Srđan Dragojević címben idézett filmje a kilencvenes évek délszláv háborújáról/háborúiról (?) szóló ikonikussá vált, ám minden oldal számára támadási felületet kínáló alkotások (Emir Kusturica: Underground (1996); Milčo Mančevski: Eső előtt (1994)) sorát gazdagítja. A szép falvak szépen égnek részben nem hibátlan, olykor hatásvadász megoldásai miatt nem tudott belépni abba a tartományba, ahol a háború természete indulatok felkorbácsolása nélkül látszódhatott volna.

A Jugoszlávia széthullása óta eltelt negyedszázad szépirodalmi (Miljenko Jergović: Szarajevói Marlboro (1997); Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál (2003); Danyi Zoltán: A dögeltakarító (2015)) és filmes (Danis Tanović: Senkiföldje (2001)) produktumai között persze jócskán akad olyan, amelynek tétjei között a felelősök keresésének, a moralizáló vagy morális állásfoglalások megtételének gyanúja fel sem merülhetett.

A létrehozása pillanatában is erősen utópisztikus, így születésekor pusztulása ítélt jugoszláv álom szétfoszlásának ábrázolásai lehetőségei közül Orcsik Roland első regénye a disztópikus, apokaliptikus irodalmi tér kulisszái között találja meg azt a hangot, amelyen megszólalva a háborúban élhető élet kellő objektivitásásal megragadható.

Az író dolga nem könnyű, hiszen a vajdasági magyar irodalom története a birodalmak bukását láttató, a periférián való létezés módjait, a túlélés technikáit ábrázoló alkotók és szövegek története is. A mesterek kezét nem is mindig sikerül elengedni, bár talán természetes, hogy egy negatív utópia céltalan, gyűjtögető, a szemétben turkáló hőssel kezdődjön: Dubravka Ugresićtől Tolnai Ottóig sokan, sokféle módon használták ezeket a motívumokat a térség megragadásának vágyától vezérelve. Talán az sem baj, hogy az égő Krisztus szobor vagy a történelem körforgását megtestesíteni hivatott, a háztartási hulladék tárolásában új célt kapó kerti budi szimbólumait olvasva Gion Nándor és Mészöly Miklós prózáinak árnyéka, a zenei párhuzamok szövegbe applikálása kapcsán pedig Jódal Kálmán „diszkográfiájának“ tételei vetülnek a regényre. Mert látható, a szülőföld, a mindenkori határvidék megírhatóságának módjai az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjai óta nem változtak, miért is lenne gond a szimbólumok ismétlődése. Mégis, az atmoszférateremtésre használt intertextuális bázis izgalmas működtetése ez esetben sokszor elmarad, a Fantomkommandó, éppen a motívumvándorlások működtetése terén nélkülözi a leginkább a nyelvi erőt, elbeszélői pedig éppen itt, a vendégszövegek felmondásakor veszítik el legtöbbször a témához illően szenvtelen és apatikus hangjuk természetességét.

Orcsik regénye egy meg nem nevezett vidéken játszódik, hősei a kamaszkor és a felnőtt lét határán botorkáló fiatalok. Mindennapjaikat a háború közepén is a zene iránti szenvedély változatos megnyilvánulási formái (zenekaralapítás, lemezgyűjtés, kazettamásolás) töltik ki. A történetet kezdetben elénk táró, protagonistaként megjelenő fiú a jól körülhatárolt konvenciónak megfelelően a háború teremtette kulisszák és szabályok közt veszik bele barátaival a szülőhely és környéke egyre inkább lepusztuló tájaiba. A szüzsé így vizualitással, a filmes montázs narratív technikáival is erősített utópisztikus „road-movie“-ként szabadul rá az olvasóra. 

