Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TUDJUK, HOL A HELYÜNK

Csengetett, Mylord?
2017. febr. 13.
Legyen a Meldrum-ház fordulatokban gazdag története sitcom vagy teleregény – mi magyarok huszonöt éve imádjuk. Kérdés, hogy miért? BILSICZKY BALÁZS KRITIKÁJA.

Mit lehet írni egy olyan sorozatról, amelynek karaktereivel negyed évszázada együtt élünk? Karaktereivel, akik nem csak a televízióink képernyőjén tűnnek fel időről-időre, de ránk köszönnek egy társaságban, megállnak mellettünk a piros lámpánál, és akik – erősnek tűnő, holott egyáltalán nem komoly túlzással – a hétköznapjaink részévé váltak? Továbbá, mit lehet írni olyan szereplőkről, akiknek minden egyes mondatát, gesztusát, reakcióját kivétel nélkül ismerjük, köszönhetően többek közt annak az imént említett negyedszázadnak, amióta jelen vannak az életünkben? Elvégre a legelső adás óta nincs olyan ismétlés, amiről (ha sikerül elcsípni) lenne kedvünk átkapcsolni, menjen bármi is a többi csatornán, hiszen tudjuk, hogy ennél jobb szórakozást és kikapcsolódást úgysem találunk, hiába nyomkodjuk tovább a távirányítót.

Su Pollard és Paul Shane
Su Pollard és Paul Shane

A fentiekből persze vastagon csöpög az elfogultság, és korántsem érvényes minden tévénézőre szerte az országban, pláne a földkerekségen. Olyannyira nem, hogy Jimmy Perry és David Croft sorozata, a Csengetett, Mylord? (You Rang, M’Lord?) nemhogy világszerte, de még „szülőföldjén”, az Egyesült Királyságban sem aratott olyan elsöprő sikert, mint egy Jóbarátok (Friends), vagy a napjaink tévés produkciói etalonjának számító Totál szívás (Breaking Bad). Az eredetileg 1988 végétől 1993-ig a gyártó BBC-n sugárzott sorozatot ugyan elnézegették a britek, de korántsem lett belőle kultszéria, sőt: a szerzőpáros munkái közül a legcsekélyebb sikert aratta.

Nem így Magyarországon, ahol valamilyen rejtélyes oknál fogva (amire később még visszatérünk) már a Magyar Televízió legelső, 1992-es sugárzása olyan nézettséget produkált, amiből egyenesen következett a Duna TV-n való ismétlés, folytatva a sort az olyan kábeladókon való újrázásokkal, mint az egykori Szív TV vagy a TV4. Az eleinte három évadból és húsz epizódból álló, majd 1993-ban még hat résszel megtoldott sorozat azóta sem került le a hazai adók műsoráról, köszönhetően annak a széles közösségnek, melynek tagjait az első bekezdésben írottaknak megfelelően bármikor odaragaszt a képernyő elé az egyébként a sitcom műfajához tartozó széria.

Itt viszont (Grétsy tanár úr után szabadon) álljunk meg egy szóra, mert a „hagyományos” sitcomok szűk fél órás játékidejéhez képest a Csengetett, Mylord? epizódjai 50 perc körül mozognak, ráadásul az alkotók koncepciójának köszönhetően a történet olyan, az egész sorozaton végigvonuló cselekményszálakat tartalmaz, amelyek inkább a teleregény felé viszik a zsánert. A szereplők viszonyaiból, illetve a köztük lejátszódó pillanatnyi szituációkból nem biztos, hogy minden teljesen érthető lesz az előzmények ismerete nélkül. A sorozat legfőbb erejét persze még így is a helyzetkomikumok sora jelenti, de egy olyan szériáról beszélünk, ahol a karakterek annyira mélyen kidolgozottak, hogy a köztük fennálló relációk sem lehetnek alulírtak.

