Nyilván volt idő, amikor hosszas éjszakai beszélgetések és kocsmai diskurzusok része lehetett a nagy kérdés: vajon ki a legjobb Poirot? A termetes nagypapa, aki mindig képes bedobni egy poént (Peter Ustinov)? Netán a kissé idétlen Tony Randall (Az ABC-gyilkosságok 1965-ös feldolgozása)? Vagy a már-már ésszerűtlenül harsány Albert Finney (Gyilkosság az Orient expresszen)? 1989-ig biztosan legitim volt ez a kérdés, de akkor jött az angol ITV sorozata, vele együtt pedig David Suchet, és minden megváltozott.

Ő a legtökéletesebb Poirot, gondoltuk, amikor először láttuk, ezen sorok írója csak valamikor a kétezres évek közepén. Azóta persze már elkönyveltük: természetesen igazunk volt. És nem azért, mert a könyvek alapján is így képzeltük, nem azért, mert bizonyosan Agatha Christie is hasonló bajszot, kalapot, sétapálcát meg zsebkendőt adott volna a detektívnek. David Suchet tényleg magáévá tette a szerepet, ami szörnyű feladat, mert ha vége az egésznek, nehéz folytatni a színészi pályát, elhitetni, hogy most már nem az az okos nyomozó vagyok, aki több mint két évtizeden keresztül a képernyőn volt. Ez mindenesetre nem a Poirot-rajongók problémája. Ők egyszerűen élvezték, hogy itt van egy színész, aki éppen annyira modoros, amennyire kell (a belga detektívhez pedig ez is kellett), éppen úgy méri le a tojás hosszúságát, ahogy a könyvben meg van írva, úgy ejti ki a francia szavakat, hogy a saját hősét egy idő után rettenetesen utáló Christie is tapsolhatna örömében – s mi mindezt Szersén Gyula vagy Balázs Péter hangján hallgathatjuk. David Suchet Poirot-ja lassan, kifinomultan beszél, a gyakorta megjelenő szófordulatain nagyokat mosolygunk, és még az sem zavaró, hogy nagyjából minden második részben elmondja: „Poirot és a kis szürke agysejtjei…”

Amely agysejtek 1989 és 2013 között megoldottak hetven esetet, még ha az első évadok ügyei nem is voltak annyira komplexek, mivel ezek a kevésbé ismert, kevésbé összetett novellákon alapultak, így nem volt ritka, hogy a néző Poirot előtt jött rá például, hogy a szerelmi háromszöget nem azok a személyek alkotják, akikre mindenki gondol (A rodoszi háromszög). Mondjuk, nem is volt ezzel baj, hiszen az Agatha Christie-kötetekben is az volt a legizgalmasabb, hogy az olvasó együtt nyomozott a hőssel, teóriákat állított fel, aztán általában koppant a rejtély megoldásakor. Mégis, nem tévedünk, ha az első, rövidebb epizódokat egyfajta beugrónak tekintjük a későbbi részekhez, amelyek a regényeket vették alapul, és mintha csak valamiféle hármas tagolás szerint lettek volna elkészítve. Mert szinte az összes, másfél órás Poirot-epizód első harmada az expozíció, a miliő bemutatása, mire jön a gyilkosság, hogy utána a detektív úgy harminc percen keresztül keresse a nyomokat, majd a társaság összeül a szalonban, és Poirot hosszas elmélkedés után rámutat a bűnösre.

Hogy ez nem hetven, hanem már öt rész után is végtelenül unalmas lehetett volna? Valószínűleg igen, csak hát egyrészt itt voltak Agatha Christie jól megírt történetei, valamint David Suchet, másrészt meg az a környezet, amely annyira vonzóvá tette az epizódokat, amelyet annyira mesterien varázsoltak elénk. A nagypolgári lakások, a kastélyok, az előkelő szállodák, és a gazdagság, amely arra tökéletesen alkalmas volt, hogy a néző azt is leszűrhesse, lám-lám, itt valóban csak jómódúak gyilkolnak. Ilyen krimiket ma már nem készítenek, azt a szerethető lassúságot, aprólékosságot, az idealizált világot, amit a Poirot ad, talán csak az itthon szintén állandóan ismételt Columbóban találhatjuk meg.

