Színes-szagos mesefantasy lett az új Szépség és a Szörnyeteg. A díszlet pazar, a kastély, mint egy gótikus álom, borongós, a rokokó tárgyak ötletesek, a jelmezrészlegnek pedig borítékoljuk a jövő évi Oscar-jelölést. Gondosan kikalkulált üzleti stratégia részeként, mégis rajongásból született Bill Condon újrázása, aki a legapróbb részletre is odafigyelt (annyit mondunk csak: kilőtt zongorabillentyűk = fogatlan mosoly), és legalább akkora reklámot csap a klasszikus musicaleknek, mint a Kaliforniai álom nem olyan rég (ezúttal A muzsika hangjainak és az absztrakt koreográfiáiról híres Busby Berkeley-nek jut kikacsintás).
Dalból is, humorból is többet kapunk, mint ’91-ben, ez a kétórás musical ugyanis nemcsak remake, restauráció is. Ami nem fért be az eredetibe, mert túl pajzánnak gondolták (a Gaston-dal néhány sorát), vagy nem passzolt az emelkedett hangulathoz (a filmvégi szakállas poén), azt most visszaírták a történetbe. Három új dallal együtt, amit az eredeti kottát jegyző Alan Menken szerzett. Menken nem hozza az aranykorát élő Menken formáját, de ezt nem is várja tőle senki, ahogy Tim Rice-tól se, hogy pótolja Howard Ashmant, akit egyébiránt a fordítónak sem sikerült: a frivol szójátékok helyén a magyar szövegben többnyire meztelen giccs marad, bár a „Gaston / megtámasztom” varródanis rímpárjáért jár a virtuális kalaplengetés.
Ahogy Luke Evansnak is, amiért lezser iróniával és ijesztő sármmal formálja meg Gastont, a falusi Casanovát, aki legalább annyira magáért, mint Belle-ért bolondul. Ewans olvasatában nemcsak nárcisztikus szörnyeteg, hanem populista vezető is, aki könnyedén mossa át a falusiak agyát. Társa, LeFou nem botladozó idióta ezúttal, hanem okos és vicces barát, aki megkérdőjelezi Gaston döntéseit, és titkon talán szerelmes belé. Ezért gyanúsították meg a Disney-t meleg propaganda terjesztésével Oroszországban, és ezért nem akarja néhány muszlim ország bemutatni a filmet, pedig aligha vádolhatjuk előrehaladott gondolkodásmóddal a stúdiót, hiszen LeFou pusztán a maníros meleg sztereotípiát hozza – bár amennyi humort lehet, annyit előhoz a figurából a remek Josh Gad, aki talán végleg leváltja a „vicces kövérember” szerepekben Jack Blacket.
 Jelenetek a filmből |
Na és Emma Watson? Hát, ő emmawatsonos. Karakán, de visszafogott szépség a szomszédból, aki puszta jelenlétével csavar egyet a történeten, amikor nem a fogvatartójába beleszerető naivát, hanem a dühkezelési problémákkal küszködő szörny megváltóját játssza, aki még a vak komondoros férfiakat is meg tudja szelídíteni. A szelídítést pedig, hogy hihetőbb legyen, tovább részletezik ebben a kiadásban, a lány és a szörny barátsága, majd szerelme árnyaltabb kontúrokat kap. Csak hát: minek? Olyan ez így, mintha egy tökéletes popslágerhez írnánk plusz versszakokat, ami csak azt ragozza, amit már úgyis szeretünk. És minél többet ismétlik a sorokat, annál könnyebb megunni azokat: a 130 perc végére inkább a fásultság vesz erőt rajtunk.
A miérteket persze értjük: a remake-ek szeretnek magyarázkodni és kitölteni a hézagokat. Hová tűnt Belle anyja? Miért nézik ki a lányt maguk közül a falusiak? És miért nem tűnik fel senkinek, hogy a közelükben egy elátkozott kastély áll? Condon lelkiismeretesen válaszol ezekre a kérdésekre, de azzal, hogy az anyahiánnyal pszichologizálni, a szerelem kapcsán pedig magyarázkodni kezd, oda rántja le a mesét, ahová az nem tartozik: a valóságba. Ott ugyanis a mese metaforikus tömörsége megbomlik, és így minden, ami a rajzfilmben még metaforikus volt, itt már indoklásra szorul, mert a rendező pszichológiai jellemfejlődésként akarja ábrázolni azt, ami csak szimbólumként működik. A történet eredetileg – legalábbis Bruno Bettelheim értelmezésében – a kiházasított nők félelméről szólt, akik idegennek – effektíve szörnynek – látják a férjüket, idővel azonban megbarátkoznak vele. A Disney nem látott bele többet, mint a belső szépség dicséretét, de a rajzfilm ezt az oraveczi üzenetet a mesék szabados logikájával vázolta és játékos iróniával tálalta. Hangulata, stílusa, és technikai innovációi – például a háromdimenziós kameramozgással dúsított báljelenet – mellett ezért is volt olyan szerethető.
 A képek forrása: MAFAB |
Ezt az elemeltséget egy élőszereplős film is megtarthatta volna. A számítógépes technika ma már bármire képes, elég csak rápillantani a legutóbbi Dzsungel könyvére: ha akarnánk, se tudnánk megkülönböztetni a CGI-állatokat a valódiaktól. De épp ez a baj: a CGI-jal manapság nem sajátos világokat teremtenek, hanem a valóságot utánozzák. A rajzfilm viszont természeténél fogva stilizál, mert egy rajz soha nem fedi tökéletesen a valóságot, és ez az elrajzoltság jobban áll a meséknek. Disney-nyelvre fordítva: a rajzolt inasokkal könnyebb szimpatizálni, mint digitális képmásaikkal, mert nemcsak aranyosabbak, de egyszerűen emberibbek. A számítógéppel mozgatott óra tényleg csak egy óra, aminek mellesleg arca is van, a rajzoló kezét viszont nem köti más, csak a fantáziája, így aztán nyugodtan skiccelhet antropomorf vonásokat az óraszerkezetbe bújt komornyiknak. Az élőszereplős remake-ben a lakberendezési tárgyak furák és ijesztőek, ami akár koncepció is lehetne, de Condon erre a groteszkségre – érthető módon – nem játszik rá: nyilván nem a Disney fogja meglátni a horrort a tárggyá varázsolt emberek sorsában.
Akik kritizálják, felesleges remake-nek mondják A szépség és a Szörnyeteget, mivel semmi érdemlegeset nem fűz hozzá az eredetihez. Feleslegesnek éppenséggel nem felesleges, hiszen sok gyereket ez fog megismertetni a mesével. Egyszerűen csak kevésbé varázslatos.