A Bartók-darab, A csodálatos mandarin most táncosok nélkül jut elénk, tehát csak a szvit. Vérbő zene, van benne orgazmus, gyilkosság, bűn és tisztaság, és egy jó adag bujaság, füstös romantika… Még szép, hogy erkölcstelennek kiáltották ki annak idején, az pedig még szebb, hogy már a tízes évek végén megvolt Bartók fejében a mű, még azelőtt, hogy üvöltöttek volna a húszas évek, és kelendő művészeti produktum lett volna a szexualitás, és divat a polgárok pukkasztása. Mégis, most úgy érzem, Hamar Zsolt és az Óbudai Danubia Zenekar nem talált egészen egymásra. A zene pontosan szólal meg, mint egy óramű, és pont ez a baj, meg-megszakadó dallamok között (mögött?) nem hallom a teremtő energiát. Nehéz zenéről van szó, és van itt jó pár momentum, amiből kiderül, hogy a zenekar még nem egészen beszél folyékonyan Mandarinul – és ez nem gúnyolódó bon mot. Szerencsére a zárószakaszban repül a mentőöv, végül is megmutatja a zenekar, hogy van bennük energia, a rezek és a fafúvók elkezdenek rikoltozni, jön egy istenien piszkos és izgalmas harsonafutam, az utolsó három perc hangorgiájától belesüppedek a székbe. A mandarin élettelenül terül el.
 Fenyő László |
Dohnányi Ernő Konzertstücknek nevezett el egy csellóversenyt, ami hangvétele alapján lehetne rapszódia, formája szerint pedig szonáta – és így már érthető, miért kerülte meg a címadás terhét a szerző. A zene mindenesetre sokkal izgalmasabb a címnél, igazán szoros és termékeny interakciót kíván a zenekar és cselló között. És ez szerencsére most meg is történik. Fenyő László karizmatikus jelenléttel bír a színpadon, és egyszeriben a kiváló zenekari játék katalizátorává válik, ha éppen nincs szólama, akkor barátságosan villogtatja a szemét a hegedűsökre meg a körülötte zenélőkre, öröm látni, öröm hallani őt. Jó ez a Dohnányi-mű, szinte wagneri hatású zene, és ez most legyen erény, nagyon teátrális és komplex, mégis elsőre befogadható. A mű újra meg újra visszatérő főtémája Fenyő László csellóján most inkább lírai, sokszor szinte idilli, szárnyaló. (Pedig lehetne egészen másmilyen is, nyugtalanító vagy sötétebb tónusú, igazi kincsestár ez a kotta.) Ráadásként pedig egy Bach-tétel, a második csellószvitből a Sarabande.
Anton Bruckner IV. „Romantikus” szimfóniájáról egy Kodály-anekdota jut eszembe. Egyszer a zeneakadémisták házi feladata az volt, hogy egy Kodály-tételből készítsenek egy rövid parafrázist. Ambiciózusnál ambiciózusabb megoldások születtek, a jelenlévő zeneszerző fél óra alatt végighallgatott vagy húsz zenei csúcspontot. A végén a kéziratokat is megkapta a szorgalmas hallgatóktól, és csak annyit mondott: „Honnan tudtak ennyiféle kottapapírt összeszedni?”
 Hamar Zsolt |
Tudom, hogy unalmas már azon fanyalogni, hogy jó, jó a Bruckner, csak kár, hogy nem Mahler, de nem véletlenül jut eszembe a fenti történet. Honnan szedett össze ennyi kottapapírt Bruckner? És miért kell egyetlen szimfóniatételben egy tucat csúcspontot végighallgatnom?
Brucknert nem azért nehéz játszani, mert nagy intellektuális kihívás, hanem azért, mert Bartók tömörségéhez vagy a Dohnányi-mű komplexitásához képest nagyon bőbeszédű és egyszerű felépítésű. Talán pont ezért annyira ingatag a zeneszerző helye a kánonban, pont ezért szorul mindig a nagymesterek mögé. Brucknert lehet szeretni és nem szeretni (Mahler azt mondta, félig isten, félig mamlasz, a brahmsisták viszont lenézték), és elő lehet adni jól vagy rosszul.
A Danubia duzzadt az erőtől a szimfóniát játszva, Hamar Zsolt határozott kézzel irányította őket, dübörögtek a fortissimók, hatásos ívvel épültek fel a csúcspontok, én meg fanyaloghatok és hasonlítgathatom a művet Brahmshoz meg Mahlerhez, de el kell ismernem, hogy ez a szimfónia nem is szólhatna jobban. És ha majd egyszer megint Brucknert-művet játszik az Óbudai Danubia Zenekar, biztosan el fogok menni.