Michael Knowles és Donald Hewlett (A képek forrása: MAFAB)
Michael Knowles és Donald Hewlett (A képek forrása: MAFAB)

A helyszín London, a Brit Birodalom központja, a kor pedig az 1920-as évek omladozó, de még ideig-óráig viktoriánus értékek mentén szerveződő Királyságának időszaka. Az említett karakterek néhány kivételtől eltekintve két csoportra oszthatók. Egyfelől ott vannak a „fentiek”, a Meldrum-família, egy dúsgazdag, nemesi család tagjai, akik többnyire semmittevéssel, unaloműzésként pedig a deviancia legkülönbözőbb formáinak gyakorlásával múlatják idejüket. Mélyen alájuk rendelve él a ház szolganépe (a „lentiek”), a minden hájjal megkent komornyiktól kezdve a fennálló társadalmi rendet feltétel nélkül szolgáló, pojáca lakájon át a kissé együgyű, de annál szerethetőbb cselédlányig. Rajtuk kívül legalább ennyire fontosak a mellékszereplők, mint a folyamatosan potyázó rendőr, az egyházmegye minden jel szerint sikkasztásból élő érseke, nem beszélve a társadalmi létra legeslegalján vegetáló, rendszerint semmibe vett bejárónő.

Ennek a színes kompániának a maga nemében lenyűgöző tagja például a ház urának öccse, a hóbortos, folyton cselédlányok után kajtató Teddy Meldrum, vagy a szolgálók jó része által is rendre megalázott, szinte minden megnyilvánulásáért fülessel „jutalmazott” fiatal kisinas, Henry. Egy olyan társadalmi (és társasági) modell jelenik tehát meg a képernyőn, amely végtelenül igazságtalan, és a születési előjog vagy a (többnyire) szerencsével kivívott státusz alapján betonozza be a „mindenki tudja, hol a helye” gondolatán alapuló erőviszonyokat.

Ezen a ponton pedig érdemes visszatérnünk arra a kérdésre: vajon miért örvend hazánkban ekkora sikernek Perry és Croft munkája? Egyrészt olyan színvonalú magyar hanggal sikerült ellátni a sorozatot, amire talán azóta sem volt példa a hazai szinkronrendezés történetében. A legkiválóbb választás sokak szerint Benedek Miklós (Teddy), de nyugodtan említhetjük Földessy Margit (Lady Agatha, a ház urának csélcsap szeretője), Hollósi Frigyes (Alf Stokes, a komornyik), Verebély Iván (Az érsek), és a többiek teljesítményét is – gyakorlatilag nincs olyan magyar hang, amely ne illene tökéletesen az adott karakterhez. Ehhez fűződik a fordítás zsenialitása. Az olyan, szállóigévé vált mondatok, mint a bejárónő, Mable (Bakó Márta) szájából rendre elhangzó „Az finom lesz…”, vagy az inasfiú Henry (Tahi József) „Hova vezetne ez?” aranyköpése, és még sorolhatnánk, mind hozzájárultak a kollektív tudatalattinkba való beépüléshez, ezzel összefüggésben a népszerűség emelkedéséhez.

Másrészt a Csengetett, Mylord? mindössze 2-3 évvel a rendszerváltást követően jelent meg az akkor még egyeduralkodó, az egész ország által nézett állami televízió képernyőjén, akkor, amikor a lakosság nagy része még fel sem fogta, hogy itt tényleg történhet valamilyen változás. Márpedig a BBC sorozata – más környezetben ugyan, de – ugyanazt a leosztást reprezentálja, ami a szocializmus éveiben a magyar társadalomra is jellemző volt. Mindenkinek megvolt az eleve elrendelt szerepe, és szó sem volt a felemelkedés, vagy épp a lecsúszás lehetőségéről. Ebbe az időszakba robbant be a sorozat, mi magyarok pedig (amellett, hogy a brit humor sosem állt messze tőlünk) magunkra ismertünk az ábrázolt figurákban. Ráadásul hasonló előzmény sem volt még a Magyar Televízióban, ami rásegített, hogy azonnal megtörténjen az azonosulás, nem csak az egyes szereplőkkel, de magával a bemutatott rendszerrel is.

Jobban belegondolva: több is volt ez, mint azonosulás. Létrejött egy olyan szimbiózis a sorozat világa és a hazai társadalom jó része közt, amely nem bontható fel, és aminek köszönhetően ma is és holnap is úgy fogjuk nézni a sorozat epizódjait, mintha a sajátunk lenne – végtére is rólunk szól.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek