 Beware of the Dog |
Annál meghatóbb, hogy amikor a megszerzettek és kialakítottak mellett egy új formanyelvet akar kipróbálni, újra visszatér a kezdetekhez, és a kollázs nagy művészetének azt a hagyományát folytatja, amelyet Vajda és Bálint kezdeményezett. Ennyiben mindaz, amit a falakon újat láthatunk, a két mester hommage-ának is tekinthető.
De természetesen nemcsak annak. Ám hogy ezt megvilágíthassuk, néhány szót arról kell szólnunk, hogy mire képes a kollázstechnika, s mi a különbség a hagyományláncolatába való korai és kései belépés között. Pontosabban a kollázs egyik típusáról kell itt beszélnünk, a fotomontázsról. Általában lapokban talált és onnan kivágott fényképek összeállításáról van szó. Az egyes formák tehát talált tárgyak, amelyeknek mimetikus megfeleltethetősége a világban létező vagy létezett eredetijükkel összehasonlíthatatlanul szorosabb, mint a modern festészeté, amely néhány irányzatától eltekintve éppen hogy eltávolodott a mimetikus realizmustól. A kivágott elemek összerendezése, kompozíciója az, amely a voltaképpeni művészi feladat, s amely – ez szinte szabályként fogható föl – felmondja a térről, az arányokról, a gravitációról, az egyensúlyról, és a mindennapi realitás egyéb vonatkozásairól való közmegegyezést. Ezzel az ellentmondással egy provokatív elem van beépítve a képbe, amely egyszerre valószerűbb és valószerűtlenebb a megszokott modern képzőművészeti világnál.
 Huszadik századi tájkép |
Más funkciója volt azonban ennek a provokációnak a múlt század közepén, a maga újszerűségében, és más ma, amikor egy hagyományt ismerünk föl benne. Kezdetben politikai művészet volt, amely már Bálintnál is filozofikussá vált, de ahogy nála majd mindig, feloldva a nosztalgia és a költészet oldószerében. Oláh Mátyás montázsaiban megjelenik valami régiesség, amely a látszat ellenére nem áll távol a saját művészi nyelveként kidolgozott ironikus tradicionalizmustól, antimodern modernségtől. Miben áll a kollázsok e régiessége, hiszen korántsem látunk itt ezt hangsúlyozó eszközöket, mint például Max Ernstnél vagy a ma élők közül William Kentridge-nél? Talán maga az újság- és folyóiratfénykép vált régiessé, amennyiben egyre kisebb szeletét tölti be vizuális tapasztalatunknak. Vagy éppenséggel a technika utal vissza régi keletkezéstörténetére. Mindenekelőtt pedig az azonosítható alakok és jelenetek idéznek egy már elmúlt világkorszakot. Ezek nem Vajda jelenkori képkivágatai, amelyek most történő eseményekre utalnak.
Pontosan ez Oláh Mátyás célja. Montázsaival mintegy számot akar vetni az éppen elmúlt, de már történelemmé vált idővel. Egyik képének ezt a címet adta: Huszadik századi tájkép. Bizonyos értelemben mindegyik képének ez a tárgya, azzal a megszorítással, hogy a táj itt nem az ember által uralhatatlan természetet jelenti, hanem az emberi figurától, az arctól, az emberek által létrehozott eszközökig és befogott állatokig, a színterekig – gyakran hadszínterekig –, amelyektől az idő elvette elevenségét és megváltoztathatatlan megtörténtségében tájjá változtatta.
Mint mindenki tudja, a XX. század pokoli század volt. Rövid század: az I. világháborúval kezdődött és a Szovjetunió felbomlásával véget is ért. S Oláh ennek is csak azt a részét választja anyagául, amelynek már nemigen vannak velünk kommunikáló tanúi, s amely így egyre inkább a történelmi emlékezet tárgyává válik. Vannak jól azonosítható témái, a világháborúk, a holokauszt, s vannak rejtélyesebbek. De szinte mindegyik tragikus, s úgy teszi őket egy ironikus panoptikum részévé, hogy nem vonja ki képeiből a részvétet.
A kiállítás megtekinthető március 25-26-án, Budapest, I. kerület, Hunyadi János út 13. II. emelet 7. alatt, délután 2-8-ig.