Újrajátszott múlt / Georg Baselitz kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria
2017.04.20.

Nagyon friss a levegő most a Magyar Nemzeti Galéria Újrajátszott múlt című kiállításán, egy autonóm világsztár érkezett Budapestre. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

Ez a kérdés, öregem, 2010. Fotó: Jochen Littkemann
Ez a kérdés, öregem, 2010. Fotó: Jochen Littkemann

A fogadócsarnokban hatalmas méretűre nagyított fekete-fehér fotó: idős, kopasz ember hajol egy földre terített fehér felület fölé, fest. Sorjáznak a fejben a hangzatos legek, amelyekkel a felszínt szeretjük fodrozni. A férfi a világ öt legkeresettebb kortárs képzőművészének egyike. Március elején a Sotheby’s 7 és fél millió angol fontért, 2,7 milliárd forintért adta el a Vörös zászlóval című képét. Sir Norman Rosenthal sztárkurátor és művészettörténész – aki, azért leplezzük le, sokat tett az elmúlt évtizedekben e művész világhírnevéért - azt mondta idén, jelenleg ő a legnagyszerűbb élő festő a világon. Egy nagyszabású kiállításáért London, Párizs vagy New York bármelyik intézményében remegve lelkesednének. Most 80 műve itt van Budapesten. Először a kelet-közép-európai régióban, pontosabban az egykori keleti blokk ezen szegletén. Ez a legek ura pedig nem más, mint a német Georg Baselitz. De korántsem ezek a legek a legérdekesebbek Baselitzben, hanem valami egészen más, ami talán Londonban, Párizsban, New Yorkban is érthető, de itt, Magyarországon eminensen fontos.

Ez pedig az, bárki bármit is mondjon: márpedig tertium datur. Létezik Kelet-Nyugat, centrum-periféria, progresszív-retrográd, hagyomány és korszerűség, sőt, a bármilyen színű szélsőségeket jelző fogalompárok által fel- és szétfeszített mentális és művészeti koordinátarendszert egyszerre feldolgozó és azon túllépő autonómia. Amely ráadásul – ahogy a galériabeli kiállítás angol mottója mondja: Preview with Review – nap nap után előre írja a múltat, és nem hátra a jövőt. Nagyon friss a levegő most a Magyar Nemzeti Galéria Újrajátszott múlt című kiállításának belső tereiben, és nem csak a kortárs képzőművészet iránt fogékonyaknak lehet éltető ebből a friss levegőből szippantani egy nagyot, hanem azoknak is, akik nehéznek érzik a huszadik század velünk élő áporodottságát. Az autonóm művészetet keresőknek pedig a tárlat egyenesen kötelező.

Szőlőtő, 1969. Fotó: Georg Baselitz
Szőlőtő, 1969. Fotó: Georg Baselitz

Tartozzon bármely generációhoz, egy ember anyakönyvi kivonatában szereplő születési dátuma csak egy adat, a kérdések, amelyek az életét, az identitását közvetlenül meghatározzák, akár a születése előtti, akár az azt követő évszámok terében születnek meg. A mai Magyarországon pedig még mindig élhető konszenzus nélkül hatnak a huszadik század történeti eseményei, az érvényes válaszokra tehát érdemes figyelnünk. Baselitz 1938-ban a hitleri Német Birodalomban született, apja náci volt. Kisfiúként látta a lebombázott Drezdát; az NDK-ban nevelkedett, aztán húszévesen az NSZK-t választotta. Nem követett kifizetődő művészeti trendeket, nem állt be aktuálpolitikai szándékok mögé, aktivista sem volt, a hatvanas években Hősképek sorozatával a vászon előtt lázadt, nem az üvegfal mögött. Baselitz a pályája kezdetétől szembenézett azzal a terhelt környezettel, amelybe beleszületett, hamar az emlékezet emberévé vált. A személyes emlékezés struktúráját pedig művészi formává emelte, a múlt állandó átszivárgása a jelenbe, a múlt és a jelenbeli tapasztalatok állandó egymásra vetülése idővel alkotó módszerének és formai jegyeinek legsajátabb vonása lett. Tertium datur: Baselitz úgy maradt motívumaiban gyökereit, személyes környezetét idézően „önreferenciális”, hogy a figurák mellett megmaradva sajátos utat kialakító absztrakttá vált. A világ kérdéseire, melybe belehajíttatott, olyan válaszokat adott, amelyek által egyszerre lett és maradt önmaga, és vált a Baselitz nevű ember mellett álló Baselitz nevű festővé, aki előbbi életének tárgyaiból motívumokat kreált, azokból pedig autonóm művészetet hozott létre. Az ő univerzuma nem provincia. A hatalmas életműből ezt mutatja be okosan és érzékenyen a Galéria tárlata.

