A kiállítás azt járja körül, hogyan foszlott szét az utópisztikus, ideologikus világkép Afrikában a Szovjetunió összeomlásával. A koncepció kiindulópontját Chinua Achebe 1958-ban megjelent Széthulló világok című, afrikai gyarmatosításról szóló regénye képezi, ahonnan a címet is kölcsönözte a kurátor, Mark Nash filmrendező, filmtörténész. Az utazókiállítás egy nagyobb méretű közös munka eredménye, amelyben a budapesti OSA Archívum mellett londoni, bejrúti és lisszaboni intézmények dolgoztak együtt: a Calvert 22 Gallery, az Iwalewahaus-Universität Bayreuth és az EGEAC-Galerias Municipais.

A vörös Afrika képzete – vagy fogalma – egy olyan múltbéli tájat idéz elénk, amelyből csupán relikviák állnak rendelkezésünkre. A kiállított művek egy része valóban visszaemlékezésre csábítja a látogatót. Az orosz művész, Yevgeniy Fiks képsorozata például azt mutatja be, hogyan jelentek meg a szovjet festményeken, grafikákon és reklámképeken az afrikaiak és afro-amerikaiak, köztük a híres színész, Wayland Rudd (The Wayland Rudd Archive). Alexander Markov tavalyi filmje, az Our Africa az orosz állami film- és fotóarchívumból vett anyagokból készült. Burt Caesar a BBC-nek 2009-ben készített rádióműsora, a Fekete diákok Vörös-Oroszországban felidézi a szovjet ösztöndíjprogramokat, melyek segítségével afrikai fiatalok tanulhattak a Szovjetunióban.

Ehhez képest a kiállításon nemcsak a múlt, hanem a jelen síkja is megjelenik. A legelső kiállított művek között található az Onejoon Che dél-koreai művész által készített, ismeretlen katonának címzett emlékmű, amely 2002-ben épült Namíbia fővárosában. A múlt és a jelen mellett a jövő is képviselteti magát, amennyiben a szocialista utópia a jövő felé irányítja a figyelmet. Az utópikus jövő a nosztalgiával felidézett múlt számára egy furcsa időtlenségként jelenik meg például a szovjet űrprogramra reflektáló rajzokon Tonel Jelentések a háborús övezetből című installációján. Tartozik hozzá egy tárló is, amelyben régi térképek, képeslapok és egy nemzetközi űrkutató program tagjainak személyes tárgyai láthatóak. Találunk kifejezetten az afrikai tematikát felvonultató alkotásokat, például Paulo Kapela eklektikus kollázs-önarcképét, amely összetett identitását örökíti meg afrikai és luzofón jelképek segítségével. Ide kapcsolhatók azok az alkotások is, amelyek különböző afrikai helyszíneket, épületeket vagy eseményeket örökítenek meg. A Portugáliában élő mozambiki Ângela Ferreira installációja (Emlékműtanulmány Jean Rouch mozambiki Super 8-as workshopjainak tiszteletére) a francia Jean Rouch által vezetett filmes szemináriumokon készült felvételeket használ fel.

Nemcsak tematikai, hanem műfaji szempontból is nagyon változatos a kiállítási anyag. A rádióműsor és a filmek között található festmények, építészeti emlékekről készült fényképek és rajzok egymásra olvasása megkerülhetetlen. A kiállítás erőteljesen dokumentarista jellegű és ezzel vizsgálódó-elmélyülő attitűdöt vár el a látogatótól. Ugyanakkor a hagyományosabb képzőművészeti alkotások, a festmények és a fényképek másféle úton is megközelíthetők.Az összkép alapján mégis azt a következtetést lehet levonni, hogy nem kizárólagosan Afrikáról szól a kiállítás, hanem további szálak rendelődnek mellé: kubai, jugoszláv, amerikai és ázsiai területekhez kapcsolódó történelmi események és szereplők jelennek meg. A dél-afrikai Jo Ractliffe triptichonján egy angolai házfalra festett portrésorozaton Agostinho Nato, az első angolai elnök mellett Fidel Castro és Leonyid Brezsnyev is szerepel – ezzel állítva emléket az angolai polgárháború három legfontosabb szereplőjének. Tehát a tágabb kontextust a „szocialista országok barátsága” jelenti. Az a vörös Afrika képzet, amellyel a látogató megérkezhet a kiállításra – és amely szerint Afrika a kiállítás kizárólagos témája –, hamar szertefoszlik. A kiállított anyagok tükrében Afrika nem önmagában, hanem egy hálózat részeként értelmeződik. A történelmi kapcsolódások nemcsak a Szovjetunióval, hanem Jugoszláviával vagy Kubával, valamint Ázsiával és Amerikával is kirajzolódnak.

A korábban már említett murális alkotás (Castro, Brezsnyev, Nato) például olyan public art mű, amelyet Ractliffe fekete-fehér felvételen mutat be, ezáltal archív jelleget – és bizonyos értelemben másodlagos dokumentumértéket – kölcsönöz neki. Továbbá ezzel egyidejűleg el is vesz a műfajból adódó közvetlenségből, élő jellegéből.

A múlt nagy relikviájaként látható Kiluanji Kia Henda triptichonján a Karl Marx Luanda hajóroncsa az Angola elhagyatott partjainál található hajótemetőben. A három nézet közül a jobb oldali a korrodálódó felületet mutatja meg, a középső mintegy elmeséli a hajó történetét, a bal oldali pedig egy csendéletet ábrázol egy hajókötélből készült létrával – kérdés, ha a hajó teste ilyen rossz állapotú, hogyan tűnhet járhatónak a létra. A témához is illeszkedik a művész anyaghasználata: a fotó alumínium lapra lett nyomtatva.

Szintén nagyméretű fényképek láthatók a londoni Isaac Julientől. Diptichonján egy szabadtéri mozi látható üresen (Fantôme Crèole sorozat – Mozi mozi). A nappali életben megjelenő tér olyan, mint egy használaton kívül helyezett erőmű: díszlet. Az alkotóelemei új összefüggésbe kerülnek. A nézőtér két térfele között húzódik a törés, ezáltal a diptichon két szárnya közötti rés kettévágja a vetítésre használt egységes, fehérre festett falat. A választott forma így a kompozíció részévé is válik – ezáltal a témához is szorosan kapcsolódik.

Képek: OSA Archívum

Tonel korábban említett installációjában a rajzokon olvasható cirill betűs feliratok, valamint az angol nyelvű „részleteiben fordított” mondat olyan konkrét utalások a nyelvre és a nyelvi akadályokra, amelyek képesek egészen közel hozni a történelmi tapasztalatokat. Nem értelmezhető ilyen világosan Che projektje. Az észak-koreai Mansuade Art Studio szobraira utaló installációkban az emlékművekről készült fényképekhez egy méternél alacsonyabb (műanyagból készült) makettek is tartoznak. Míg a fényképeken a szobor emlékműjellege megőrződik (ezt nyomatékosítja az, hogy alulnézetből látható), addig a makett éppen hogy visszavesz a monumentális jellegből, már csak a méretéből adódóan is. Bár ez a gondolat összeegyeztethető lenne a geopolitikai koncepcióval, mégis az a benyomásunk, mintha nem ez állna a mű hátterében, hanem pusztán a szemléltetés szándéka.

A műfaji sokszínűséget felmutató tárlatból nem hiányzik az irodalom sem, a cím miatt eleve jelen van. Achebe afrikai író regénye egy nigériai faluban élő férfi történetén keresztül számol be a gyarmatosításról, az afrikaiak otthonának felszámolását meséli el. A Széthulló világ megidézése révén fogalmazódik meg az a „vörös Afrika”, amely a szovjet zászló alatt egyesülvén megszünteti a kontinens heterogenitását. A kiállított anyagok ennek a tételnek ellentmondani látszanak, így a távolból szemlélt Afrika-képünk az, ami voltaképpen lerombolódik – szerencsére. A kiállítás ezzel a gesztussal arra a párhuzamra irányítja rá a figyelmet, amely a posztkolonialista regény és a Szovjetunió között húzható. Az egymásra oktrojált kulturális rendszerek bemutatásán keresztül jó szemléltetést kap a hatalmi elnyomás, és az is megfigyelhető, hogy a hatalmi struktúrákat hogyan tudja leképezni az adott területen kitermelt kulturális termék – akár formai, akár tartalmi értelemben. Az a kép, ahogyan Afrikát látjuk, folyamatosan formálódik a kiállítás megtekintése közben.

A kiállítás kurátora: Mark Nash

A kiállítás 2017. június 4-ig látogatható.