Túlesve a kötelező körön: igen, a Kincsem valóban közel 3 milliárd forintból készült, és ezzel tényleg minden idők legdrágább magyar filmje lett. Látszik is a műgond minden kockáján, különösen a pazar jelmezeken (Bárdosi Ibolya tehetségét dicsérik), a látványos, az apró mozzanatokra is odafigyelő tömegjeleneteken (lóvásári forgatag, derbik, báljelenetek), a helyszíneken, és természetesen azon, hogy színészektől az operatőrig (Szatmári Péter) mindenki vérprofi a stábban, és oda is tette magát a film kedvéért.
A Kincsem szándékoltan romantikus kosztümös kalandfilmnek készült, nem volna tehát ildomos a zsánerben rejlő lehetőségeknél többet várnunk tőle. És Herendi Gábor eleget is tesz ezeknek az elvárásainknak a film legnagyobb részében, sőt – trendérzékenységét bizonyítva – modern felfogásban rendezi meg a filmet. Persze, a spanyolviaszt nem ő találta fel: Sofia Coppolától kezdve (Marie Antoinette) a Hughes fivéreken át (A pokolból) Szász Attiláig (Félvilág) vagy Steven Soderbergh A sebész című sorozatáig, az igazán menő történelmi/kosztümös filmek sajátja az anakronizmus, vagyis a modern filmtechnológia, jelmezek, zeneszámok, a mai korunkra vonatkoztatható áthallások/poénok használata abban az adott történelmi közegben, amelyben a sztori játszódik. Elnézve a fő karakterek, Klara von Oettingen (Petrik Andrea) és Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) ruhatárát, mintha John Galliano vagy Jean Paul Gaultier kifutóinak neoviktoriánus steampunk világa köszönne vissza a vásznon; de ugyanilyen anakronizmus a Fluor Tomi-idézet a filmben, vagy a szelfi készítése a derbin korabeli fényképezőgéppel.
Egyszóval: a Kincsem nem hoz újat azzal, hogy a steampunk irányzatból merít. Újat azzal hoz, hogy ezt szándékoltan egy magyar közönségfilmnek szánt alkotás keretein belül teszi, egyszóval nem egy korhű mozit kínál könnyű fogyasztásra/befogadásra a nézőnek. (Emlékezzünk azért meg arról, hogy a cyberpunk különböző leágazásai/mutációi, mint a steampunk, dieselpunk, clockpunk, jelen vannak már egy ideje a magyar filmben is; Szász Attila Félvilág című alkotásának vagy Pálfi György Taxidermiájának az esztétikája szintén erre utal). Herendi tehát egységes hangulatú világba helyezte Kincsem, a magyar csodaló történetét, még pontosabban egy fiktív szerelmi történetet a már emlegetett Klara és Ernő között, amely nem csupán összefonódik a kanca sztorijával, de párhuzamokat is mutat vele.
 Jelenetek a filmből |
Történelmi hűséget cselekményszinten sem várhatunk a mozitól: Klara például nem létezett a valóságban, de a forgatókönyvírók (Hegedűs Bálint és Herendi Gábor) egy igazán tűzről pattant, öntudatos, erős akaratú és cselekvő osztrák nemesi ivadékot alkottak, aki képes állni a sarat és a szópárbajokat azzal a laza, hedonista macsó Blaskovich Ernővel szemben, akinek a figurája nem sok hasonlóságot mutat Kincsem eredeti, és tegyük hozzá, jóval unalmasabb tulajdonosával.
Egyszóval a valóság csak ugródeszkaként szolgált az alkotóknak, amivel sokáig nincs is semmi baj: épp a szabadon engedett fantázia, a párhuzam például Klara zabolátlansága, testi fogyatékossága és „megszelídítése”, valamint Kincsem jelleme, adottságai és története között viszi előre a cselekményt. Annak pedig, aki szereti a „technikai sportokat”, a lóverseny-szcénák az „időmérő edzésekkel” is izgalmasak (az állatvédőknek és a macskabarátoknak azonban nem ajánljuk Ernő és a foltos cica, Schulz egyes jeleneteit megtekintésre; utóbbi szerepeltetése egyébként szintén „based on true story”: Kincsemnek a valóságban is volt egy macskabarátja, egy Csalogány nevű cica, aki nélkül a kanca nem volt hajlandó startvonalhoz állni).
 A képek forrása: MAFAB |
A Kincsem nagyjából azon a ponton kezd leülni, amikor a „nemek harca” jellegű, vicces és szenvedélyes szerelmi szál és a kanca-története már nem egymással párhuzamosan, egymásra reflektálva jelenik meg, hanem erkölcsi dilemmaként. Blaskovichnak az egyik fontos derbin választania kell, hogy Klara kedvéért visszafogatja-e a zsokéval (Kovács Lehel) Kincsemet, vagyis hagyja, hogy a lova veszítsen a szerelme kedvéért. Ettől a ponttól kezdve pedig a végkifejletig cselekményszinten zuhanórepülésben vagyunk: minden, ami egy túlbonyolított, melodrámákkal teli, könnyes szappanoperában bekövetkezhet, az be is következik a filmben, és hogy teljes legyen a zavar, az ellenkezője is. Bár a fikció világában járunk, az addig hihető, életszerű jelenetek helyett abszurd fordulatokat látunk (egy pontos Titanicos áthallással), amelyek közül egyik-másik annyira bizarr, hogy már tényleg röhejes. És ezért komolyan kár. Kár azért, hogy a zárlat olyan benyomást kelt, mintha búcsúzásként még a titkos szektáktól kezdve a tűzvészig mindent belezsúfoltak volna az alkotók, ami az eszükbe jutott, és amúgy mellesleg gyorsan elvarrták volna a szálakat, merthogy valahogy véget is kéne, hogy érjen a film.
A Kincsemről az összbenyomás ennek ellenére sem rossz. Látványos, színes-szagos, vicces zsánermozi, jó színészekkel és izgalmakkal. Csak lehet, jobbat tett volna neki, ha korábban ér véget, mert ezt az utolsó negyed órát az előzményekhez képest nem lehet értelmezni.