A Poirot persze azért is nagyszerű, mert javarészt követte a regények és novellák megjelenési sorrendjét, ha valaki szereti, azt is mondhatja: hű feldolgozások voltak ezek (azzal a kiegészítéssel, hogy a magánnyomozó szellemileg nem mindig a toppon lévő segítőit – Japp főfelügyelő, Hastings kapitány és Miss Lemon, a titkárnő – néha olyan történetekbe is beleírták, amelyekben eredetileg nem szerepeltek). Amely megállapítás azért is fontos, mert az ITV másik sorozatáról, a Marple-ról már korántsem mondható el ugyanez, és bár tényleg nehéz feladat volt a minden elemében autentikus kotnyeles hölgy, Joan Hickson után újraértelmezni Agatha Christie másik hősét, ez a széria úgy vallott kudarcot, hogy bevetett mindent, ám ezzel egészen gyorsan kivívta a rajongók ellenszenvét. Mert milyen dolog az, hogy a kötögetni szerető Miss Marple-t Tommy és Tuppence-történetekbe helyezzük, vagy nemes egyszerűséggel átírjuk az eredeti cselekményt, hisz’ attól biztosan jobban fog működni a dolog? A Poirot-val aligha voltak ilyen gondok, a forgatókönyvírók tudták, hogy a rajongók akkor nem fognak változatos szidalmazásokat megfogalmazni a fórumokon, ha azt látják a képernyőn, amit a krimi királynője leírt. Ha az Orient expresszen mind a tizenkét ember gyilkol, ha az egykori Mezopotámia területén a jóravalónak tűnő régész lesz a hunyó – és így tovább, több spoilert még véletlenül sem szeretnék ellőni.

Építkezett már az első évadtól a széria, visszatekintve könnyen úgy tűnhet, volt egy világos koncepció, honnan hová kell eljutni. Mert aki megnézi az első epizódban, A claphami szakácsnő esetében a belga nyomozót, egy hízásra hajlamos, joviális férfit lát, aki a Függönyben úgy búcsúzik tőlünk, hogy még azt is megkérdőjelezzük, van-e egyáltalán bármiféle remény. Tényleg csak a csatákat lehet megnyerni, de a háborút nem, a gyilkosok akkor is ott lesznek a sarokban, amikor szegény Poirot már a sírban nyugszik?

Része volt az is az építkezésnek, hogy a tónus egyre sötétebb lett, az utolsó évadokra már a játékos főcím is elmaradt, és valahogy minden szomorkásabbnak tetszett. Noha ez nem jelenti azt, hogy a széria elfáradt volna, csupán készült a búcsúra, és ennek legjobb példája a 2010-es Gyilkosság az Orient expresszen, aminek a kronológia szerint jóval korábban kellett volna képernyőre kerülni, csak hát van ez annyira nagy klasszikus, hogy nyilván nem akarták olyan korán elsütni. Hiszen ott volt az 1974-es remekmű, a Sidney Lumet-féle változat – ahol felvonult a korabeli filmvilág színe-java, hogy mindnyájan egy-egy késszúrással járuljanak hozzá a filmtörténeti mesterművek bővüléséhez –, amihez valahogy viszonyulni kell, ha meghaladni nem is, legalább megközelíteni azt. Nos, utóbbi mindenképpen sikerült, még ha vizuálisan elég érthetetlen dolgokat is műveltek az alkotók, lévén a felvillanó sziluetteket egy középkategóriás horrorban simán el lehetne képzelni, de a Poirot-ban nem igazán. Mindenesetre ebben az epizódban már lehetett érezni, hogy mostantól komorabb pillanatok várnak ránk, nem véletlenül szorongatja annyiszor a rózsafűzért a lépteit egyre nehezebben szedő nyomozó, és a gyakrabban előforduló imádságoknak is szerepe lesz. Persze, jöttek is a támadások, hogy Poirot nem moralizál, nem hoz olyan erkölcsi döntést a könyvben, mint a filmben, ez szégyen és gyalázat. De éppen arról volt szó, hogy a teljes valójában láttuk itt egy idősödő ember drámáját, s az egész egy keretes szerkezetbe volt foglalva.

Pontosabban maga a sorozat is keretes szerkezetű: az utolsó részre, éppen úgy, ahogy a regényben, visszahozták Hastings kapitányt, és a Függöny olyan lett, hogy minden Poirot-rajongó méltán tehette volna a polcára a DVD-t. (Már ha az utolsó évadot hajlandóak lennének kiadni itthon is!) Mert ez az utolsó epizód megint csak a Christie által sokáig rejtegetett regényen alapult (hűen), és olyan szépen köszönt el a nyomozótól, hogy nehéz volt visszatartani a könnyeket. Olyan vég ez, amely minden sorozatnak kijárna. Illetve hát: a Poirot olyan széria, amelytől minden sorozat tanulhatna.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.