Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NÖVÉNYKÉNT LÉLEGEZNI

Han Kang: Növényevő
2017. márc. 29.
Hang Kang regénye Jonghje átváltozását mutatja be, akit a belőle táplálkozó másik személyisége felfal. HELYES KATALIN KRITIKÁJA.

Han Kang regénye szenvtelenül és távolságtartóan mutatja be Jonghje kafkai átváltozását, ahogy kezdetben a növényevéssel agressziót, majd vágyat és végül elbizonytalanodást vált ki a környezetében élő emberekből. Tavaly a Nemzetközi Booker-díj zsűrije is ezt a hűvös, mégis magával ragadó elbeszélői módot emelte ki a kötet legfőbb érdemeként. Ezzel a szerző képes bemutatni az önmagából kiforduló és magát is idegenként érzékelő főhőst. A Növényevő egyszerre mutatja be az ésszerű okokat, a táplálkozási zavarokkal küzdő főhős szorongó alakját, és az álmok miatti átváltozást, az először állati, majd növényi létezést. A regény a társadalmi és az emberi viselkedés korlátainak legyőzéséért folytatott küzdelem lehetőségeit járja körül. „Senki sem tud újra levegőhöz juttatni.”

A fejezetek egymásba szövődnek, ahogy Jonghje személyisége teljesen átalakul. Miközben a főhős átformálja a hozzátartozók viselkedését és a saját életükhöz fűződő viszonyukat, idegenné válik családjában és a társadalomban is. Három nézőpontból ismerhetjük meg a nő karakterét. Az első fejezetben a férj kezdetben döbbent és aggódó, majd pedig rideg és már-már agresszív hozzáállást tanúsít, ahogy elmeséli, hogy az addig praktikus és hasznos felesége hogyan vetkőzi le régi személyiségét. „Kényelmesnek tűnt egy olyan nő, akitől nem várható újdonság, ész vagy éppen kifinomultság.” A második fejezetben azonban Jonghje sógorának fanatikus vágyai szervezik a cselekményt. Az utolsó, Lángoló erdő című fejezetben nővére, Inhje meséli el, hogy testvére személyiségében már gyerekkorában is megmutatkozott a társadalom szabta konvenciókból való menekülés és a természet iránti fogékonyság. Míg az első két fejezetben a férfiak csak a saját vágyaik tárgyaként tekintenek a főhősre, az utolsó fejezetből megértjük, hogy nem egy pillanat alatt változott át Jonghje, hanem hosszan tartó folyamat következményeként került ebbe az állapotba. „A fejében valahol, ahova még én sem pillanthatok be, titkos rejtekhelyen őriz valamit.”

Jonghje pusztán tényekre szorítkozó mondatai alkalmasak az elfojtott érzelmek kifejezésére, azonban ellentétet teremtenek a sokszor megdöbbentő cselekmények leírásainak hangulatával. Az engedelmes és beletörődő Jonghjét álmai a növényevésre buzdítják. Az első fejezetben leírt álmokban megjelenő arctalan alakok, az erdő és a vértócsa motívuma a későbbi fejezetekben nyer értelmet. Az álmok nemcsak a cselekmény hátterét szervezik, hanem a főhősnek az egyetlen lehetőséget biztosítják a kommunikációra, csak az álomleírásokkal képes bekapcsolódni a saját történetébe, és csak az álmaiban tud kapcsolatot teremteni testvérével.

A férj és a sógor karakterében ugyanúgy munkál az elfojtás, a saját komplexusaikat leplezni próbáló akarat, mint a főhősében. Mindkét karakter elbeszélésében az arc, az egyediség nem válik fontossá, csak a testükkel és a vágyaikkal képviselik magukat a szereplők. Az addig visszahúzódó sógorának a fantáziájában is arctalanul jelenik meg a testükre festett virágokkal szeretkező pár. Az „emlékek felidézéséből” táplálkozó vágy a beteljesülés pillanatában „valami ősi dolognak, még az evolúció előtti emléknek vagy a fotoszintézis nyomának tűnt, és ő meglepődve eszmélt rá, hogy nincs benne semmi erotikus, inkább növényinek lehet mondani.” Jonghjénak viszont a saját és mások teste sem jelent semmit, a történet végén, ahogy eltávolodik a valóságtól, már annyira átváltozik az önképe, hogy elegendőnek érzi napfénnyel és vízzel táplálni magát. „Hangja súlytalan volt, akár egy tollpehely. Egy olyan ember hangja volt, aki sehová sem tartozik, és aki járt már a létezések közti világban.”

Az álmok megjelenése és az elfojtott indulatok felszínre kerülése a főhősben és környezetében is bizonytalanságot kelt. Amikor apja erőszakkal akarja lenyomni a húst a torkán, Jonghje önkívületi állapotba kerül, és felvágja az ereit. Ettől a pillanattól kezdve teljesen elveszíti valóságtudatát és állatias ösztönöknek engedelmeskedve próbál élni: kívülállóvá válik a családjában és elutasítóvá mindenféle emberi elvárással szemben. „Üres tekintettel meredt a családjára, mintha nem is értené, mi miatt támadt a hangzavar.” A külső szemlélőknek úgy tűnik, hogy a főhősben mindenfajta erkölcsi korlát megszűnt, a meztelenség és a vágyak szabad megélése és beteljesítése vált elsődlegessé számára, azonban ez inkább a passzív beletörődéssel, a valóság teljes kirekesztésével magyarázható. „A nő arról az életről mondott le, amit maga a teste jelképezett.”

„Lehet, hogy Jonghje csak elengedte a vékony kötelet, ami a mindennapi élethez kötötte.” Inhje elbeszélése a történet lezárása helyett még tovább fűzi a szálakat. Jonghje és nővére életét a közös álmok összekötik az utolsó fejezetben. „Létezésük egy pillanatra összekapcsolódik”, de a cselekményből már nem derül ki, hogy milyen következményei lesznek az elfojtásnak Inhje életében, vagy Jonghje felszabadított személyisége lélegzethez jut-e még valaha. „Kiver a hideg veríték, úgy tűnik, másik emberré válok, ez a másik ember pedig előtör belőlem, és felfal.”

A kötet erősségét ez az egyszerű beszédmód, a lecsupaszított cselekményábrázolás adja, ami meghökkenti és a szorongás érzését ülteti el az olvasóban. A szerző minden felesleges túlzás nélkül képes érzékenyen bemutatni az elfojtásaikkal szembenéző karaktereket. „Amikor felébredsz, rájössz, hogy van egy másik világ. Egy napon fel kell ébrednünk.”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek