aztán majd csak történik valami. Tipikusnak mondható (felnőtt) attitűd, sodródjunk az árral, győzzük meg magunkat, hogy tényleg hiszünk az elképesztő Nagy Lehetőségben, nyerjünk időt, amíg ki nem találunk valami jobbat, vagy amíg valaki nem segít rajtunk. 

Az előadás fenti alaphelyzetre épülő dramaturgia egyszerű, a szereplők elbeszéléséből tudhatjuk meg az élettörténeteket, amiket aztán a présházban eltöltött idő alatt ütköztetnek (mert persze odamennek mindannyian, Ágoston pedig fogadja őket). Az előadók (Cseri Hanna, Fenyvesi Mihály, Frank Tímea, Gyüdi Eszter, Komlóczi Zoltán, Szilágyi Szabolcs) időről időre odafordulnak a nézőkhöz, és a közönséget kis csoportokra osztva megbeszélik velük a karakterük gondolatait, aktuális cselekedeteit, további sorsát, aztán aszerint folyik tovább a történet. Ily módon a produkció nem a későbbi feldolgozást, értelmezést ajánlja fel koordinált keretek között, hanem a belebeszélés, átírás lehetőségét. A néző is lehet szerző, aki saját élettapasztalatai, gondolatai alapján átírhatja a szereplő tetteit, reakcióit, ezáltal az egyes narratívákat is. Végső soron tehát a színészeken keresztül a nézők is szereplői a saját élményű színházi előadásnak, még ha a beszélgetések alkalmával nem is választhatnak, sőt a többi szereplőről szóló diskurzust sem hallhatják, csak a folytatódó játék során tapasztalhatják meg a közben történteket. A keretnarratíva jelentősége (ki a levélküldő, miért pont ezeket a személyeket választotta ki, mi lesz a történtek hatására a későbbi sorsuk) az előadás végére mintha elhalványulna. Ami végig lényeges marad, azok az aktuális reakciók, a személyes történetek kibontása, esetleg a figurák egymással való kapcsolata. Az egyes sorsokban nincs jelentős különbség attól függetlenül, hogy maradtak vagy az éjszaka folyamán elhagyták a présházat. Aki talán kissé kiválik a többiek közül, az Ágoston (Fenyvesi Mihály), övé a helyszín, feladata a többiek ott tartása lenne, amire nem különösebben törekszik annak ellenére, hogy ennek számára is tétje van. Az ő sorsáról nem kérdezik a nézőket, pedig az nem kevésbé lényeges, személyes történetével ő kezdi és zárja a darabot.

Fotók: Escargo Hajója

Az előadást felvezető játék alapján (a nézőknek kártyalapokra kell felírni valami olyat, amit régóta terveznek, de még nem cselekedtek a dolog érdekében) a fő téma a halogatás. A közönség, lévén diákok, főként a tanulást írják fel a lapokra, ezekről azonban később nem esik szó. A felnőtt szereplők életében más a halogatás és a kifogáskeresés tárgya/oka, viszont ez nem minden esetben egyértelmű. Kázmér még nem látogatta meg újszülött fiát, Linda még nem kért bocsánatot a bajba sodort baráttól, de a többiek esetében a halogatás inkább csak az egy helyben toporgás, passzivitás, kényelem. Ez persze lehet kamasz- és felnőttprobléma is, ám a két esetben nem ugyanazok a jellegzetességek, nem ugyanaz a tét: a matekházi elnapolása mégiscsak sokkal triviálisabb, mint az apai felelősség be nem ismerése. Az adott tizenéves közönség frappánsan próbálja megoldani a szereplők gondjait, holott ezek zömében felnőtt ügyek (mint mondtam, az alkotók is felnőtteknek szánt színházi nevelési előadásként aposztrofálják a projektet). A korkülönbség és a problémáktól való távolság miatt ezek a megoldási lehetőségek talán néha kicsit esetlenek, de a színészek rutinosan próbálják belesimítani a történetbe az ötleteket.  

A hosszában bejárható, a végeken falba futó színpadi tér két oldalán emelt széksorok a nézőt (bár az előadásban társszerzőként tekintenek rá) pozíciójánál fogva ítésszé, bíróvá is teszik, bár a koncepciónál fogva a nézőcsoportok csak egy-egy szereplő sorsával tudnak foglalkozni. Ezért a lezárás is egy kicsit suta marad, nem csak a karakterek sorsának szempontjából, de az cselekmény egészét tekintve is. Érdekes módon sokkal többeket érdekel, ki a titokzatos levélíró, mint hogy végül mi történik az előadás antihőseivel, mik a jövőbeli lehetőségeik.

A prés metaforája szépen megállja a helyét az előadásban, a hangsúly végig a szereplőkre nehezedő döntéshelyzeteken van, és ez egyben a nézőt szorongató nyomás is: mit kellene most tenni? Mi lenne, ha így döntenénk, vagy ha másképpen? Kinek a felelőssége, ha valami rosszul sül el vagy nem elég érthető? Közhely, de dönteni nehéz, döntésre késztetni pedig még nehezebb. Kell hozzá minimum egy présház meg az újjászületés ígérete.

Az előadás adatlapja az Escargo Hajója Színházi Nevelési Szövetkezet honlapján itt található.