Revizor: Egy barátom azt mondta, megszokós lemez a most megjelent Focipályákon sétálsz át éjszaka. Egyetértesz vele?

Szabó Benedek: Reméltem, hogy valaki ezt fogja mondani, mert én vízválasztónak tartom a Focipályák…-at, az előző kettőtől eltérő hangulatú lemeznek, a közönségünk mégsem akadt fenn rajta. Vagy nem sikerült sokat változtatni, vagy elfogadóbbak a rajongók, mint régen, amikor még tűzzel-vassal irtották az újítási szándékot a kedvenceikben. Engem most más foglalkoztatott zenészként, mert A legszebb éveink turnéján rájöttem, hogy jobb gitáros vagyok annál, amit a Galaxisokban játszok, csak hát kényelmes volt tábortüzes hangulatban elakkordozgatni, miután bekerült mellém egy fantasztikus gitáros Ákos személyében. Meguntam a sikálást, és úgy éreztem, a dalszerzésben is korlátoz, úgyhogy elkezdtem többet gyakorolni, és másféle témákat írtam, a Focipályák…-ba például olyan hangulatot akartam, amit a kedvenc zenekarom, a Clientele dalaiban annyira szeretek. Átálltam elektromos gitárra, és ez hozta magával, hogy négynegyedben születtek az új számok, amitől gitárzenés hangulata lett az albumnak. A hangszereléssel is többet foglalkoztunk, mert bár én írtam, a zenekarral együtt raktuk össze a számokat. Az első két lemez esetleges volt és vázlatszerű, ez pedig egy befejezett, kerek egész.

R: „És mi van, ha tényleg rossz dalszerző vagyok?” – énekled a Kapuzárási piknikben, két számmal később pedig azt, hogy „Középszerű vagyok, de most már leszarom”. Tényleg középszerűnek tartod magad?

Szabó Benedek (Nagy Mihály fotója)

SZB: Zenészként nem; emberként igen. Sokszor úgy érzem, hogy a zene nélkül csak egy irodista lennék. Szeretem a filmeket és az irodalmat, de nincs erős művészi vénám, és prózaírónak sem vagyok jó. A barátaim között vannak nagyon jó zenészek, akik más művészeti területen is kiemelkedőt alkotnak, és hozzájuk képest egydimenziós embernek érzem magam. Az ösztönös zenészek az őket ért impulzusokat rögtön át tudják alakítani műalkotássá. Én két év alatt írok meg tíz számot, és csak a folyamat feléig vagyok kreatív. Úgy fejezem be őket, mintha adatokat rögzítenék egy táblázatban. Ha elvennék a gitáromat, senki nem mondaná rám, hogy művész srác vagyok.

R: Ez zavar?

SZB: Úgy emlékszem, kisgyerekként ábrándos voltam és érzékeny, és hasonló beállítottságú emberekkel barátkoztam. De kiskamaszként erőszakkal megváltoztattam magam, és beálltam a sorba. A művészalkatú emberekhez vonzódom, mert úgy érzem, én is közéjük tartoznék, ha nem kötöttem volna kompromisszumokat, hogy befogadjanak.

R: Kinéztek volna, ha nem változtatsz magadon?

SZB: Nem akarom eljátszani az áldozatot. Nem néztek ki, csak úgy éreztem, hogy a periférián vagyok. Másrészt konfliktuskerülő voltam. De nem akarom most analizálni a gyerekkori önmagamat… (mosolyog)

R: Rosszabbak lettek azok a dalok, amiket munkaként írtál?

SZB: Ezt inkább úgy értettem, hogy minden dalom munkával fejeződik be. Eszembe jut egy sor vagy egy dallam, azt feldúdolom, elkészülök vele félig, és félreteszem. Nem tudok megírni egy komplett számot egy lendülettel. Sokáig ülök rajta, aztán gyorsan kell befejeznem, mert szorít a határidő, ezért lesz általában gyengébb a szövegeim utolsó negyede. De ezt lehet, csak én érzem így. Ahogy az is lehet, hogy a legkreatívabb zenésznek is munkával jár befejezni a dalait, én pedig csak simán lusta vagyok.

R: Van olyan számod, amit százszázalékosnak érzel?

Galaxisok (Kránicz Roland fotója)

SZB: Nincs. De ez hajt. Hogy lehetne olyan szövegem, aminek minden sora tökéletes, de még nem írtam meg. Egy rossz sor minden szövegemben van. Vannak dalaim, amiknek jó a lendületük és egyben vannak, de azokat sem tartom tökéletesnek. A legjobban a Tisztítótüzet szeretem, a régiek közül pedig a nosztalgiát, mert azzal pontosan azt mondtam el, amit akartam. A Galaxisok dalai közül a pszichedelikus hangulatúakat szeretem a leginkább, a Nem tudom, hol vagyok-ot, vagy például a magánbeszélgetések #2-t. A közönségkedvenceket is bírom, csak azokkal hamarabb elveszítem a kapcsolatot, mert amint kötelező részévé válnak a koncertprogramnak, már nem agyalok rajtuk, csak eljátszom őket.

R: Keresztesi József mondta, hogy egy vers rossz, ha akár egy sora is rossz, egy dalszöveg viszont jó, ha akár egy jó sor van benne.

SZB: Az emberek megengedőbbek a dalszövegekkel, de szerintem mindkét műfajban fontos, hogy minden sor tökéletes legyen. Ezt magyar nyelven nagyon nehéz megvalósítani, mert borzasztó áthajlások születnek, ha nem figyelsz oda. Az angolban rövidebbek a szavak, és úgy hajlítod őket éneklés közben, ahogy akarod. Én egyébként a prózát jobban szeretem, mint a verseket, és azt szeretném, ha a dalszövegeim inkább novellákhoz hasonlítanának. Mint a Simon & Garfunkeltől az America. Az egy gyönyörű novella. A teljesség felé-vel valami hasonlót próbáltam csinálni, de az is inkább dalszerű lett, és hát annak sem tökéletes a vége. A „Fiatal vagyok és fáradt, de legalább értem, hogy miért vagyok még itt” sornak szerintem semmi értelme. De kijött, rímelt, meghagytam.

R: Egyszer azt mondtad, angolul vidámabb szerelmes számokat írsz.

SZB: A Zombie Girlfriend-daloknak vidámabb a hangulata a zene miatt, de a szövegek ott is szomorúak. Ezeket még fiatalabb és impulzívabb koromban írtam, és úgy érzem, némelyikben sokkal képszerűbben tudtam megfogalmazni az érzéseimet, amihez az is hozzájárulhatott, hogy angolul születtek, és idegen nyelven őszintébb az ember. Magas fokon az angol van olyan szép és bonyolult nyelv, mint a magyar, de a popzenei angol nem ez a szint, és azon szebben és részletgazdagabban tudok írni bizonyos dolgokról. Például a szerelemről is. Talán mert a szerelem olyan, mint a politika: könnyű szar számot írni róla. Mindig féltem, hogy Manu Chao-szerű protest songot írok, olyan „hej-hej, gyerünk, megváltjuk a világot együtt” típusút. A szerelemről is sok ilyen „gyerünk, szeretlek” szám születik, de aki angolul próbálkozik, annak valamivel könnyebb a dolga, mert használhat olyan fordulatokat, amik angolul jól hangzanak, magyarul viszont manírosak. Ott van például a baby. Angolul helykitöltőnek és megszólításnak is jó. De magyarul? Inkább hagyjuk. (nevet)

R: Már nem igaz, hogy Magyarországon csak magyar szövegekkel lehet befutni?

SZB: Nem. Ezt a mantrát kamaszkoromban is csak az öregek mondogatták, de már nem a hetvenes években vagyunk, amikor haza kellett jönni Londonból a gyulafirátóti koncert miatt, különben lebaszott a párttitkár, hanem 2017-et írunk, a fiatalok tudnak angolul, és a magyar meg a külföldi zenéket is a neten streamelik. Az elmúlt években felbukkant itthon egy új korosztály, akik nagyon magas szinten játsszák az angol nyelvű könnyűzenét. Ezek a 18-20 éves srácok magától értetődő profizmussal állnak ki a színpadra, és sokkal jobb zenészek, mint amilyen én valaha leszek. Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik eleinte szedett-vedett cuccokon játszott, a vécében próbált, és bénázott a színpadon, és aki így kezdte, az megőriz valamit ebből a mentalitásból. A mai tizenévesek viszont már úgy nőttek fel, hogy az interneten bármit megnézhettek, és kezdettől fogva tudják, mit akarnak – és most már nagyon jó számokat is írnak. Ott van például a Signore Crust slágere, a Bipolar, vagy a Middlemist Red, aminek a második lemezén van néhány dal, ami már nem alulról súrolja az európai középmezőnyt, hanem ott van az élbolyban. Végre eljutottunk odáig, hogy nem húsz évvel lemaradva kullogunk a nemzetközi trendek után, hanem azt csináljuk itthon is, ami a nagyvilágban történik. Ez néhány éve még elképzelhetetlen volt.

R: Te egyébként próbáltál dalokat írni a politikáról? Rejtegetsz olyan verseket a fiókodban, mint Kiss Tibi?

SZB: Verseket nem rejtegetek, de foglalkoztat a közélet. Pár évente még élénkebben foglalkoztatott, de öngyógyítási célzattal visszafaragtam belőle. Egy időben közéleti számokkal is próbálkoztam, de csak demagóg gügyögés lett belőle. A kivétel a Beatkorszak, ami talán a leginkább hasonlít egy közéleti számra, és a szövege is jól sikerült. Kevesen tudnak úgy írni a politikáról, hogy valami újat vagy érvényeset mondjanak, és be kellett látnom, hogy én nem tudok. Véleményem azért van, és elszomorít, ha valaki azzal jön, hogy miért politizál egy zenész. Nyugodtan politizáljon mindenki, de figyelni is csak arra kell, akivel azonosulni tudsz. Nem biztos, hogy fontosabb, mit mond Szabó Benedek a jelenlegi egészségügyi helyzetről, mint hogy mit mond róla egy vízszerelő. Csak őket nem kérdezi senki.

R: A zenészeket azért nem szokták olyan gyakran beskatulyázni politikailag, mint mondjuk a színészeket.

SZB: Én már a kategóriát sem értem. Mit jelent az, hogy jobb- vagy baloldali zenész? Ezek szerint léteznek jobb- és baloldali kőművesek is? Egy embert nem a pártállása határoz meg. Szerencsére a zenészek között ritkábban fordul elő ez a skatulyázás. Itt nincs olyan nagy rivalizálás, mint a színházban, mert most minden színtérnek megvan a maga felvevőpiaca, és a zenekaroknak nem kell harcolniuk egymással. Nincs olyan, hogy valaki rohadt jó, de nem viszi semmire.

R: Ti már az első két lemezzel vittétek valamire, amikről már nem akarsz játszani néhány dalt, mert nem tudsz azonosulni velük – a közönség viszont azokkal azonosít.

SZB: Bármilyen nagyképűen is hangzik, de én nem években, hanem életműben gondolkodom. Lehet, hogy a közönség most az első két lemezzel azonosít, de én sokféle dolgot szeretnék csinálni a következő tíz évben, és akiknek nem kell más, azok vagy lekopnak idővel, vagy hallgatják majd a régi lemezeket. Nincs olyan szám egyébként a koncertprogramban, amit utálnék, mert a Huszonötöt kidobtuk, A teljesség felé-nek pedig még van pár jó éve. Bár én már nem szeretem annyira, mert populista indulónak tűnik ezzel az „Ejj, ezek a legszebb éveink” refrénnel. Abban a számban nincs annyi irónia, mint amennyit beleképzeltek. A Huszonötöt viszont tényleg meggyűlöltem, mert nem volt jó érzés élőben játszani, másrészt szerintem nem állja meg a helyét a szövege.

R: Ha annyira félrement volna, nem lett volna belőle generációs sláger.

SZB: Szerintem ez inkább annak köszönhető, hogy az emberekre nagy hatással vannak az egymásra dobált és megindítóan előadott közhelyek. Ez alól én sem vagyok kivétel, én is el szoktam érzékenyülni olyan filmeken és zenéken, amikre egy szemüveges esztéta rásütné, hogy tömény giccs. Más dalommal szemben nincsenek ilyen kifogásaim, de lehet, hogy a Nem múlik el-t is kivesszük majd a műsorból, mert az az egyetlen Galaxisok-szám, amit úgy írtam meg, mint egy generátor. Nem éltem át a szöveget, mert akkor már nem ezt a farmerdzsekiben kóborlós éjszakai életet éltem.

R: Csak olyan dalt játszol szívesen, amit megéltél?

SZB: Vannak olyan szövegek, amiket kényelmetlen énekelni, és azokat nem játsszuk. Hogy megéltem-e a szöveget, az nem fontos, sőt: szeretnék olyan dalokat írni, amik nem rólam szólnak. Zavar, hogy nagyon direktek a szövegeim, és nem vagyok képes magasabb fokú absztrakcióra. Sokat olvasok, de úgy érzem, mások sokkal könnyebben megértik a laza asszociációs láncon ugráló szövegeket, mert ők is olyan laza asszociációkban gondolkodnak. Szeretnék én is kicsit sejtelmesebb lenni, és nem csak arról írni, hogy felkelek és elmegyek a boltba. Néha nevetek is rajta, milyen direkt az a szöveg.

R: De két évtizednyi Quimby és Kispál után épp ez a direktség hat frissnek.

SZB: Nem akarok kispálos vagy Quimby-s szövegeket írni, de azért a „felkelek, elmegyek a boltba” és az „angyalok repülnek fekete lovakon” között is van valami. Fontos, hogy az ember kilépjen néha a komfortzónájából, és megtornáztassa az agyát, mert a túl direkt fogalmazásmódban el lehet lustulni kicsit.

R: Téged egy időben tényleg érdekelt, milyen manapság huszonötnek lenni?

SZB: A korosztályom nem érdekelt, csak a saját zsigeri problémáim: milyen a magánéletem, túl sokat iszom, nem szeretem a munkámat. Szerencse, hogy ez a korosztály is hasonlóan énközpontú, és így közösségi élményként élte meg a dalt. Ha sok ember gondolkozik magáról, az olyan, mintha a generációjáról gondolkozna, de valójában a saját problémáikkal foglalkoznak.

R: Mikor kezdett nyomasztani, hogy rád aggatták a generációs zenész szerepét?

SZB: Nyomasztani nem nyomasztott, de amikor két évvel a második lemez után még mindig ugyanazokat a kérdéseket tették fel a mai fiatalokról, én viszont már nem tudtam rájuk válaszolni, mert máshol tartottam az életemben, az nagyon idegesített. Azóta megváltoztam, átestem valamiféle jellemfejlődésen, és már nagyon untat a generációzás. Olyan ez, mint a golfozás. Van, aki egész életében golfozik, ha egyszer megszereti, más meg inkább sárkányrepülőzne két év után. Én most sárkányrepülőzni szeretnék.

R: Terápia számodra a dalszerzés? Fel is dolgozod a problémát, ha dalt írsz róla?

SZB: A lelki problémákat nem oldja meg a zene, de ad más problémákat, amikkel foglalkozhatsz. Amikor a Kapuzárási piknik született, nagyon szarul voltam, és erről írtam 12 számot egy sötét szobában, amit felvettem egy másik sötét szobában. És mivel ezek a számok őszinték, fájdalmasak és magányosak voltak, azok, akik szintén sötét szobákban üldögéltek, megszerették őket. Ettől a zenekarom egyre sikeresebb lett, én pedig elkezdtem jobban érezni magam, a rajongók viszont azt várták, hogy maradjak szomorú, mert ők úgy szerettek meg. A zenésznek ilyenkor máshol kell a szomorúsága forrását keresnie, mert már nem mondhatja, hogy nem érdekel senkit – és akkor ez jelenti a problémát.

R: Megöli szerinted a boldogság a kreativitást?

SZB: Nem. Ismerek olyan képzőművészt, aki jobban tud festeni, ha boldog, és olyan szobrászt, aki könnyebben dolgozik, ha tele van energiával, hiszen a szobrászat részben fizikai munka. Zenészként valóban nehezebb boldogan alkotni, mert a boldogsággal kapcsolatban ugyanolyan könnyű belecsúszni közhelyekbe, mint a szerelemmel vagy a politikával. De attól még kreatív vagyok akkor is, ha boldog vagyok, csak az az állapot másfajta kreativitást hív elő. Akkor azon gondolkodom, hogyan tudnám boldoggá tenni azt, akit szeretek. És ha vele vagyok, kit érdekel, hogy nem tudok számokat írni? Nem a zenélés a legfontosabb dolog az életben.