Egy vezér gyermekkora; Buster két élete / 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2017.04.10.

Nem túl szerencsésen csöppentünk bele a 24. alkalommal megrendezett Titanic Filmfesztivál egyhetes sodrásába. A hét versenyfilmből kettőt láttunk, és szinte biztos, hogy ennél csak jobb lehet a többi. A művészi blöfftől jutottunk el az üres titokzatosságig. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Előzetesen igen sokat reméltünk az Egy vezér gyermekkora című angol, magyar és francia koprodukcióban forgott misztikus drámától. Errefelé, Ká-Európának eme savanykás szegletében sosem volt hiány politikai alfahímekből, vezérszerű kalandorokból, pitiáner, ám annál akaratosabb államférfiakból, így joggal hihettük, hogy Brady Corbet filmje egyenesen nekünk készült. A lehetséges áthallások és a kényes, ám annál sokatmondóbb történelmi háttér miatt. Egy tízéves forma, amerikai kisfiú rendhagyó mindennapjait látjuk Párizsban, a versailles-i békeszerződés idején. Három, egymásra épülő, ezért egyre nagyobb hullámokat vető hiszti/tiltakozás/lázadás köré szerveződik a történet a jobb pillanataiban Csáth Gézát idéző, sötét, visszafogott és kissé szikár előadásmódban. Ekkor még csak a túl hangos, túlságosan drámaira hangolt zenét nem értjük, hiszen egyrészt elnyomja a lelki finomságokat, egy diktátor genealógiáját, másrészt sokkal inkább illene egy horrorhoz, ahol nem elég félelmetes a szörny, ezért rá kell segíteni az erőteljes vonósokkal, vagy nagyszabású csatajelenethez, ahol fém csattan fémen és dől a vér.

Vér persze itt is folyni fog, csakhogy elég döcögősen jutunk el addig, egy elfojtott és túlszabályozott világ apró frusztrációin vergődünk át, amelyre rátelepedett az első nagy világégés és az épp tomboló spanyolnátha megannyi borzalma. Magukból a béketárgyalásokból keveset látunk, pedig az a kevés is jóval izgalmasabb, mint a lassan csordogáló cselekmény legtöbb jelenete, amikor amerikai szempontból tárgyalják Németország ellehetetlenítését, és mindezt a diplomata, amúgy igen autoriter apán keresztül jut el hozzánk. 

Egy vezér gyermekkora
Egy vezér gyermekkora

Az eddig jobbára színészként ismert Corbet (Lavina, Melankólia) első filmje, bár viszonylag jól ért az atmoszféra megteremtéséhez, a lassú építkezéshez és a mélyben forrongó indulatok kissé körülményes feltérképezéséhez, a végére elveszti a fonalat. A dramaturgiailag teljesen zavarossá váló film végül cserbenhagyja figyelmes nézőjét. Érthetetlen, hogy a záró jelenetben nem a lélektanilag agyonvizsgált kisfiú, Prescott tűnik fel kopaszra nyírt vezérként, hanem az addig mellékszereplőként sínylődő, a tárgyalásokról tudósító Charles, akit Robert Pattinson alakít magabiztos szürkeséggel. De akkor vajon miért pazaroltuk más gyermekkorára az értékes másfél órát? A magyarázatot a fülsértővé váló zene és az elszabadult kamera (mintha egy ringlispílre kötötték volna rá) keni el. A film egyértelmű pozitívuma a családot alakító színészek játéka: a kisfiút Tom Sweet játssza igen ügyesen, a migrénjével, féltékenységével és keményszívűségével küzdő Anyát Bérénice Bejo hozza pontosan, míg a főként a verés pedagógiai erejében bízó Apát Liam Cunnigham tárja elénk gyönyörű hanglejtéssel és nemes szigorúsággal. 

Talán egy kicsivel rutinosabb és nem annyira művészkedő rendező élvezetesebb végeredményhez jutott volna, hiszen gyakran az volt az érzésünk az Egy vezér gyermekkora kapcsán, hogy a szorongó gyerekhez hasonlóan azért viselkedik időnként olyan ellenszenvesen, hogy jobban szeressük. Hát nem. Corbet alkotását nem könnyű szeretni, mert a felvetett, a közhelyeknél egy fokkal érzékenyebben megfogalmazott kérdéseit maga nyilvánítja bosszantóan jelentékteleneknek. Plusz joggal pályázhat minden idők legrosszabb befejezésére.

Sarah Adina Smith filmje után már a műfajra gyanakodtam. Hiszen a Buster két élete is misztikus dráma címszó alatt futott. Ha misztikumon nagy művészi elánnal megfogalmazott, éktelen zűrzavart értünk, amely nem nyugtalanító, hanem bosszantó hatást vált ki nézőjében, akkor a műfaji meghatározással nincs különösebb bajunk. Smith filmje olyan rendező munkája, aki csak félig járta ki a Lynch-féle kurzust. Tudja, hogyan kel összezavarni egy egyszerű és érthető történet dramaturgiáját, de azt már nem, hogy mindez élvezetes kutatásra serkentsen a kulcs után. Azt szokták mondani, hogy a versnek nem megfejtése van, hanem ereje. Egy versből akkor is értünk valamit, akkor is kifejező, ha amúgy teljesen érthetetlennek, egymásra dobált képek halmazának tűnik. Ez a költészet köszön vissza Lynch jobb műveiben, és ez hiányzik a Buster két életéből.

Az éjszakai recepciósként szolgáló, így folyton az ólmos kialvatlansággal küzdő Buster fokozatosan veszíti el realitásérzékét. Furcsa dolgokban kezd hinni, furcsa alakok bukkannak fel körülötte, és egy idő után már nem a szokatlan világ lesz egyre különösebb és nyugtalanítóbb, hanem a megszokott, jól kiszámítható, családias hétköznapok. Az efféle szakadékot ritkán lehet áthidalni békés eszközökkel, nem csoda, ha ez is tragédiába torkol, és Busternek menekülnie kell. Remeteként él a környező erdőben, télen villákban húzódik meg, ahol megfordítja a családi képeket, majd belerondít egy fazékba, és ott hagyja a családi asztalon. Ez eddig jó, ironikus lázadás a túl sok racionalitással és derékszöggel megáldott világ ellen, amely csak a robotként élők számára ad némi menedéket. De aztán idekeveredik egy tengeren hányódó csónak, benne a hősre megszólalásig hasonló hajótörött, aki Buster alteregója (?), vagy másik fele (?). 

Buster két élete
Buster két élete

A Buster két élete sem maradna le túl sokkal a legrosszabb befejezést kereső versenyben, de az egész filmet átlengő humor sokat segít ennek elviselésében. A Bustert alakító Rami Malek igazából ott folytatja, ahol a népszerű sorozatban, a Mr. Robotban abbahagyta: kissé álmos tekintettel kóvályog a valóság bójái között, és olyan hatást kelt, mintha igazából valahol nagyon messze járna. Talán épp a nyílt tengeren hánykolódik. Vagy a válasszal már soha nem kecsegtető kérdések között bolyong. Nézzük, nézzük, néha felnevetünk, de nemhogy katarzisig, még a dühös legyintésig sem jutunk el. Hiszen mit ér egy szabadvers költészet nélkül? A Buster két élete csupán a misztikum vázát villantja fel, kitölteni már nem tudja. A csalódott befogadóra pedig nem számíthat.