A név nélküli vagy beszélő nevekkel (Toll, Spenót, Lópata, Travolta) jelen lévő hősök, a főszereplő galerijének tagjai, ahogy a posztapokaliptikus szövegek kötelező elemeként megjelenő kutya, hol egy pszichedelikus álom alakjaiként, hol a monarchikus és jugó nosztalgia figuráiként téblábolnak a szövegtérben. Játszótereik a kis közösség házai, kamrái, kerti illemhelyei, míg az egyre inkább lepusztuló, bemocskolódó, elrohadó épített környezet és a körülöttük egyre inkább burjánzó táj a háborús állapot állandósulását hivatottak kifejezni. Az elbeszélő eközben a kulturális folytonosság minden fontos motívumát igyekszik kijátszani: a monarchikus építészet egységes identitást képző elemei (l. szélmalom), vagy az egymást követő népirtások harctere, a bizonyítékokat elsodró, elmosó folyó motívumának szövegbe építése poétikus, ám váratlan fordulatokat nem sokszor kínáló tereptárgyakként jelennek meg időről időre: „Disznótorok idején a nagyszülők mindig felöntöttek a garatra, majd mint valami csúszómászók a föld alól, előnyüzsögtek a Tiszába lőtt emberek, a megerőszakolt asszonyok, a vagyonelkobzások tiltott történetei.“ (102.)

A hangulatteremtés módjai között pedig a nosztalgia hatásfokát biztosító tárgykultúra lajstromba vétele is rendre ott szerepel. Bizonyítva, hogy „Jugoszlávia nincs többé“, ám álma a tárgyak kitartó lajstromozásával egy-egy pillanatra visszahozható:  „[A] csajok a legszínesebb ruhákban tűntek fel, a pasik pedig a kötelező Levi’s farmerban, Adidas, Puma vagy Nike sportcipőben.“ (135.)

Hasonló, az előképekről (Szenteleky Kornél, Svetislav Basara, Aaron Blumm prózái) leszakadni képtelen szerepben van jelen a vajdasági irodalmak egyik nagy mítosza: hősünk a tájba belevesző biciklistaként bukkan fel többször, olyan figuraként, aki e tevékenységével a háborús pusztítás közben is idillt és harmóniát teremtve kerekezik végig a szövegen. „Nem érdekelt, hogy van-e háború, vagy nincs, vagy hogy mit fogok találni a házunk helyén.“ (100.)

Hatásosan működik viszont az a szenvtelenségből és közönyből megfigyelői attitűdöt teremtő hang, amellyel tévelygő hőseink az eseményeket narrálják. A történetet kezdő, céltalanul lődörgő figura szólamait szülei és bandája tagjai veszik át időről időre. Az egymást követő narrátorokat pedig, amikor az unott közöny hangjának monoton neszezése végképp elringatja az olvasót, nem is olyan könnyű követni. Az olvasó elbizonytalanítása, az egymással mellérendelő viszonyban álló elbeszélők történetei láthatóan az egymással felcserélhető krízisek tapasztalatát hivatottak kifejezni: „Senki sem robbantotta ki ez a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel.“ (218.)

Miközben pedig a normalitás határán csak a hétköznapi cselekvéssorokokhoz való mániákus ragaszkodás képes megtartani a regény szereplőit, legnagyobb ideájuk, a zenekaralapítás vágya a legnagyobb abszurditásként tartja össze a történetet. És éppen itt, a tempó, a ritmika, a szöveg mögött hallható zenei alapok terén tudja ez a próza igazán emlékezetes pillanatokkal megörvendeztetni olvasóját.

Hogy a valójában nem látható, csak a pusztulásban, az összetorlódó szeméthalmokban, a növekvő koszban, a régi élet fokozatos elvesztésében megtestesülő háború mögött „mindig szól a zene“, a beat-irodalom nosztalgiáját, a „farmernadrágos próza“ hangulatát írja rá a regényre. Ez az, ami nem válik kárára, ahogy a háborúról szóló, hol jobban, hol kevésbé működő sommás megállapítások közül is elsősorban a pusztítás erotikumát hangsúlyozók emelkednek ki leginkább: „Ez a háború leginkább egy baszatlan kurvára hasonlított: bárkinek széttárná a lábait, csak nincs, aki jól megrakja.“ (97.)

Soha nem látott képekkel nem dolgozik, váratlan fordulatokkal nem szolgál, így a várhatónál kevesebbet is kockáztat Orcsik Roland első regénye. Posztapokaliptikus ex-Ju-prózaként azonban korrekt, működő vállalkozás.