Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM ÉRZEM MAGAM SZÓLISTÁNAK

Beszélgetés Zoránnal
2017. márc. 3.
Február 18-án remek hangulatú koncertet adott a Sportarénában Zorán, akivel közelgő 75. születésnapja kapcsán arról is beszélgettünk, hogyan találkozott John Lennonnal, és miért menne műszaki pályára, ha ma lenne fiatal. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: A februári Aréna-koncerten mondta, mennyire szereti a crossovert, a műfajok keveredését, ami azon is látszott, ahogy egymás mellé szerkesztett a műsorban kortárs rapet és popzenét, Cohen-keringőt és Padlás-dalokat, a capellát meg harmonika- és basszusgitár-improvizációt. Ha kevés az új dal, áthangszereléssel, meglepő stíluskeveréssel tartja frissen a repertoárt?

Zorán: Van ebben igazság, de már akkor is élt bennem vágy a műfajkeverésre, amikor még sok új dalunk született. Sosem voltam bigott, nem gondoltam, hogy csak a mi műfajunk jó, semmi más. Érdekel a jazztől a klasszikus zenéig sok minden, de nem kezdtem el jazzt játszani, vagy klasszikus zenét, inkább olyan vendégeket hívtam, akik ebben jók. 2003-ban az Arénában például a Magyar Rádió száztagú szimfonikus zenekarával játszottuk el tizenegy dalunkat, áthangszerelve. Az ilyen crossover produkció mindig egy kaland, amitől a műsor is felpezsdül.

R: Untatná, ha csak egy műfajban mozoghatna?

Zorán
Zorán

Z: Bizonyára. Az egyes dalokban is hagyunk teret az improvizációnak. A részletek változhatnak, de a dal lényege ugyanaz marad. Enélkül egy zenész nem érzi jól magát a bőrében. Ismerek jó pár olyan szimfonikus zenészt, akinek az interpretáció önmagában nem elégséges, és nyitásként elkezd inkább, mondjuk, jazzt játszani.

R: A koncerten, ahol a Vígszínház színészei elénekeltek három számot A padlásból, azt is részletezte, milyen szálak fűzik a Vígszínházhoz.

Z: A Vígszínházhoz olyan sok szálon kötődöm, hogy már nehéz kibogozni. Csak érdekességként mondom, hogy az egyik legutóbbi „szál” éppen a feleségem, Hegyi Barbara, aki ott játszik. Az egész a hetvenes évek elején, a Popfesztivállal indult. Bejártam a próbákra, hiszen a rendezőt, Marton Lászlót már régóta jól ismertem, a szerzőkről nem is beszélve. Aztán 1980-ban bemutatták az In memoriam Ö. I. című darabot, amelyben a nem sokkal korábban elhunyt Örkény Istvánnak állítottak emléket – én meg szorgalmasan bejárkáltam a késő este kezdődő előadásokra. Kultikus üggyé vált ez az előadás, mert Örkény az akkori rendszer egyik legnagyobb kritikusa volt, az ő írásaiból Valló Péter rendezett emlékezetes előadást. Nagyon sok színésszel, rendezővel kerültem szoros baráti kapcsolatba, így aztán ők is sűrűn előfordultak a Bartók Béla út 1. szám alatti lakásunkban, ahol nagy bulik voltak. Akkoriban még keveseknek volt saját lakása, én is a szüleimmel laktam, de ők is nagyon szerették ezeket az összejöveteleket, mert örültek az odatévedt ismerős arcoknak. Aztán jött Dusán és Gábor együttműködése, egyrészt Loksi-lemezek, másrészt A padlás formájában. Akkor nagy újdonságként hatott, hogy az addig egész másban utazó két profi – saját meghatározásuk szerint – „félig mesét, félig musicalt” írt. Szóval, elmondhatatlanul sok előzménye volt annak, hogy a mostani Aréna-koncertem vendégei között ott szerepeltek a Vígszínház színészei is.

R: Beatlest is játszottak (a Yesterdayt vonós kísérettel), és hát a Beatleshez is fűzik személyes emlékek: ’68-ban találkozott John Lennonnal és Ringo Starr-ral.

Képek forrása: www.facebook.com/zoran.hu/
Képek forrása: www.facebook.com/zoran.hu/

Z: Az úgy történt, hogy a hatvanas évek második felében Budapestre látogatott egy Angliában élő, de magyar származású menedzser, Halmai József, aki először hozott angol zenekarokat – például a Nashville Teenst – Magyarországra. Ez az úriember elcsodálkozott, hogy Kelet-Európában is vannak jó beatzenekarok, és elhatározta, hogy sztárt csinál néhányukból, legalábbis Európában. Közben azt is látta, hogy milyen borzasztó felszereléseken játszunk – leselejtezett külföldi hangszereken és magunk barkácsolta erősítőkön –, és azt mondta, elintézi a Marshall cégnél, a világ egyik legnagyobb erősítőgyártójánál, hogy a Metro zenekar kapjon egy komplett felszerelést: hangszereket, erősítőket, fénytechnikát. Kelet-Európa lefedetlen piac, és ha meglátják nálunk a jó cuccokat, a többi zenekar is ezt fogja venni – ez volt a Halmai által bedobott csalétek. A Marshall cég ezt egyáltalában nem találta viccesnek, így aztán kiutaztam Londonba, és elmentünk a céghez, ahol egy hangárnyi méretű teremben álltak a Marshall-hegyek, és mint egy mesében, én válogathattam közülük. És tényleg Budapestre érkezett mindaz, amit kiválasztottam – mondani sem kell, a magyar zenészek a csodájára jártak. A három nap alatt, amíg Londonban voltunk, a Halmai úr elvitt a Speakeasy nevű klubba is, ami a legtöbb angol klubhoz hasonlóan zártkörű volt, csak tagságival lehetett bemenni, de ő bevitt, hogy lássam, hova járnak a sztárok. Valóban oda jártak, ott ült ugyanis a fél Beatles két másik sráccal. Halmai bemutatott nekik: „Uraim, itt van egy kollégájuk Kelet-Európából”. Nekik a szemük sem rebbent, és mint rendes angol úriemberek, felálltak és kezet fogtak velem, nekem pedig az jutott eszembe, ami ebben a helyzetben minden normális halandónak eszébe jutott volna: most egy jó darabig biztosan nem fogok kezet mosni.

R: Beszélgettek is?

Z: Csak annyit, hogy „De örülünk, köszönjük szépen, igazán kedves”. Ők épp egy társalgásból álltak fel kezet rázni, úgyhogy nem kezdtek el érdeklődni afelől, hogy maguknál is van ilyen zene? És egyáltalán hol van ez az ország?

R: Szóval be akarta futtatni a Metrót a Halmai úr. Mi lett belőle?

Z: Ahogy a mellékelt ábra mutatja: semmi. Reménytelen volt a helyzet, mert a külföldi karrierhez ott, helyben kellett volna élni, vagyis disszidálni kellett volna, ami viszont nagy lutri volt. Külföldi tehetségekkel is előfordult, hogy elindult a karrierjük, majd egyszer csak vége szakadt. Ha egy magyar zenész vállalta, hogy otthagyja a szüleit, a barátait, az egész életét, és mégse jött össze a külföldi karrier, akkor nagy valószínűséggel vendégmunkásként tengethette az életét. Meggondolandó volt, vállalja-e az ember ezt a rizikót.

R: És meggondolták?

Z: Meg se fordult a fejünkben, mert nem jutottunk el komoly ajánlatig. Előbb bevezetőként ki kellett volna adni egy lemezt, és felmérni, kit érdekelhet a zenénk. Már ez nem jött össze. Ráadásul ott volt az angoltudás, pontosabban annak hiánya. A világpiac a mai napig érzékeny az akcentusra, és aki nem beszélt tökéletesen angolul, annak már akkor sem volt sok sansza. Így nekünk se.

R: A beat- és rockzene aranykoráról, az ellenkultúra álmairól szól az egyik új Presser–Dusán-szerzemény, az Ez volt a dal. Van önben nosztalgia a korszak iránt?

Z: Valamennyi mindenképpen van, hisz éppen erről szól ez a dal is. Arról, hogy a hatvanas évek fiataljainak álmai a békéről, a szeretetről, a toleranciáról egyre távolabb esnek a mai világ realitásától. Amúgy nem vagyok az a visszamerengő típus. Amikor időről időre előveszem a régi metrós dalokat, azt sem nosztalgiából teszem, hanem mert azok a pályafutásom fontos részei. Ha nem tenném, olyan lenne, mintha megtagadnám azt az időszakot.

R: Van azért, amit hiányol abból a korból?

Z: Bármennyire is közhely, de tény, hogy minden kornak megvannak az előnyei és a hátrányai. Akkoriban egy tévécsatorna volt, ha valaki szerepelt az esti műsorban, másnapra sztár lehetett. Könnyebb volt érvényesülni ebben a zárt közegben, és volt újdonságereje a zenénknek: nem volt elődünk, nem kellett senkihez igazodni, legfeljebb ahhoz a pár lemezhez, amit a külföldi rokonok bejuttattak hozzánk, és eljátszottuk róluk a dalokat. Aki belekezdett, az simán vitte valamire, mert legalább a saját klubjában játszhatott rendszeresen. Nem pénzért csináltuk, hanem mert szerettünk zenélni. Gyakran fillérekért játszottunk. De azt se felejtsük el, hogy sokáig csak vacak hangszereink voltak, és egy monopolizált rendszerben éltünk, amelyben csak egy darab kiadó, egy darab lemezgyár, egy darab rendezőiroda működött. Ma már rengeteg a kiadó és vannak nemzetközi lehetőségek, plusz ott az internet, ahol minden elérhető. Dunát lehet rekeszteni az újdonságokkal, de épp ezért ugyanolyan gyorsan el is tűnnek az új arcok, ahogy jöttek. Nem lehet eldönteni, mikor volt nehezebb érvényesülni: a szigorú államszocializmusban, vagy most, amikor a lehetőségek tárháza beláthatatlanul nagy. Vagy lehet, az a baj, hogy ez meg a másik véglet?

R: ’63-ban megnyerte a Ki mit tud?-ot. Ha ma lenne fiatal zenész, jelentkezne tehetségkutató műsorokba?

Z: Nem tudom. A műszaki érdeklődés mindig is megvolt bennem, nem véletlenül készültünk Dusánnal a villamosmérnöki pályára. Később ez zenészként nagyon kapóra jött, hiszen a stúdió- vagy a színpadtechnika terén kamatoztatni tudtam ezt a tudásomat. Manapság, amikor rendkívül izgalmas távlatok nyílnak az informatikában, lehet, hogy a műszaki érdeklődésem kerekedne felül, és – ismerve a kezdő zenészekre váró nehézségeket – inkább valami ilyesmivel foglalkoznék.

R: Ha már nehézségek: manapság a zenészek között is jelentkezik a politikai megosztottság?

Z: Sajnos igen, de kevésbé, mint a polgári életben. A zenészek nagyjából tudják, hogy ki merre húz, de ez a színpadon nem számít: tudunk együtt játszani úgy, hogy nem foglalkozunk ilyesmivel. A turnébuszban is szoktunk beszélgetni, de sosem megyünk a dolgok legmélyére. Ha jobban belegondolok, van ebben valami ijesztő, hiszen miért ne lehetne szabadon beszélni bármiről? Ha valahol, hát a művészetben rá kell jönnie az embernek, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Egy zenekarban mindenki a másiktól függ. A bezárkózás, az elkülönülés, a „mindenki az ellenségem” attitűd kontraproduktív és művészet-, ill. életellenes.

Én nagyon örülök annak, hogy a koncertjeimre egészen különböző gondolkodású emberek járnak, amiből az derül ki, hogy a zene összehozhatja az embereket. Szerb származásúként mélyen érintett a délszláv háború, amelyben feléledt a borzasztó nacionalizmus, és még családokat is felrobbantott a kérdés, hogy ki horvát, ki szerb, pedig ez korábban már réges-rég elfelejtett téma volt. A háborúban rengetegen meghaltak, az életben maradottakban mély sebek élnek, de mégis, amikor a háború után kicsit elcsitultak a felkorbácsolt indulatok, összeálltak az egykori jugoszláv sztárok és egy közös műsorral végigturnézták az időközben önállósodott országokat. És – láss csodát – hatalmas sikert arattak. A koncertek közönsége néhány percre teljesen megfeledkezett arról, hogy az adott zenész szerb, horvát, vagy mondjuk montenegrói származású. Nem vagyok naiv: nem hiszem, hogy önmagában a zene bármit is megoldana, de ha százból csak egy embert elgondolkodtatott, hogy annak tapsolt, akit tegnap még gyűlölt, akkor már megérte. Hiszek abban, hogy a zenének van integráló hatása – mindig is volt. Amikor még voltak mecénások Európában, a grófok és hercegek gyakran alacsony sorból származó művészeket karoltak fel. A felvilágosult fők mindig felül tudtak emelkedni a rangkórságon, a származási különbségeken. Milyen jó szó: felvilágosult. Ma már nem használjuk, pedig kellene. Ugyanis hiánycikk.

R: Sok zenész huszonévesen alkot maradandót, akkor van a kreativitása csúcsán, ön viszont a harmincas éveiben indult szólókarrierjében talált igazán magára.

Z: Én nem érzem magam szólistának. Hiába vagyok frontember, nem tudom elképzelni magamat zenekar nélkül. A Metróban zenekarvezető voltam, és tulajdonképpen most is az vagyok, csak most nincs nevünk, mert session zenészekből áll a csapat. De talán stabilabb a felállásunk, mint sok zenekaré, ahol a név megmarad ugyan, de a tagok cserélődnek. Amikor Presser Gábor még a metrós korszakban megkérdezte tőlem, miért kínlódok a zenekarosdival, csináljam inkább egyedül, tiltakoztam ellene. Még akkor is, amikor szétesett a Metro a hetvenes évek elején, előbb egy négytagú, majd egy héttagú zenekarral próbálkoztam. Adósságokba vertem magam, hogy megtarthassam a zenekari felszerelést, mert azt gondoltam, hogy valamilyen zenekart csak összehozok valahogy. A felszerelést csak úgy tudtam megvásárolni a többiektől, hogy kölcsönkértem, a kölcsönt pedig csak úgy tudtam visszafizetni, hogy másfél évre elmentem vendéglátózni Nyugat-Európába. Miután hazajöttem, és elkészült az első lemez, rögtön zenekart szerveztem, akikkel turnézhatok. Különleges pillanat volt az az első lemez az életemben, mert már ott megszületett, amit most crossoverként emlegetünk. Babos Gyulától Kőszegi Imréig sok jazzista játszott rajta, a reggae alapú Amikor elmentél tőlem-ben – többek között – Dés László, Bergendy István és Gőz László fújtak, a vokálban pedig a popzene felől érkező neotonos csapat énekelt.

R: Az akkori énekes-dalszerzők, Bob Dylan, Neil Young, vagy Leonard Cohen mennyire hatott a stílusára?

Z: Rám Paul Simon egyik szólólemeze volt revelatív hatással. A Simon & Garfunkelt is szerettem, de a Still Crazy After All These Yearst egyenesen agyonhallgattuk Presserrel. Nyugodtan mondhatom, hogy Paul Simon előadóként és dalszerzőként is hatott a zenénkre. Cohen később, a kilencvenes években jelent meg komolyabban az életemben. Amikor B. Tóth Laci felkérésére a Calypso Rádió műsorvezetője lettem, sokszor leadtam a dalait. Innen jött az ötlet, hogy Dusán szöveget írjon a Take This Waltz-ra, ebből lett a Volt egy tánc, majd következett a Záróra a Closing Time-ra, és a harmadik pedig egy duett Váczi Eszterrel, a Táncolj, míg a szív lejár, ez Cohen Dance Me to the End of Love című dalából született.

A Calypso egyébként úttörő volt a maga nemében, nemcsak azért, mert ez volt az első (kísérleti) kereskedelmi rádió Magyarországon, hanem azért is, mert teljesen szabad kezet kaptak a műsorvezetők. Hogy visszacsatoljak a beszélgetésünk egy korábbi témájára: én már akkor szerettem a különböző műfajok keverését, vagyis a crossovert, mert az egyik műsorrészben még egy elméleti fizikussal beszélgettem Heisenberg határozatlansági relációjáról, a következő vendégem egy híres szakácskönyvíró hölgy volt, akivel – a hallgatók bevonásával – egy háromfogásos ebédet „főztünk” meg. A közönség élvezte, hogy feszegetjük a határokat.

R: Külföldön valószínűleg az ön stílusára is az énekes-dalszerző címkét ragasztanák, az énekes-dalszerzők viszont maguknak írják a dalaikat. Önnek okozott lelki vívódást, hogy elfogadja, nem olyan termékeny dalszerző, mint mondjuk Paul Simon?

Z: Nem. Paul Simonnál Paul Simon volt a termékeny dalszerző, nálam pedig Presser Gábor. Egyébként én majdnem minden lemezre megírtam a magam dalát, néha kettőt is, de amikor rangsorba állítottam a félkész dalokat, egy-két kivételtől eltekintve a lemaradók közé soroltam a saját kompozícióimat, mert azt tartottam szem előtt, hogy a lehető legjobb lemez jelenjen meg, és nem azt, hogy minél több jogdíjat kapjak. Most már talán kiadhatnék néhány lemezt is ezekből a lemaradt dalokból…

R: Sokat szöszöl velük?

Z: Előfordul, de az is, hogy csak úgy kiszaladnak. A szerzők általában azt vallják, hogy a legjobb dallam mindig az, ami spontán tör elő. Erre nagyon jó példa volt nálunk a Kóló, amit Presser percek alatt írt meg Dusán szövegére. Mintha egy meglévő dalt adott volna elő, úgy játszotta már elsőre. De ha már a Kólónál tartunk: ez a dal egyik pillanatról a másikra vált az Apám hitte vetélytársává, és záró számként már átvette a helyét. Egyébként az Apám hitte is problémamentesen született, legalábbis az én részem, a szöveges rész – a nananást, az egymásra válaszolgatósat Gábor írta.

R: A rock and roll története tele van „se veled, se nélküled” testvérpárosokkal, Fogertyéktől (Creedence Clearwater Revival) Gallagherékig (Oasis).

Z: A mi testvéri kapcsolatunkra erősen hatott, hogy nem Magyarországon születtünk, hogy eleinte nem tudtunk magyarul, hogy nem éltek itt rokonaink, ráadásul a papa börtönbe került az ötvenes években. Egymásra voltunk utalva, és ez a mai napig sem változott. Jól ismerjük egymás gondolatait, persze főleg ő az én észjárásomat, ami meghatározó a nekem írt szövegek szempontjából. És – ahogy most belegondolok – igazából még soha nem vesztünk össze: nem volt mosolyszünet az életünkben.

R: Március 4-én lesz 75 éves. Eljátszott már a gondolattal, hogyan fog visszavonulni?

Z: Nem, de nem is akarom elültetni magamban ezt a témát. Az ilyen típusú elhatározásokban mindig van egy hátratekintő, összegző szándék: össze kell foglalni, ami addig történt. Engem ez még nem nagyon izgat. Ahogy az se, hogy nemsokára 75 leszek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek