„Csak szólani egy szót mint ember” - Horváth Lajos Ottó önálló estje / Nemzeti Színház
2017.05.14.

Parányi játéktérben, pár sor párnázott szék előtt valami asztalféleség van középen. Rajta terjedelmes, fekete plasztikzsák, ami egyszerre csak vonaglani kezd, majd kihasad belőle a zombinak maszkírozott költő, s felénk fordul. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Csak később értjük meg: a föld alól hívnak itt elő nekünk valakit, aki e hívásnak ellent nem állhatván, mielőtt újra eltűnne, kavargó emlékeibe és fájdalmaiba öltözötten tesz még egy kört előttünk. 

Szó mi szó, az a zajongó vizualitás, ami a képzőművész-rendező, Galambos Péter más munkáinál is észrevételezhető, most is meghatározza az előadáskezdést, zavarba hozva kissé a nézőt.  Hiszen mi Szép Ernőhöz, a jajongó költőhöz jöttünk, a halk szavúhoz, az élveteg szenvedőhöz, mi hát ez a földszag, mi ez a foszlani látszó fásli-köteg, ami a sárral összekent színészi testet istrángokként fogja össze? Azt kívánjuk látni s hallani, aki – mint Bródy Sándor mondta – „dúskált a fájdalomban”. Azt, aki a kozmopolita mód nagyvilági Molnár Ferenccel párhuzamos életében a maga kopott bársonnyal bélelt „kisvilágiságában” volt a miénk, itt, Pesten. De tán nemcsak volt. Talán most is a miénk. 

Horváth Lajos Ottó
Horváth Lajos Ottó

Ifjúságról és szerelemről szólnak az első percek. Nők, nők jönnek elő mindenhonnan, befogadók és elutasítók, szakszerű profik és prűdecske privátok. A levegőt betölti a megkívánás. A teret három oldalról körbevevő fekete nejlonfüggönyökre ősi jeleket, hatalmas rombuszformákat rajzol a férfi. Némelyik meg is nyílik, középen, ahogy kell, s átengedi a költőt a külső sötétségbe, hogy egy másik ajtón aztán visszaérkezzen hozzánk. A puszta kézzel lendületesen felvitt puha sár tenyérnyi széles, idővel világosodó csíkokat mutat, majd ahogy a szerelmi szenvedélyt a megélhetés gondjai, majd az életben maradás kínjai váltják fel, száradni kezd az érzések nyoma. A játék utolsó pillanatáig hallani, amint a szerelmek emléke pikkelyekben pereg le, elporlik, s időnként neszezve hullik alá a földre.  

Szép Ernő szövegeit és a költő testvérének, Szép Annának máig kiadatlan naplórészleteit a rendező, Galambos Péter és a dramaturg, Ernyei Bea alkalmazta színpadra. Sok-sok apró részletből sikerült egy szerves óriásmonológot összeállítaniuk, mely alá gondos technikusok segítségével, sokszor alig hallhatóan, de mindig jókor futnak be a zenék. A megszólalás ideje, amint az a fölharsanó rádió híreiből kitetszik, az ötvenes évek egyik Rákosi fémjelezte májusa. A megelőző borzalmak egy részét, melyek rögzítését Szép Ernő egyszerűen kiiktatta írói életéből, ezzel is tagadva az elmesélhetetlen iszonyat érvényességét, Szép Anna naplójából ismerjük meg. Ő, akiből nem lett író, s aki testvérének áldozta életét, le merte írni a szégyen napjait. 


A háború utáni vegetálás nyomorúságát, a pénztelenséget és a betegségeket, a csemegének számító, dupla szafttal gazdagított, üres tarhonya, s az eltévedt tárgyakból összerakott színpadkép jelzi igazán. Van itt edénymelegítésre is jó, égő mécsesek csoportja, papír, könyv, nyegde szék, de még egy gorillacsontváz is, vagy efféle. Minden fekete, barna vagy szürkésfehér, csak egy földre tett vizeskanna meg egy kis fazék zománca izzik vörösen. A középütt álló asztalféleségről később kiderül, hogy az egy végső célt szolgáló, guruló hordágy, a bal oldali tárgyak legfontosabbja egy kórházi neszeszerként szolgáló kis bőrönd, a jobb oldali falikút medencéjében pedig – részletekben, de a játék végére teljesen – lemossa magáról a túlvilági mázakat a főhős, s normál polgári öltözékben indul a sorsdöntő műtét elébe. Ez várható és sajnos kiszámítható, de végül is minden képi túlmagyarázás megbocsátható. 

Van tudniillik ez eseménynek egy különös központi problémája: Szép Ernőt, az élveteg szenvedőt, a törékeny alkatú, szorongó élvezőt az a Horváth Lajos Ottó idézi meg, akinél zeuszibb alkatú férfiszínész aligha van ma hazánkban. Érthető, ha a rendező különböző fogásokkal rejteni próbálja a színészi testben megjelenő elementáris földi erő megnyilvánulását. Ez nem egészen sikerül, de mégis megtörténik a csoda, létrejön a káprázat: a tölgyfa szomorúfüzet játszik. S vele remegsz. 

Elmúlt már az a perc, amikor – ki tudja, Miskolcon-e vagy Debrecenben, s hogy egy Schiller- avagy Shakespeare-szerepben színpadra lépve –  Horváth Lajos Ottó válláról egy pillanatra lecsúszott a fehér selyeming, s a lent ülő lányok egy másodpercre elfeledtek levegőt venni.  Rég eljött viszont az ideje annak, hogy egy szépséges beszédű, hibátlan hangsúlyokkal élő, teljes szakmai vértezettséggel rendelkező nagy művészt körülálljon a szakma és a közönség, s együtt örüljön annak, hogy szinte semmit nem kell letakarni az őt körülvevő produkció elemeiből, vállalható az összteljesítmény egésze, s méltó hozzá a feladat, amelyben színre lép.  

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

S akik azért váltanak jegyet az előadásra, mert Szép Ernővel akarnak találkozni, azok sem fognak csalódni. Mert végül is egy szellemi győzelem megünneplésének alkalma ez a szellemes fordulattal lezárt nagymonológ. A hivatásos szenvedő, az örök panaszkodó elhallgatott a legszörnyűbb időkben, nem adta nevét az aljasság dokumentálásához. Amit vállalt, arról beszélt, amiben hitt, azzal foglalkozott. Azt egyszerűen nem hitte el, ami vele és még annyi más emberrel megtörtént. Most úgy hívják életre, hogy megidézésekor megajánlanak neki egy olyan földi megjelenési formát, amiben bizonyára kedvét lelné ő is. 

Játszásibul mindenképpen. Hisz annyi mindennek érezte és képzelte magát, vegyük csak például az Október című kötetének pár sorát: „Növénynek sejdítem magam itt a kertészet földjén, …És azt kapom eszméletemen, azt, hogy meg vagyok tisztelve, hogy a természethez tartozom, úgy, mint a fűszál. Ennek a kerítetlen ünnepélynek, ennek az észt elállító jelenségnek, a teremtésnek vagyok itt valakije vagy valamije, invitált vándora vagy besorozott nézője, véletlen szemtanúja, itt vagyok! És tanúja vagyok a föld csodálatos kísérletének. Ez a panaszok legmagosabb lángjain túl felemel, és hiúság és büszkeség érdekes vendég érzeteivel traktál. Itt állok felnyitott meztelen szemekkel, és látok…” S bár a fenti szavak nem hangzanak el az előadásban, ehhez az érzethez szolgál nagyszerű társként, megrendítő tolmácsként Horváth Lajos Ottó, s általa mondhatja újra és újra a költő: „Itt vagyok!” 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.