Beszélgetés Jérôme Bellel
2017.03.13.

„Amennyiben nyolcvan perc során ekkora mértékű feloldozás, elfogadás és nyitottság létrejötte szavatolható, talán még sincs annyira elveszve az emberiség. Jérôme Belt minden magyar színházba, iskolába és buszmegállóba!” – írtam egy évvel ezelőtt Bel Gala című produkciója kapcsán. Az előadás végre látható lesz a Trafóban március közepén. NÉDER PANNI INTERJÚJA.

Revizor: Emlékszik arra a pillanatra, amikor a Gala ötlete megfogalmazódott? Hogyan történt?

Jérȏme Bel: Igen, épp amatőröknek tartottam egy workshopot Párizs külvárosában. Ott döbbentem rá hirtelen, hogy mind művészi, mind politikai szempontból releváns lenne egy előadás létrehozása velük – különböző életkorú, társadalmi és kulturális hátterű emberekkel.

R: Miért választotta a gála műfaját az előadáshoz? Mit reprezentál egy efféle esemény?

JB: Egy gála az én olvasatomban az a show, amelyet a tánciskolák hoznak létre diákokkal a tanév végén. Lehetőség arra, hogy amatőrök is színpadra léphessenek. Ezeken túl a gála ünnep.

R: Mik voltak a fő témakörök, amelyek a munka kezdetén foglalkoztatták?

Bell
Jérôme Bel

JB: A hibázás és a tökéletlenség. Ami mindig is érdekelt az amatőr résztvevőkben, az a törékenységük. A tény, hogy a profikkal ellentétben, akik mestereivé válnak saját művészi formáiknak, az amatőrök védtelenek. A velük folytatott gyakorlatok saját vágyaik és az élvezet elvén épülnek fel.  Minden amatőr a „valamivé válás” folyamatában van, és sosem válik olyan tökéletesre csiszolttá, mint egy professzionális táncos.

Ez kétségkívül egyezik a saját szemléletmódommal. A perfekcionizmus helyett a kísérletiség eszméjét támogatom a színházban, ahol minden egyes munkám elvezet egy olyan dologhoz, amelynek nem vagyok a mestere – habár ez nem minden esetben van így.

A Gala lényege a próbálkozás, kísérletezés és felfedezés, nem pedig a kontroll –  még ha ez a konvenciók szerint hibázást is jelent. Nézőként is azt preferálom, ha egy előadás vállalja a kockázatot; egy sikeres darab, ami semmi újat nem tanít nekem, nem hoz lázba. Számomra az amatőr táncos testesíti meg azt a művészeti elképzelést, amellyel szenvedélyesen elkötelezett vagyok.  Ahogy Samuel Beckett mondta: „Próbáld újra. Bukj el újra. Hibázz jobban.”

R: Miért a hibázás és a tökéletlenség a legfontosabb?

JB: Már régóta komoly problémáim vannak azzal, hogy mit nevezünk ma kortárs táncnak, és ezen belül milyen módon kerülnek a testek reprezentálásra. Szerintem ez rettenetesen szabványosított. A táncelőadások legnagyobb részében fiatal, nádszálkarcsú, esztétikus testalkatú, jól karbantartott és kifejezetten szép emberek vesznek részt. Ez rendkívül limitált egy olyan művészeti ág számára, amelynek kifejezési eszköze a test. A kortárs tánc így egyfajta akadémikusságot hoz létre, amely inkább a klasszikus tánc műfajához áll közelebb. E háborúnak az ítélkezés az egyik legalapvetőbb mozgatórugója, amelyet az amatőrök jelenléte aláaknáz. Ettől felvidulok. Ha hatálytalanítjuk a bíráskodást, akkor mi marad? Pont a tánc jelentése. A jelentés, amely az  – amatőr vagy professzionális – egyén táncán keresztül fejeződik ki, és amelynek felfedésére a nyelv nem lenne képes.

R: Amikor megnéztem az előadást, az első reakcióm a harag volt: mérges voltam saját magamra, amiért automatikusan kategorizálni kezdtem a résztvevőket. Nem akartam őket osztályozni, mégis ezt tettem. Mikor ezt végre abbahagytam és bekövetkezett a közösségi térben való felolvadás, valamint az ítélkezés elengedésének pillanata, nagyon megörültem. Felszabadított, hogy le tudtam rombolni saját hierarchikus gondolkodásmódomat. Rájöttem, hogy tulajdonképpen mindenki professzionális egyfajta értelemben.

JB: Bizony, a legtöbb néző számára ez a legnagyobb feladat: elfogadni a nem ítélkezést. Sok ember számára nehéz az előadás emiatt. Szerintem minden műalkotás kihívás kell, hogy legyen a közönségnek. Minden műalkotásnak kényszerítenie kell valamire: lerombolni bizonyos viselkedésmintákat, és ha lehetséges, akkor újfajta gondolatokat fejlesztenie. Úgyhogy gratulálok, kedvesem!

Jelenet a Gala című előadásból.
Jelenet a Gala című előadásból.

R: Köszönöm! A résztvevőkkel együtt fejlesztette az előadást, vagy már a kezdetektől megvolt a szabályrendszer?

JB: Teljes együttműködésben dolgoztam a táncosokkal. És természetesen nagyon sokat tanultam tőlük, különösképp azoktól, akik „messze vannak” tőlem: a gyerekek, idős emberek és fogyatékossággal élők.

R: Hogyan válogatja ki az adott országokban a résztvevőket?

JB: Nem én választom ki őket. Elméletileg bárki meg tudja csinálni ezt az előadást. Mindig az adott színházak tartják a válogatást; az az egyetlen cél, hogy a lehető legdiverzebb szereplőgárda jöjjön össze.

R: Személyesen is jelen van a próbák során? Budapesten ott lesz az előadásokon?

JB: Jelenleg tizenkét asszisztensem van, akik körbeutazzák a világot és újraépítik az előadást a turnékon. Budapesten sajnos nem leszek ott. Az előadás annyira sikeres lett, hogy már nem tudom követni, mivel szeretnék kutatómunkát végezni az új munkáimhoz is.

R: Miért fontos a fogyatékossággal élő emberek, amatőrök és a professzionális táncosok közös jelenléte a színpadon?

JB: Az alapötlet egyszerűen annyi, hogy ne zárjunk ki senkit. A professzionális táncosokat sem!

R: Miért kezdett el régebben fogyatékossággal élőkkel dolgozni?

JB: Mert meghívtak rá és megbíztak vele. Nem az én ötletem volt, magamtól soha nem vágtam volna bele.

R: Milyen gyakran történik meg, hogy egy résztvevő elveszettnek és ügyetlennek érzi magát a profik közt?

JB: Azt hiszem, az emberek nagyon gyorsan megértik, hogy mi az előadás tartóoszlopa. Beszélgetünk velük arról, hogy nem kell megítélniük magukat. Ez is a folyamat része: fel kell szabadulniuk a saját ítélkezési mechanizmusaik alól, aztán a bemutató napján a közönségétől is. Ez minden résztvevő számára több-kevesebb időt vesz igénybe, nem megy automatikusan.

Jelenet a Gala című előadásból.
Jelenet a Gala című előadásból.

R: Előfordul, hogy az előadásban részt vevő professzionális táncosok fölényesek a többiekkel? Ha igen, ezt hogyan kezeli?

JB: Igen, előfordul. Ilyenkor többet kell velük beszélgetnünk, mint a többi szereplővel. Mérges vagyok természetesen, de megpróbálom elmagyarázni, hogy ez miért nem jó.

R: Mennyi szabadságot kapnak a résztvevők a saját szólóik során? Ellentmondásos információkat hallottam, ahogy a jelmezekkel kapcsolatban is – amelyek kiválogatása elvileg rájuk van bízva. Előfordult olyan, hogy beleszólt a döntésbe?

JB: Semmin nem változtatunk, amit ők hoznak. Most nagyon kíváncsi vagyok, hogy mik ezek az információk!

R: A kisfiú szólótáncával kapcsolatban hallottam ezt többek közt. Hogy a spontán, szabad, és a színházi konvenciókra fittyet hányó mozgás némileg megrendezett volt.

JB: Érdekes. De egyáltalán nem igaz.

R: Mit gondol, ön provokatív, vagy ez csak egy másoktól kapott pecsét? Szeretne tudatosan provokálni?

JB: Én szeretném megváltoztatni a világot, úgyhogy talán kényszerítve vagyok arra, hogy provokatív legyek.

R: Mik a jelenlegi tervei?

JB: Most Firenzében dolgozom egy az eddigi munkásságommal kapcsolatos kiállításon, emellett egy színházak számára készülő kísérleti filmen, valamint egy új produkción a lyoni operaház balettművészeivel.

R: Milyen érzés manapság Jérȏme Belnek lenni?

JB: Ki az a Jérȏme Bel? Fogalmam sincs, ki lehet.

Szerző: Néder Panni
Címkék: Jerome Bel