„And now the end is near…” – énekli Sid 1978-as kislemezén, és akkor még nem is tudja, milyen igaza van, az 1979-es év márciusát már nem éri meg. Ez az életrajzi adat kicsit tompítja a szám eredetijének fényét, hiszen Frank Sinatra éppen tíz évvel korábban énekelte fel a My way-t, és éppen húsz évvel élte túl Sid Vicioust. A két dal között fontos különbség az is, hogy Sinatra egy nehéz, ám teljes életről énekel, amelyet büszkén élt végig a saját útján, míg Sid szövegváltozatában az élet pocsék, amelyet nem lehet elegánsan élni, túlélni lehet csak. Mikor elkezdi a dalt, Sinatra patetikus hangját figurázza ki, aztán úgy énekel tovább, ahogy csak ő tud: gúnnyal, megvetéssel a világ és önmaga felé.

 

Platonov pedig Sid Vicious előképe is lehet akár, de Kocsis Pál játékában mindenképpen az: ilyen arrogáns Platonovot ritkán látni, az élő fába is beleköt, hangos és agresszív, ruhája szedett-vetett, haja kócos, folyamatosan iszik vagy zabál, a földre öntött hideg, kocsonyás állagú vacsorát kézzel visszalapátolja a fazékba, majd onnan jóízűen megeszegeti, aztán fejét egy vizesvödörbe nyomja. Ha neki rossz, akkor legyen másnak is az, aztán mikor másoknak is tényleg az lesz, elkezdi magát hüppögve sajnálni. Szélsőségekig visszataszító alak, de mégis vonzó, e két véglet között ingázunk mi is a nézőtéren, és azok a szerencsétlen nők is a színpadon.

 

Szása Hajdú Melinda alakításában közel sem olyan ostoba, mint amilyennek Platonov nevezi, megvan a magához való esze, pontosan látja, ha férje az orra előtt másokkal flörtöl, nem vagyunk meglepve azon, hogy iszik, azon sem, ha részegen üvöltve szakad ki a fájdalma. März Fruzsina Szofiaként fehér csipkeruhájában porcelánbabára emlékeztet az első felvonásban, majd csapzottan, szürkébben lép elénk az utolsóban, Bognár Gyöngyvér kissé tétován alakítja a mindig határozott tábornoknét, hiába kapott a jelmeztervezőtől (Gyarmati Dóra) hosszú, fekete ruhát derekán lánccal, a kezébe pedig lovaglópálcát, Dobó Enikő Grekovája hisztérikusan szerelmes nő, többnyire kiabál vagy sír.

 

A színészi alakításokra az volt a jellemző az előadásban, mint a drámaszövegben a szereplőkre: ahogy Platonov elnyomja, nem hagyja lélegezni a körülötte élőket, úgy vált kissé színtelenné Kocsis Pál energiái és sokszínűsége mellett a többi színész játéka. Különösen igaz ez a kettősökre, az első felvonás összjáték tekintetében sokkal kiegyensúlyozottabb, mert sok benne a csoportos jelenet. A baráti társaság csoportdinamikája elég sokrétűen épül fel, a harsány nevetésektől egészen a legapróbb gesztusokig azt az érzést erősíti bennünk: ezek az emberek már nagyon régóta ismerik egymást, barátok, vannak közös szokásaik, összenevetnek, megviccelik egymást, egyszerre teszik fel a lábukat az asztalra a megfelelő pillanatban, meg persze isznak, amennyi beléjük fér.

 

Hihetetlen mennyiségű és fajtájú ital fogy ebben az előadásban, szinte mindenki alkoholista, de főleg Platonov, aki soha egy pillanatig sem józan, de nem is kifejezetten részeg. Megállás nélkül vedel, de sosem tud igazán berúgni, talán éppen ez a tragédiája, hiszen így még a folytonos delirium tremens állapota sem jelenthet számára menekülést attól a gondolattól, hogy nem ott és úgy élte le eddigi életét, ahol és ahogy szerette volna.

 

Az előadás tere is ezt a csupán látszólagos változást jeleníti meg, amely valójában mindig ugyanaz a helyszín kicsit átrendezve. Az előző felvonás egyes díszletelemei, kellékei a színen maradnak a következőben is, a padló műfű, amelyre később vonatsín kerül, az iskolát az első felvonástól egy krétafelirat és egy nyíl jelzi, az első felvonás bútorai, régi és új szamovárjai (amelyekből sosem fogy tea a fent már említett okok miatt) az előadás végéig a falnál állnak. Sehol se vagyunk és mindenhol, vagyis itt, ahol Platonov él: a nagy büdös semmiben, ahol mégis folyton rendetlenség van. A cselédek néha tesznek kísérletet arra, hogy rendet teremtsenek a káoszban, de nem igazán tudnak lépést tartani a részeges dorbézolással.

 

A tér az utolsó felvonásban szép lassan átalakul templommá: először csak megjelenik egy ajtó a sarokban Jézus-freskóval, aztán az utolsó felvonás végére rengeteg gyertya kerül a színpadra, amely fényüktől templomi ravatallá változik. Ugyanígy a csapzott Platonov külseje is kezd Krisztuséhoz hasonlítani: összefogott, kócos haja kibomlik, cipőjét, zakóját leveszi, tört fehér vászoningjének derekára teszi át nadrágszíját. 

 

Hogy hogyan értelmezhető Platonov Jézusként, az elég nehéz kérdés. Leginkább ironikusan, mert szenved ő, és valóban a közeg és a körülmények áldozata egyfelől, másfelől viszont önsorsrontó, nem mutat példát senkinek, és mindenki életét megmérgezi. Ezenkívül a Bibliában nem olvasható olyan passzus, amely Jézus Krisztus vinnyogását és önsajnálatát taglalná a kereszten. Kocsis Pál Platonovja a legutolsó pillanatokig vonzó és taszító a színpadon, amikor is egészen más történik, mint a Platonov-előadásokban általában, itt akár Szász János is elénekelhetné a My way-t.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.