Schiller-Horváth-Olasz: Kitagadottak / Színház- és Filmművészeti Egyetem
2017.03.07.

Soha nem jutott eszembe korábban, hogy a Haramiák című dráma a Harcosok klubjának az előképe, Olasz Renátónak viszont igen. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Pedig nem kell sokat matekozni David Fincher filmjével és Schiller drámájával, hogy megkapjuk az eredményt, ami a Kitagadottak. Mindkettőben az adott rendszerből kiábrándult férfiak vonulnak ki a társalomból, hogy ott közösen anarchista erőszakszervezetet alapítsanak, amely tulajdonképpen igazságos elvek mentén épül fel, csak kicsit túllő a célon. Hogy a dolog vége csecsemők elégetése, vagy egy sor irodaház felrobbantása, az tulajdonképpen mindegy.
 
Waskovics Andrea
Waskovics Andrea
A film és a drámaszöveg összemosása egy pillanatig sem erőltetett, ha szükség van rá, az egyik el tud válni a másiktól. E kettő találkozása nem aktualizálás – hogy is lehetne, hiszen Fincher filmje is több mint másfél évtizede készült -, hanem időtlenné, akármikor értelmezhetővé teszi Schiller drámáját, pontosabban azt, ami az átdolgozás után megmaradt belőle.
 
Olasz Renátó rendező és Horváth János Antal ugyanis arra törekedtek, hogy a Haramiák kortárs szövegként szólaljon meg az Ódry Színpadon, s bár a történet dramaturgiailag pontosan követi Schiller drámáját, az átdolgozás keményen irtott mindent, ami patetikus, anakronisztikus, vagy nem konvergál a jelenünk tapasztalataival. Kérdés, persze, hogy a drámából a címbe emelt alapkonfliktus, a kitagadottság mennyiben akut problémája a jelenünknek.
 
Olasz Renátó rendezése a kitagadottság fogalmát kiterjeszti – nem véletlen a címben a többes szám -, mely így sokkal inkább általános, minden szereplőt érintő szeretethiánnyá változik, és ennek a következménye lesz az erőszak, a brutalitás. „Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs” – mondja Tyler a Harcosok klubjában. Ferenc azért tehet meg bármit, mert már születésekor elvesztett mindent, Károly addig tehet meg mindent, amíg azt képzeli, mindent elveszített, a haramiák klubja pedig csupa olyan fiatal férfiból áll, akit nem szeret senki, vagy akik valami miatt hátat fordítottak a szeretetnek.
 
Ebben a kontextusban izgalmasan értelmeződik újra Jack White Love Interruption című száma, amelyet Moor Károly (Baki Dániel) és Amália (Mészöly Anna) énekel kissé szétcsúszva és hamisan, de mindenképp szuggesztíven: „I want love to: change my friends to enemies, and show me how it’s all my fault”. A szöveg utal a kettőjük szerelmi kapcsolatára, amely megérteti Károllyal, hogy nem a helyes utat választotta, amikor a haramiák vezére lett, ugyanakkor a Love Interruption itt minden baj okozója, Ferenc gonoszsága is az állandó szeretet utáni kielégületlen vágyakozásból táplálkozik.
 
Nagy Zsolt, Rába Roland
Nagy Zsolt, Rába Roland
Waskovics Andrea Ferencként androgün figura: nem tűnik sem férfinak, sem nőnek, és ez összhangba kerül szövegével, amelyben önmagát nőies férfiként határozza meg. Torzlelkű szörnyeteg, rettentően vágyik az érintésre és a szeretetre, de megszokta már, hogy azt ki kell erőszakolnia. Tulajdonképpen a hatalom is csak ezért kell neki, na meg, hogy végre férfivá válhasson, de mivel ezt a szerepet egy színésznő játssza, egyértelmű az elsőtől az utolsó pillanatig, hogy sosem lesz képes elérni a vágyott és társadalmilag rá kiosztott nemi identitást. Az is világos, hogy az előadás borzasztóan maszkulin közegében az intrika az egyetlen lehetősége az érvényesülésre, az ő testi gyengeségét ellenpontozza a haramiák militáns közege.
 
Ez a férfiszagtól bűzlő, izzadtan a földben dagonyázó közeg egyébként kifejezetten egyformává változtatja a szereplőket. „Nem vagytok kiválasztottak. Nem vagytok különleges egyéniségek. Rothadó szerves anyag vagytok, csakúgy, mint bármi más. Bohóckodó ganajkupacok vagyunk mindnyájan, a nagy közös trágyadomb apró részei” – hangzik el a Harcosok klubjában. A csoportérdek megszünteti az egyént a Kitagadottakban is, a közös játéknak való alávetettség pedig az egyéni színészi teljesítményeket: Figeczky Bence, Konfár Erik, Hajdu Tibor, Hajdu Péter és Koroknai Sándor játéka itt csak egy csoportként értelmezhető, együtt adják ki egy önjelölt erőszakszervezet fenyegető jelenlétét.
 
Fotók: Ódry Színpad
Fotók: Ódry Színpad
Velük szöges ellentétben áll Spiegelberg figurája, aki nem hajlandó feladni identitását és beállni a sorba. Árulása ebben az előadásban inkább tűnik józan döntésnek, mint gerinctelenségnek. Nagy Zsolt karakterét mintha két Brad Pitt-szerepből gyúrta volna: a Harcosok klubja kőkemény Tyler Durdenjéből és a Blöff túlpörgött Mickey-jéből. Ő az egyetlen, aki kritikával fordul a haramiák csoportja felé, ám a nevében lévő Spiegel (tükör) jelentőségét, és az ezzel magára vállalt szerepet még megsokszorozza az, ha tényleg Tyler Durdenként tekintünk rá, vagyis Károly lelkének egy darabjaként. Így eltűnésével megszűnik Károly utolsó lehetősége is a tisztán látásra és a visszalépésre.
 
A másik személyiség eliminálásával éppen ellentétes helyzet áll elő itt, mint a filmben: míg ott a rosszabbik részét tűnteti el az Edward Northon által játszott szereplő, hogy a végén megtalálja a szerelmet Marla Singerben, aztán kézen fogva nézzék végig a Where is my mind-ra, hogy robban szét körülöttük minden, addig Spiegelberg nélkül Károly hiába tér vissza apjához (Rába Roland) és szerelméhez (Mészöly Anna ruhája egyértelműen Helena Bonham Carterét idézi), szeretni már nem, csak pusztítani képes. A rendszer, amit alkotott fellázad ellene, ahogy történik ez szegény Ed Northonnal is, amikor már épp feladná magát a rendőrségen, és kiderül, hogy vannak olyan bűnök, amikért vezekelni sem lehet.

Szerző: Puskás Panni