Partizán (Remix), 2006. Fotó: Jochen Littkemann
Partizán (Remix), 2006. Fotó: Jochen Littkemann

Indulása óta provokatívnak tartotta Baselitzet Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin is, pedig inkább tisztességes volt és ezzel időszerűtlen. Két szemeszter után „társadalompolitikai éretlensége” miatt kirúgták a keleti főiskoláról; az volt a bűne a szocialista realizmusba hermetikusan bezárt kelet-berlini intézményben, hogy egy véletlenül ott felejtett futurista album képeinek modorában kezdett festeni, a kötelező irányt elvetve. 1957-ben az akkor még átjárható Berlinben a Nyugat mellett döntött. A szabadság illúziója hamar szertefoszlott az ötvenes évek végén még eredeti nevén, Hans-Georg Kernként alkotó festő számára, aki nem volt hajlandó beleállni az amerikanizálódás szépségtapaszával elfedett háború utáni múlt-elhallgatásba; lelki sérülteket, elmebetegeket idéző, felnagyított alakjait bemutató első kiállításán pornográfiával és ízléstelenséggel vádolták meg; perbe is fogták már Baselitzként jegyzett, Kárba veszett nagy éjszaka című képe miatt. Egy firenzei ösztöndíjnak köszönhetően léphetett ki lehetetlen helyzetéből, de az egykori északról délre tartó művészi tanulmányút hagyományát szintén egyéniesíteni tudta. Tertium datur. Találkozva a reneszánsz hőseszménnyel arra döbbent rá, hogy a hős mint minőség a huszadik század közepi meggyötört Európából kiveszett, antihősök élik mindennapi életüket, hazatérve így született meg Hősképek című sorozata, melyben a periférián élők figuráit alakította át elemelt, elvont androgün formákká, kritikusai szerint megteremtve ezzel a kortársi német társadalom kegyetlenül őszinte arcképcsarnokát.

Először is, kérem szépen, 2014. Fotó: Jochen Littkemann
Először is, kérem szépen, 2014. Fotó: Jochen Littkemann

A hősfigurákhoz az elmúlt öt évtizedben vissza-visszatér, az elmúlt bő tíz évben a portrékat vállaltan remixelve, újrafestve. A Remix sorozat képeivel nyit a Nemzeti Galéria kiállítása is, erős felütésként megismertetve a látogatót a baselitzi művészi logika legmarkánsabb jegyeivel, hogy azután következetesen újrajárja a művész időrétegekkel folytatott játékának útját, s végigvezessen az életmű legfontosabb állomásain, egészen az idősödő művész jelenéig.

Baselitz évtizedekkel korábban, mint ahogy egyáltalán megfogalmazódott volna, a maga kontextusában megválaszolta a 90-es évek fordulóján feltett Hans Belting-i kérdést, mely így szól: „Lehet vagy szükséges-e, hogy a nyugati művészetet is Keletre exportáljuk, ahogyan a nyugati márkák exportjával már felvásároltuk a keleti országokat és az ott élő embereket?” Persze, teljesen jogosan lehet azt mondani, hogy Belting felvetése történelmietlen, de régiónkban, ahol mind a mai napig érvényes az Ost-West vita, még mindig izgalmas lehet Baselitz attitűdje. A magát egész életében kelet-németként azonosító művész válasza az akkor még nem artikulált kérdésre az volt, hogy bármi lehet a szellemi export tárgya, de köszöni szépen, ő ebből nem kér. Tertium datur. Amikor a nyugati művészetben a figurativitás kínosan anakronisztikusnak hatott, a keleti blokkban pedig csak a szocialista realizmust jelenthette, Baselitz olyan figurális művészetet akart művelni, amely egyszerre absztrakt is. A kiállításon a szemünk előtt válik érthetővé, mit jelent, hogy fontosabb a kép mint annak a „témája”, megérthetjük, hogyan szublimál a képről az üzenetesség, miként válik a festő ecsetjén minden képi motívummá - ritka az a tárlat, ahol megérthetjük, mi a kép maga; mert ritka az a művész is, aki eljut ideáig. „Jobban tennénk, ha átengednénk magunkat a kliséknek, az összeset megidéznénk, összegyűjtenénk őket, mint megannyi képelőttes adottságot: 'az akarat elvesztésének akarata' az első. S a munka csak akkor kezdődik, ha kilépünk belőlük, mert elvetjük azokat.” Juthat a Galéria kiállításán eszünkbe Deleuze – igaz, Francis Bacon művészete kapcsán írt, de Baselitzre is teljes mértékben érvényes – pár sora , miközben Baselitz fejük tetejére állított motívumait szemléljük autonóm képein.

Sing Sang Zero, 2011. Fotó: Jochen Littkemann. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria.
Sing Sang Zero, 2011. Fotó: Jochen Littkemann. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria.

Bár a kétezres évek elején készült Oroszképek című sorozata, melynek több darabjával is találkozhatunk a tárlaton, a szovjet diktatúra idején készült magán- és társadalmi jelentőségű életképekkel foglalkozik, a feje tetejére állított Leninnél vizitáló küldöttekkel, tábornokkal, kelet-német menyasszonnyal, e képek művészeti és nem elsősorban vagy kizárólag politikai felülvizsgálatnak számítanak, a szocreál inverzeként értelmezhetők. S bár művein számtalanszor feltűnik a birodalmi sas át- és újraértelmezett motívuma, Hitler az emlékezet által szétrobbantott alakja, a német újraegyesítés után pedig elementáris erejű szoborsorozatban dolgozta fel és állított emléket a drezdai bombázás során elpusztított áldozatoknak, Baselitz művészete elsősorban nem politikus művészet. A politikától bölcs távolságban értelmezi saját festői szerepét. „Úgy gondolom, hogy a vadász ne cseréljen szerepet a nyúllal. Azokat a nyulakat is lelövik, akik a vadász védelme alá helyezték magukat, ha elég kövérek hozzá. A vadász szép egyenruhája a szertartás részét képezi, és mégha amúgy lágyszívű ember is, ki fogja használni, hogy fölényben van.” Amikor azonban Baselitz arról beszél, hogy egy lerombolt rendbe született, egy elpusztított tájba, egy összetört, meggyötört népbe, egy tönkretett társadalomba, és soha nem akart új rendet építeni, mert több mint elegendő úgynevezett rendet látott már, tehát rá volt kényszerítve, hogy mindent megkérdőjelezzen, újra naiv legyen, újra megtanuljon kérdezni, és azt látjuk, hogy ebből az alapállásból szabadság, autonómia és ritka formátumos művészet épült, mindez mégiscsak politikai regiszterben is a hat művészetével találkozóra. Akkor is, vagy akkor még inkább, ha az kevésbé tragikus korban született, ad absurdum, ha az illető húszas, harmincas fiatal – és védené saját szabadságát, autonómiáját.

Baselitz ráadásul festői módszerében is friss minőséget képvisel, úgy hajol „szabálytalanul” a vászon fölé, mint ahogy egy DJ hajol a bakelitjeire a pultja fölött, úgy remixeli évtizedek óta kiforrott motívumait, mint egy disc jockey az ismert számokat, legyenek azok saját szerzemények vagy mások dallamai; itt és most nagyon is érthető, amit így tesz – nevezzük talán painting jockeynak – ez a közel nyolcvanéves művész a legfiatalabb generáció számára is. De megrendítő erejű az idős emberi test elfogyását „dokumentáló” lehetetfinom, a 2015-ös Velencei Biennáléra készült Nadrág nélkül Avignonban című sorozata, és a memento moriként értelmezhető monumentális, monokróm fekete Zéró Mobiljának halálfeje is, mellyel a tárlat zárul. Hogy is szokták mondani? Nullától kilencvenkilencig.

(A kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában július 2-ig tekinthető meg, kedd-vasárnap 10-18 óráig.) 

Szerző: Kántor Viola