A Csók István Képtár nagytermében fekete drapéria fedi a falakat, amelyeken hatvanhat busómaszk fotója vagy fotógrafikája látható félhomályban. Párkányi Raab Péter művei. Középen erősen megvilágított templomhajó-jellegű építmény, amelynek külső felületén Somogyi Győző arcképcsarnoka látható a magyar hősökről, száz mellkép. A belső, hófehér térben a magyar Árpád-házi szentek – akiket kanonizáltak –, a boldogok – akiket beatificáltak –, és a boldog emlékűek – akiknek életszentségét nem a tanítóhivatal döntése, hanem csak a hagyomány őrizte meg – egészalakos képei láthatók, s az „oltáron” a Megváltó a szentkoronával. S még egy erős fölszólítás a falon: DÖNTS!
Mi között kell döntenünk? Mielőtt belépnénk a nagyterembe, a harmadik társalkotó, Tóth Norbert kurátor bizarr szövege magyarázatot ad, s elkerülhetetlen, hogy majd idézzem is, ám egy kiállításon szájbarágás nélkül is el kell tudnunk igazodni. Talán a Fény és a Sötétség között kell választanunk? De hát a katolikus sokácok farsangi népszokása, ma már inkább turista attrakció, amely a telet – és egyes hiedelmek szerint a törököket – ijesztgette kedvesen rettenetes szörnypofákkal, mennyiben felel meg a Sötétségnek, értsünk bármit is azon? A maszkot viselő alakoskodók derék polgárok, akikről ezt közösségükben mindenki tudja, s a sötét erőkkel kell elhitetniük, hogy ők aztán még gonoszabbak volnának, és el tudják őket rettenteni. Akkor tehát mi magunk, a nézők lennénk a sötét erők? Nem lehet, mert akkor már döntöttünk, viszont a felszólítás szerint még a döntés előtt állunk.
A hősök galériája nyilván a külső, a világi Jóra vonatkoztatható, amely szemben áll a Gonosszal. De vajon fölkelt-e ilyen érzéseket Somogyi Győző sorozata? Az elfogulatlan szemlélő inkább egy hobbi eredményét látja maga előtt. A művészt magánemberként – ezt régóta lehetett tudni róla – szenvedélyesen érdekli a hadművészet. Terepasztalairól meséltek, amelyeken híres csatákat játszott le. 1986 és 1996 között nagy szenvedéllyel gyűjtötte össze mindazokat, akik szerepet játszottak Magyarország hadtörténetében a mitikus kezdetektől az 56-os forradalomig. Köztük van Stromfeld Aurél (és nemcsak I. világháborús haditetteivel, hanem tanácsköztársasági honvédő hadvezérletével), és Horthy Miklós mint otrantói győző. Ezt a szenvedélyt inkább az amatőr történész szenvedélyének nevezném, mint művészinek. A viseletek, páncélok, hadiszerszámok, egyenruhák rekonstrukciójának, a kitüntetések bemutatásának, a haditettek feliratozásának összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége van, mint a karakternek, melynek két regisztere váltakozik a portrékon, a kifejezéstelen (olykor egyenesen mafla) közöny és a harcias szigor. Ez lenne a militáris jellem két arca, a fegyelmezett egykedvűség és a fenyegető határozottság. Mindebben valami naiv stilizációt vélhetünk fölfedezni, mintha egy elképzelt tisztaszobában függnének a falon a világi ikonok. De hát a magyar hadtörténelem egyrészt egzakt pontosságra törekvő, másrészt szándékosan primitivizáló arcképcsarnoka mennyiben azonosítható „a” hősiességgel, s a katonai hősiesség mennyiben azonosítható a magyar történelemmel és kultúrtörténettel, s ez utóbbi mennyiben azonosítható a világi Jóval?
1735-ben egy nagy író történelmi műre készült, és barátjának küldött levelében leírta azokat a gondolatokat, amelyek fordulatot jelentettek a középkorias, barbár hőskultusz történelemszemléletével szemben: „Amikor kis történeteket kértem öntől XIV. Lajos századáról, nem annyira az ő személyére gondoltam, mint a művészetekre, amelyek az ő idején virágoztak. Megvallom, jobban érdekelnek a Racine és Boileau-Despréaux, Quinault, Lully, Molière, Lebrun, Poussin, Descartes és mások életére vonatkozó részletek, mint az egész steenkerque-i csata. Csak a neve maradt meg azoknak, akik zászlóaljakat és lovasszázadokat vezényeltek; az emberi nemnek semmi haszna akárha száz csatából; de e nagy férfiak, akikről szóltam, tiszta és maradandó örömet ajándékoztak azoknak az embereknek, kik még meg sem születtek. Egy tengereket összekötő csatornának a zsilipje, Poussin egy képe, egy szép tragédia, egy újonnan felfedezett igazság százszor érdekesebb bármely hadjárat történeténél vagy akárhány udvari krónikánál. Tudja, nálam a nagy emberek járnak elöl, és a hősök leghátul.” Tartozom ennek a nagy írónak a nevével, de mivel a felvilágosodás embere volt, talán per se a Sötétség liberális erői közé számoltatik. (Bár az is igaz, hogy a Sötétség és a Fény küzdelme éppenséggel a felvilágosodás, sőt, egyenesen a szabadkőművesség mitologikus képlete volt, ahogyan azt Mozart Varázsfuvolája tette halhatatlanná.) A levélíró pedig nem más, mint Voltaire.
A kápolnaszerű építmény belső terében az Árpád-házi szentek láthatók, s a világi térből átlépünk a szentség terébe. Ez az ikonográfiai program szellemileg is, művészileg is még inkább zavarba ejt, mint a heroikus panteon. A szenteknek is van világi története, a homályos legendáktól a kristálytiszta politikai érdekekig. A szentek szaporítása, az ennek érdekében alkalmazott diplomáciai erőfeszítés a középkorban egy-egy dinasztia számára a hatalom megszilárdításának erős eszköze volt. Ez persze nem vonja kétségbe a szentség – hogy úgy mondjam – szakrális oldalát, amely a nagy, a jelentős szentekben testesül meg, akik közül néhány magyar is volt. Ám ugyanaz a gyűjtési furor, amely ezúttal a magyar és Árpád-házi szentekre irányul, éppen ezt a szakralitást homályosítja el. Hiszen a szent királyok, hitvallók, aszkéták, vértanuk, apostolok, szüzek, özvegyek, rendalapítók, egyházfejedelmek e magasztos gyülekezetében lehet-e valami kevésbé katolikus (azaz egyetemes), mint egyetlen nemzetnek, sőt egyetlen dinasztiának a kiválasztása, amelynek halmazában viszont válogatatlanul felsoroltatik mindenki, aki ehhez a házhoz tartozott, és jámbor volt?
Ha fordítunk egyet az értelmezésen, és a hősök és szentek galériáját a magyar történelem apológiájaként fogjuk föl, akkor még inkább növekszik az ellenkezés. Én nagyon szeretném, ha a magyar emberek jól ismernék a történelmüket, és annak fognánk fel azt, amire való: események, történetek, sorsok, jók és gonoszak, esendők és nemes szándékúak végtelen példatárának; ha a kocsmákban heves viták folynának arról, hogy Béla hercegnek a koronát vagy a kardot kellett-e választania, hogy Széchenyi és Kossuth vitájában ki felé hajlik az igazság, s hogy a pesti srácok kijátszhatók-e ’56 revizionista kommunista forradalmárai ellen. De helytelenítem az öncsaló, önvigasztaló, önerősítgető kultuszt, miszerint a magyar történelem nem más, mint a hősök végtelen áradata és egy királyi családnak egészen magva szakadtáig szentekben való bővelkedése.
Ami az 1998 és 2016 között keletkezett szentképek megformálását illeti, az amatőr archeológia talán itt is találhat kedvére valót, s mondjuk, elgondolkodhatunk azon, hogy Szent Imre herceg – egyik kezében óriás liliom, másik kezében kard –, miért visel piros lajbit és rojtos gatyát, mint Illyés Gyula megfigyelése szerint az óriások a János vitézben. De talán válaszolhatunk is erre a kérdésre: Somogyi ezúttal is egy elképzelt közösség tudós tudatlan ikonjait festette meg. Ám itt a neoprimitivizmus a kiabáló sárga fényudvarokkal, túlméretezett dicsfényekkel a giccshatáron áll, s Jézus Krisztus koronaadományozó képén – kezében rovásírású újszövetségi idézetekkel – át is lépi azt. Visszaemlékszem a művész megrendítő, groteszk szitanyomatára, Jézus szamárháton való bevonulására Jeruzsálembe, és fáj a szívem.
 Somogyi Győző alkotása 1975-ből: Jézus bevonulása Jeruzsálembe, szitanyomat, papír, 40×30 cm. |
Somogyi nagyszerű indulása után eltévedt. Reflektált művészből reflektálatlan lett, a hobbiból mánia nőtt ki, a mániából pedig torz – bár nyilvánvalóan őszinte és érdekektől ment – küldetéstudat, amelynek alapeszméje reménytelen önellentmondás, a katolikus nacionalizmus. Párkányi Raab Péter jóval egyszerűbb eset. Ő – ellentétben Somogyival – kurzusművész, ismerjük óriás nippjeit a Nemzeti Színháznál, és katasztrofális Gábrieljét a Szabadság-téren (amely, mint Dávid Katalin művészettörténész nyilvánosságra került Orbán Viktorhoz írott levele taglalja, a műveletlenség tekintetében is katasztrofális). De ezekkel a fényképeivel – ellentétben Somogyi műveivel – semmi baj nincs. Csak miért viselik a jópofa busómaszkok azt a címet, hogy A fenevad hatvanhat álarca, s egyáltalában mit keresnek itt?
Valóban, ideje, hogy miután a kritikus elmondta, mit látott, megtudjuk azt is, hogy mit akartak láttatni vele. Idézem tehát Tóth Norbert kurátor kommentárját teljes egészében.
„A kiállítás arra az erkölcsi és morális kérdésre keresi a választ, értékválasztásra sarkallja a látogatót, mellyel minden egyénnek, közösségnek, nemzetnek előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Dönteni a szépség, jóság, igazság, szentség vagy a megalkuvásokba kényszerítő vétkek és bűnök kísértése között.
A kettő között a halogatások, kifogások és magyarázkodások világa létezik, csak innen kilépve lehet dönteni és a magyar jövőt építők, vagy az azt lebontók oldalára állni.
A kiállítás úgy keres választ az európai és magyar kultúra megőrzésére és megélésére, hogy évezredes nemzeti válaszokból építkezve hozza döntéshelyzetbe a látogató egyéneket, közösségeket.
A kiállítás egy utazás a félhomályban rejtőzködő fenevad szorítása és a fényben büszkén álló hősök dicsősége között, az áhított égi világ felé, melyből a fény árad. A választás és döntés helye, annak a csodának a létrejöttéhez, melyet minden ember, közösség és ezáltal minden nemzet magában hordoz, hogy összekösse az eget és a földet, a természetet és a Teremtőt, hogy létrehozza a szakrális alkotást, mely öröktől fogva a világ rendező elvét hordozza, az életet serkenti, élteti, őrzi és képes létrehozni a kultúrát.
Mindez oly korban történik, amikor az évszázadok óta teremteni képtelen ellenkultúra pusztítását – a közös értékek lerombolását, a közösség rendjének felszámolását – is kultúrának hamisítják. Amikor a nevén sem nevezhető globális pénzhatalom világuralomra jut. Amikor az ateizmus világnézetté válik, a titkos társaságok a vallás leváltására és megsemmisítésére törekednek. Amikor a pénzgazdagság egyedüliségét hirdetik és a tudományt ateista ideológiává szűkítik. Amikor a szépséget száműzik a művészetből egy soha meg nem valósuló modernizmus nevében. Amikor a szabad nemzetek felszámolása zajlik, és megszálló népek rohanják le az országokat. Amikor a fenevadat kiszolgáló, névtelen globális pénzhatalom világuralma a küszöbön áll.
Ezen időkben a kiállítás annak üzenetét hordozza, hogy döntsünk, és hittel, elszántsággal, összefogva vívjuk meg harcunkat hagyományainkért, értékeinkért, együvé tartozásunkért.
Mi magyarok, Mária Országában, az ősi seregekkel megerősítve a fenevad tombolását megállíthatjuk, és elhozhatjuk mindannyiunk szabadságát, mint ahogy azt egy másik üzenet hirdeti: »Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.«”
Sajnos, ez rendkívül alacsony színvonalú, paranoid szöveg, amelyet erőszakos retorikája már az első mondatban arra a zseniális és lángeszű megfogalmazásra késztet, hogy az erkölcsi kérdést megerősítse és konfirmálja latin eredetű szinonímájával és azonos értelmű szavával, a morálissal. A szépség, a jóság, az igazság és a szentség elvont fogalmait a vétkekkel és bűnökkel szembe lehet állítani, ha nem kongana üresen (fent már ismertetett okokból) a kiállítás tárgyain, s ha nem azonosítaná a kurátori kommentár az előbbit a mozdulatlan hagyománnyal, az utóbbit pedig az összeesküvéselméletek könnyen desifrírozható patentjeivel – „nevén sem nevezhető globális pénzhatalom”, hogy ne feledjük, még egyszer: „névtelen globális pénzhatalom” –, vagy olyan aktualitásokkal, hogy a szerencsétlen menedékkérőket az „ősi seregekkel megerősített” „Mária országa” nagyobb dicsőségére megszálló népeknek nevezi. Az évszázadok óta teremteni képtelen ellenkultúrából ebben a cikkben csak két nevet említettem, Voltaire-t és Mozartot, de ha nagyon igyekeznék, még találnék egynehányat. S végül Pio atya ismert jóslata, amelyből egyelőre annyit érzékelhetünk, hogy Magyarország kalitka.
Magyarország kalitka, amelyben ezt nevezik konverzativizmusnak. S ehhez csatlakozik apologetikusan – bár elismerem, valamivel szofisztikáltabban – Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke köszöntő szövegében. Ennek az „akadémiának” az áporodott szellemét nem oszlatja el az „innovatív illat-installáció”.
György Péter már fölemlítette azt a hajmeresztő hiányt, hogy a katonai hősiesség három olyan alakja hiányzik Somogyi Győző galériájából, mint Kiss János altábornagy, Nagy Jenő vezérkari ezredes és Tartsay Vilmos vezérkari százados. Hozzátehetnénk még vitéz lófő nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredest. De az én kérdésem meghökkentőbb, mert magyarázatát valóban nem tudom kitalálni. Hol van Petőfi Sándor honvéd őrnagy, Bem József altábornagy segédtisztje, aki Segesváron hősi halált halt?