Beszélgetés Dragomán Györggyel
2017.03.08.

Filmet forgattak A fehér királyból, ennek kapcsán beszélgettünk Dragomán Györggyel arról, kinek a kedvéért írna közepes könyvet, mit gondol a magyar kritikáról, és valóban veszélyes-e a Ponyvaregény az alanyi költők életére. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Tetszett?

Dragomán György: Nem tudom megítélni a filmet. Azt nem bírtam volna, ha majdnem olyan, mint a könyv, de mégse. Így, hogy egészen más, el tudtam engedni, és nagy örömmel néztem, hogyan játsszák el színészek azokat a jeleneteket, amiket én írtam.

R: Angol házaspár rendezte a filmet, akiknek nyilván más elképzelése van a diktatúráról, mint neked. Ők egy fiktív disztópiába helyezték át a történetet.

DGy: A könyvben benne van az a nyomasztó levegő, amit egy diktatúrában beszívsz és kifújsz. Én azért felelek, hogy ezt a legpontosabban leírjam. A rendezők eleve sci-fiként olvasták A fehér királyt, és azt is csináltak belőle. Az angol kritikának fontos volt, hogy történelmi kontextusba helyezze a könyvet, de egy angol filmestől nem várható el, hogy történelmileg hiteles filmet forgasson a nyolcvanas évekbeli Erdélyről.

R: Milyen kikötéseid voltak?

Dragomán György
Dragomán György

DGy: Semmilyenek. Miután megírtam a regényt, elengedtem. Amikor eldöntöttem, hogy nem írok belőle forgatókönyvet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarok beleszólni a filmbe. Én élveztem, hogy szabadon írhattam a könyvet, ezért úgy gondoltam, hadd csinálják ők is szabadon a filmet.

R: Miért nem akartál forgatókönyvet írni?

DGy: Én könyveket írok. A forgatókönyvírás másik mesterség. Nem szeretek átírni semmit, és azt se szeretem, ha beleszólnak a munkámba, egy forgatókönyvnél viszont mindkettő előfordul. Másrészt az élet rövid, az ember kreatív energiái pedig végesek, ezért úgy gondolom, nekem azt kell megírnom, amit más nem tud helyettem. A regényemet csak én írhatom meg, a forgatókönyvet viszont bárki. Nem mondom, hogy soha nem fogok forgatókönyvet írni, mert vannak filmötleteim is, például egy horror, de most abból is inkább filmnovellát írnék.

R: Filmszerűen írsz, ezért is szokták felvetni, hogy akár filmeket is írhatnál.

DGy: Amikor írok, lassítva látom, mi történik. Néha még a kameramozgást is tudom követni. Filmeket látok a fejemben, de ezeket nehéz lenne valóban újrateremteni filmen. A film ideje ugyanis nagyon más, mint a regényé. A belső idő, ami az íráshoz és az olvasáshoz kell, sokkal hosszabb, mint amíg egy film tart. Az adaptáció legnehezebb kérdése, mit kezd a regény idejével. Én sokat játszok az írásaimban az időkezeléssel. A pusztítás könyve írása során jöttem rá, hogy egy regény szerkezetét az időkezelése határozza meg. Abban egy ember szubjektív idejét próbáltam objektíven leírni. Nagyjából valós időben játszódik, körülbelül három nap alatt, és bár vannak benne vágások, igyekeztem minden pillanatot leírni. A fehér királyban azt meséli el valaki másfél év történetéből, ami érdekes – vagyis amit egy gyerek annak tart. Nem tudni, mennyi idő telik el az egyes időszeletek között, együtt mégis kirajzolnak másfél évet. A fehér királyból mindent megtudni erről a másfél évről, csak a kis dolgokat nem. A csendet, amikor kint nem, csak belül történik valami, a Máglyában írtam meg.

R: Tasnádi István az Aranyélet kapcsán mondta, hogy sorozatot írni olyan, mint nagyregényt.

DGy: Valószínűleg azért is olyan népszerűek mostanában a sorozatok, mert kielégítik az emberek igényét a regényesség iránt. Egy regény ideje pont olyan hosszú, hogy elmerülhess a világában és otthonosan érezd magad ott, de azért ne ragadjál benne. A sorozatok ilyen értelemben a regényeket helyettesítik. Nekem A drót a kedvencem – az egy dickensi szintű regény. Azóta se csináltak olyan jó sorozatot. Szeretem azért Sorokint, a Twin Peakset, és A Birodalmat is Lars von Triertől. Meg a True Detective-et. A második évadot sem utáltam annyira, mint amennyire kritizálták. Én megengedőbb vagyok a sorozatok hibáival szemben, mert regényíróként elismerésre sarkall, ha valaki ilyen hosszban fejti ki a mániáit. Ha regényt olvasok, igyekszem végigmenni a komplett életművön, és megnézni, honnan hová jutott a szerző. Ebből azt a tanulságot vontam le, hogy a jó könyvekhez a rosszakat is meg kell írni.

R: Most te is Twin Peaks-lázban égsz?

DGy: Azt nem mondanám, de Lynchet szeretem. Megvárom, amíg lemegy a sorozat, és megnézem egyben.

R: Darálni szoktál?                                   

Fotók: Kovács Levente
Fotók: Kovács Levente

DGy: Én már akkor daráltam, amikor még senki nem darált. Erdélyben a nyolcvanas évek közepén indult egy illegális videokorszak, és akkor egész sorozatokat is odaadtak kazettákon. Kölcsönkaptuk például A halál archívumai című 24 részes keletnémet sorozatot, amit ’86-ban vetített a magyar tévé. Végig is néztük, de nem tudtuk, hogy csak 22 óra van meg a kazettán. A mai napig nem tudom, mi lett a vége, de íróként sokat tanultam belőle a befejezésről. Kedvenc regényem a Svejk, ami tele van befejezetlen történetekkel. Íróként talán ez a legfontosabb: hogy tudd, hol ér véget a történet.

R: Moziba jártál?

DGy: Nagy moziba járó voltam, de egy idő után elmaradoztunk, mert nem adtak új filmeket, vagy ha mégis, a mozi áramszünetet tartott. Amikor Románia elhatározta, hogy visszafizeti az államadósságot, áramszünetekkel kezdtek spórolni. Ment a film, és egyszer csak lekapcsolták a villanyt. Az emberek ezért inkább otthon maradtak – így kezdődött ’85 körül a videokalóz-korszak. A külföldről becsempészett videókat néztük folyamatosan. 1700 filmet láttam abban a pár évben – onnan tudom a pontos számot, hogy nagyapám felírta, mit néztünk meg.

R: Godard-tól Stallonéig minden jöhetett?

DGy: Igen. Teljesen esetleges volt, hogy mit láttunk. Művészfilmből kevesebbet, mert arra kisebb volt az igény – mégiscsak üzleti alapon folyt a csempészés. Tíz Amerikai nindzsára egy Kubrick jutott. Rengeteg rossz filmet láttunk, de volt olyan is, ami mégis elkapott valamit, amit egy jó film nem tudott. Ez jó iskola volt. Ahogy az is, hogy utána másnap mindig elmeséltem a suliban, hogy mit láttunk. Így lettem író.

R: Bolhapiacon vettétek a kazettákat?

DGy: Nem. Nepperek terítették.

R: Házhoz jártak?

DGy: Mi mentünk hozzájuk.

R: Mintha drogot vennétek.

DGy: Pontosan. Úgy is adták: „ez most nagyon jó lesz, Pali bácsi”. Nagyapám viszonylag ismert volt a városban, és a tanítványai voltak a nepperek. Kivételeztek vele, több filmet kapott, és hamarabb, mint mások.

R: Mit láttál a legtöbbször?

DGy: A Rambót. Az egyet meg a kettőt. Nagy volt a híre, mert az oroszok a gonoszok benne, és úgy éreztük, ez kicsit illegális. Valamiért mindenki ezt a filmet látta először. Ha áthívtak videózni, akkor is a Rambót kellett megnézni először. Összejöttek a barátok, vagy a család ebédre, és a vendégekkel együtt néztük. De olyan is volt, hogy valakik fizetős maratonokat szerveztek.

R: Érdekes, mennyire más Rambo az Első vérben. Lelkileg összeroppan, sír is a végén.

DGy: Ha a filmben nem is, a könyv végén meghal Rambo. Amikor David Morrell írta, még irodalomnak számított, nem ponyvának. Élete legjobb döntése volt, hogy odaadta a filmesekkel kötött szerződését egy ügyvédnek, aki azt tanácsolta neki, hogy kérjen pénzt a folytatásra. „A folytatásra? Micsoda hülyeség ez! Hiszen Rambo meghal a végén!” De, kérd csak el – mondta az ügyvéd. Azóta is abból a pénzből él.

R: Állítólag Kubrick és Lynch is hatott a könyveidre.

DGy: Biztosan. Nagyon szeretem Kubrickot. Ő olyat csinált, amit senki más. Minden filmjében kitalált valami újat, és mégis egyénit. Mindegyiket szeretem – a Barry Lyndon a kedvencem: amit abban a fénnyel művel, az valami fantasztikus –, talán csak a Mechanikus narancsot nem annyira. Ott nem tudom annyira szétválasztani a filmet és a regényt, és úgy érzem, filmen nem tudták olyan jól megcsinálni a regény nyelvezetét. Bár a Gépnarancsot könyvben sem szeretem annyira.

R: Jörg Tittel, a film egyik rendezője azt mesélte, hogy amikor A fehér királyról beszélgettetek, a Mechanikus narancshoz hasonlítottad, milyen volt számodra egy diktatúrában felnőni.

DGy: Emlékeim szerint inkább Orwellhez hasonlítottam. Arról beszélgettünk, mi történik a nyelvvel egy diktatúrában, és ehhez Orwell a legjobb párhuzam. A Mechanikus narancs kapcsán inkább arról lehetett szó, hogyan működik az erőszak a diktatúrában. De ha már Kubrick filmjeinél tartunk, az Acéllövedék szerintem sokkal pontosabban beszél az erőszakról, mint a Mechanikus narancs. A Mechanikus narancsban az erőszak fikció, az Acéllövedékben valóság.

Jelenet A fehér király című filmből
Jelenet A fehér király című filmből

R: Szóval Kubrick tényleg hatott rád. És Lynch?

DGy: Ő is. A Lost Highway-t szeretem a legjobban. Talán mert az álom valószínűtlenségét senki nem ragadta meg ilyen jól.

R: És arra mi vitt rá, hogy tíz évig dolgozz filmkritikusként?

DGy: Így alakult. Először fordítóként kerültünk a feleségemmel a Cinema magazinhoz. Ez egy német lap magyar kiadása volt, és a cikkek nagy részét németből kellett fordítani. Miután kiderült, hogy tudunk írni, filmkritikákat is ránk bíztak. Én szerettem. Visszakaptam azt a gyerekkori élményt, hogy beültem a moziba, és megnéztem egy filmet anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. Aztán egy idő után belefáradtam. Már gondolkodni kezdtem, mit fogok írni a filmről, és akkor abbahagytam. De étteremkritikus is voltam. Három éve fejeztem be.

R: Hova írtál?

DGy: Azt nem mondhatom meg. Annak a kalauznak az a lényege, hogy anonimek a szerzői.

R: Szigorú filmkritikus voltál?

DGy: Nem. Szerintem egy kritikának az a feladata, hogy megértse a művet. Könnyebb szigorúnak lenni és számon kérni dolgokat, mint a mélyére menni, mit miért csinált úgy a rendező. Persze az is előfordul, hogy kínjukban csinálnak filmet, de azokról próbáltam nem írni. Én nem voltam igazi kritikus. Megengedőbb is voltam, meg nem is érdekelt a kritika műfaja – ma is inkább esszét írnék, például az egysnittes filmekről, ha végtelen időm lenne. Egyébként pedig azt gondolom, egy művész ne legyen kritikus.

R: És a magyar filmkritikáról mit gondolsz?

DGy: Az egész magyar kritikáról gondolom azt, hogy az lenne jó, ha a kritikusok meg tudnának élni a szakmájukból, és így lenne elég idejük az írásra. A kritikusé nyugodt, gondolkodó munka kéne, hogy legyen. Nemrég találkoztam a Frankfurter Allgemeine Zeitung nyugdíjas színházkritikusával. Németországban ez egy nyugdíjas állás. Magyarországon viszont úgy érzem, a kritika beugró munka, amit akárki írhat és abba is hagyhat bármikor. Németországban egy lapnak megvannak a maga kritikusai, és ha elolvasom például Lothar Müller írását a Süddeutsche Zeitungban, párbeszédet folytatok vele, mert már ismerem az ízlését, tudom, mit írt korábban más könyvekről, és így jobban tudok adni a véleményére, mintha egy arctalan ember véleményét olvasnám. A magyar kritikában sajnos ez nem vált lehetségessé, mert nincs rá se idő, se pénz. Orwellnek van egy szép esszéje, amiben arról ír, hogyan kéne dolgoznia az irodalomkritikusnak. Szerinte egy hónapban maximum két kritikát szabadna írnia. Ez persze utópia, de ha komolyan vesszük a kultúrát, így kéne csinálni.

R: Filmkritikusként a Ponyvaregényről is írtál egy elemzést, amiben bevallottad, hogy a filmmel traumatizáltad a mozitól idegenkedő alanyi költő barátodat. Veszélyes lenne a Ponyvaregény az alanyi költők életére?

DGy: Ő egy különleges eset, egy nagyon alanyi költő. Előtte nem járt még moziban, és azt hitte például, a reklámok részei a filmnek. De én elcibáltam a Ponyvaregényre, amikor újra bemutatták moziban, hogy ezt muszáj látnia.

R: Mit mondott utána?

DGy: Semmit. Szóhoz se jutott. Én annál inkább, mert imádom azt a filmet. Mániám az időkezelés, és hát ott az idő aztán kezelve van. Azóta se tudta ezt a szintet megugrani Tarantino, bár szeretem a későbbi filmjeit is. A Ponyvaregényben még tudta kontrollálni a mániáit, azóta viszont hagyta, hogy a mániái irányítsák őt. De szerintem még lesz egy nagy filmje.

R: Azt mondogatja, már csak kettőt rendez, aztán visszavonul.

DGy: Meglátjuk. Én a videokalóz-korszakom miatt másképp nézem a filmjeit. Kellett az ahhoz, hogy szeressem például a Kill Billt. Tarantino rombolva élvezi a nosztalgiát, és ezt én érteni és élvezni is tudom.

R: Mostanában a natúr nosztalgiának van nagy divatja.

Jelenet A fehér király című filmből
Jelenet A fehér király című filmből

DGy: Én a múlttal való szembenézést fontosabbnak tartom, mint a múlt megédesítését. Nem rajongok a nosztalgiáért, de megértem, hogy az emberek máshogy akarnak emlékezni a dolgokra, mint ahogy valójában történtek. Az emlékezetnek alapvető tulajdonsága, hogy nem tud pontos lenni, csakis érzelmileg. Az írásaimban is sokat foglalkozok azzal, hogyan lehet jól, rosszul, vagy hamisan emlékezni. Amikor kiderült, hogy átköltözünk Magyarországra, szándékosan próbáltam megjegyezni mindent, hogy emlékezzek Vásárhelyre, emlékezzek a diktatúrára.

R: Ebből a szempontból is érdekes lehetett statisztálni A fehér király tömegjelenetében.

DGy: Titokban statisztáltam, a többi statiszta fel sem ismert. Nagy cirkusz volt a forgatás, és közben úgy éreztem, az egészet én csináltam. Igyekszem jól érezni magam, amikor csak lehet. Írás közben nem megy, de máskor igen. Itt is sikerült, bár 40 fokban, a tűző napon kellett állni és üvölteni. Gyerekként mindig ellógtam a tömegfelvonulásokat, a sors most mégis rákényszerített, hogy végigálljak egyet, mivel a filmbe betettek egy tömegjelenetet, ami nem szerepelt a könyvben. Életemben először egy fiktív felvonuláson skandáltam szlogeneket. Én látok ebben valami szépséget.

R: Jonathan Pryce-szal is váltottál pár szót?

DGy: Nem párat, sokat. Nekem nagyon fontos az abszurd dráma – főként Pinter és Beckett–, ő pedig jól ismerte Pintert, Pinter többször is rendezte őt. Átbeszéltük, milyen volt Pinter fiatalon, milyen öregen, és mennyire másképp kezelte a különböző korszakokban Pinter őt, meg ő is Pintert. De ha a részletekre vagy kíváncsi, azokat tőle kell megkérdezned. A bemutatón is beszélgettünk, amire történetesen a Brexit előtti napon került sor. Pryce-ot nyomasztotta, hogy elszakadhatnak az EU-tól, és rossz viszonyba kerülhetnek a többi európai országgal. A Brexit a bemutatóra is rányomta a bélyegét, mindenki erről beszélgetett a premieren. A film egy zárt világot ábrázol, és mivel a világpolitikában is valamiféle bezárkózás kezdődött, a rendezők úgy érezték, aktuálisabb lett a filmjük.

R: A Máglya megfilmesítési jogait eladtad már?

DGy: Meg kell várni vele az angol fordítást. Az ügynököm nélkül nem adhatom el, és ő még nem olvasta. Úgy néz ki, jövő tavasszal fog megjelenni angolul.

R: Mit mond a filmkritikus éned, ki adaptálja a Máglyát?

DGy: Megtanultam már: az ilyen kérdésekre nem szabad válaszolni.

R: Halott rendezőt is mondhatsz.

DGy: Akkor Kubrick. De ő nem a legjobb könyveket adaptálta. Kéne írjak egy közepes könyvet, és akkor jöhetne Kubrick.

R: Hitchcocknak az volt az elmélete, hogy csak rossz könyvből lehet jó filmet csinálni. Ezt a Psychóval illusztrálta: egy olvashatatlan ponyvából forgatta le a filmtörténet klasszikusát.

DGy: Szerintem minden regény megfilmesíthetetlen. De leginkább a Svejk. A kedvenc regényeimről – Svejk mellett pl. Moby Dick, Iskola a határon – mind azt gondolom, hogy nem lehetne belőlük jó filmet csinálni. Annyira más műfaj a kettő, hogy abszurdnak tartom, ha film készül egy könyvből.

R: Jelenleg a diktatúra-trilógiád harmadik kötetén dolgozol. Nem tartasz tőle, hogy a te nagy témád a diktatúra, és ha másba fogsz, az nem lesz olyan erős, mint A fehér király vagy a Máglya volt?

DGy: Már belefogtam, és nagyon jó. Van egy félkész poszt-polgárháborús regényem, a Srapnel, ami teljesen más világban játszódik, mint az eddigi regényeim. A témáim nem fognak elfogyni. Sok filmet látok még a fejemben.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Dragomán György