Brit Marling immár évek óta az amerikai függetlenfilm egyik legizgalmasabb alkotója. Forgatókönyvíró, producer és színésznő egy személyben, aki alkotótársaival, Zal Batmanglijjal és Mike Cahillal számos közös munka (Felettünk a Föld, Sound of my Voice, A Kelet, A szem tükrében) során bizonyította már sokoldalú tehetségét. Ők hárman lényegében a Georgetown Universityn eltöltött évek óta elválaszthatatlanok: Marling a Cahill–Batmanglij csapatba azután „kéredzkedett be” harmadiknak, hogy látta a két férfi díjnyertes rövidfilmjét. Alkotóközösség lévén az egyetemi diploma megszerzése után is együtt költöztek Washingtonból Los Angelesbe, hogy azóta is vállvetve építsenek karriert: hol közösen írnak, hoznak tető alá filmeket; hol Marling szerepel színésznőként Batmanglij és Cahill rendezőként jegyzett alkotásaiban.

Brit Marling

A Netflixen látható nyolcrészes The OA című sorozatban most Marling és Batmanglij működött együtt: producerként, ötletgazdaként és íróként mindketten jegyzik a szériát; túl ezen Batmanglij rendezőként, Marling pedig főszereplőként is tudhat magának kreditet a sorozatban. A The OA bizonyos értelemben hamisítatlanul „marlingos” alkotás – ott van benne minden, amiért a hölgy dolgait megkedveltük; a párhuzamos világoktól kezdve a titkos szektákon át a hit és a racionális gondolkodás párharcáig. A sorozat azonban valahogy mégsem akar egységes világgá összeállni (szemben a filmekkel); túl sok az egymást kioltó ötlet, a kísérletezés benne, mondhatni már-már annyira szabálytalan, hogy az inkább a hátrányára, mint az előnyére válik.

Rögtön az első rész (Homecoming) egyértelművé teszi, hogy a Marling–Batmanglij alkotópáros továbbra is a filmnyelv felfedezetlen területeit akarja meghódítani: minden idők leghosszabb cold openjét láthatjuk (ötven perce nézzük már a pilotot, mire a stáblista megjelenik a képen). Ráadásként ezzel mintha egy másik sorozat is venné kezdetét. Az in medias res-felütés egy found footage-anyaggal indul, de mint kiderül, nem a forma kedvenc műfajában, egy horrorszériában járunk, hanem egy misztikus pszcihothrillerben – legalábbis a stáblista megjelenéséig, merthogy onnantól – hangulatát tekintve – leginkább egy tündérmesét látunk.

A képek forrása: MAFAB.hu

A történet szerint hét év távollét után bukkan fel ismét a lakhelyén az eltűntek nyilvánított Prairie Johnson (Brit Marling), aki önmagát következetesen OA-nak hívja, és a nevelőszüleinek sem beszél róla, hol volt ez idő alatt. A testén található sok heg, az iszonyodás az emberi érintéstől poszttraumás stressz-szindrómát sejtet, amit tovább árnyal egy megmagyarázhatatlan rejtély is: Prairie vakként tűnt el, és látóként tért vissza. A hatóság hiába próbálja megtudni fogva tartása részleteit, a nő sokkal inkább megnyílik egy általa verbuvált csapatnak (pár tinédzser és egy tanárnő a helyi közép suliból), akikkel egy elhagyatott házban osztja meg a történetét, azt, hogy miként és miért vált Prairie-ből OA-é. Pontosabban: hogyan vált előbb Ninából Prairie-vé, mert – mint egy flashbackből kiderül (ez volna a cold open vége a pilotban) – valójában Oroszországban született egy gazdag oligarcha lányaként, és még gyerekként vakult meg egy balesetet követően.

De hogy mi is történt a fagyos orosz tajgán a hagymakupolák szomszédságában, csak az egyik fő szál a sorozatban. A régmúlt szcénái a fogság és egy – nevezzük jobb híján – metafizikus sík képeivel keverednek, miközben a cselekménybe egy kisrealista vonulat is beköszön (Prairie hallgatóságának és szüleinek hétköznapjai).

Mindezt a tér- és időutazást, sőt dimenzióváltást (és innentől csak spoilerekkel elemezhető a sorozat) a halál közeli élmény hozza közös nevezőre: Prairie azért esik hét évre fogságba egy őrült tudós/zseni, Hap (Jason Isaacs) házában, mert társaihoz hasonlóan, akikkel egy üvegkalitkában él, visszajött a halálból. Hap pedig szeretné megtudni, hogyan lehetséges ez, mi van a léten túl, és miként hasznosítható az energia, amelyet a „visszatérők” ehhez mozgósítanak. És máris egy biohorrorban járunk: Hap a tudásért sorra öli, majd támasztja fel a foglyait, akik ennyi szenvedést átélve még jó, hogy azt gondolják magukról, valójában angyalok (az eredeti, vagyis az „original angel”, értsd: OA, maga Prairie).

Az, hogy az események láncolatára van-e racionális magyarázat, vagy a misztikum, a természetfeletti világában járunk, ahol csak a hit számít, nem először jön elő Marling alkotásaiban: a Sound of my Voice főszereplő karaktere, Maggie (Brit Marling) például végig azt állítja magáról a filmben, hogy időutazó, és lassan azok is kezdik ezt tényként elfogadni a környezetében, akik először őrült szektavezérnek gondolták.

A sorozatbeli állandó műfaj- és hangulatváltások most azonban nem igazán engedik a nézőnek, hogy – a szereplőkhöz hasonlóan – a főhős, OA hatása alá kerüljön. Mire megbarátkozunk az „őrült tudós” horrorral, vagy elfogadjuk, hogy a túlvilágon a főszereplőnk valami Khatun nevű lénnyel diskurálgat a csillagfényben, és élő állatot nyel a megvilágosodáshoz, a szereplők máris előrukkolnak egy mozgásszínházzal/táncbetéttel/törzsi rituáléval, ami – bár az előadását rémesen komolyan veszik, ráadásul kitüntetett szereppel is bír a sorozat egészére nézve – kínosan röhejes látvány.

Egyszóval, miközben a The OA számos műfajt egybe olvasztott, és első szezonjában még több kérdést feltett, egyelőre csak olyan emlékkönyvekbe illő „bölcs” válaszokkal rukkolt elő a lét értelmét megválaszolandó, mint hogy „a szeretet a legnehezebb órákon is átsegít” vagy, hogy „a hit hegyeket mozgat meg”. Mindezek fényében hiába gondoljuk Brit Marlingot továbbra is izgalmas tehetségeknek, azt kell mondjuk, inkább a következő filmjét, mint a Netflix-sorozat második, immár berendelt évadát várjuk. 

 A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.