Valerij Gergijev és a Mariinszkij Színház Zenekara
2017.02.03.

Valerij Gergijev újra Budapesten járt, vezényelt egy koncertet a Müpában, hozott egy tehetséges szólistát is. Mégsem vágtuk hanyatt magunkat. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Persze élmény volt a koncert, telis-tele igazi Valerij Gergijev-pillanatokkal. A borotválatlan karmester, aki valami oknál fogva a hajszerkezetére hiú, és állandóan igazgatja, még fortissimo közben is. Az összevissza remegő kéz, amit a zenészek alig figyelnek, a néző meg csak legyint, hogy "hát az igazi munka úgyis a próbán van". A halk szakaszok alatt jól hallható szürcsölés, mellyel a maestro szebb játékra ösztökéli a zenekar tagjait. És a hol jobban, hol kevésbé megmutatkozó precizitás, amiről ő híres.

Gergijev saját szentpétervári együttesével, a Mariinszkij Színház Zenekarával érkezett. Nem bízták a véletlenre a műsorválasztást, három rettentően népszerű orosz művet hoztak – Csajkovszkij Rómeó és Júliáját, Rahmanyinov Paganini-variációit, Rimszkij-Korszakov Seherezádéját –, illetve egy Bartók-darabot, A csodálatos mandarin-szvitet.

Valerij Gergijev
Valerij Gergijev

Csajkovszkij nyitányfantáziája, a Balakirev bíztatására írott Rómeó és Júlia fiatalkori mű, melyet közömbösen vagy nemtetszéssel fogadott a korabeli közönség. A kor rettegett kritikusa, Eduard Hanslick leszólta a művet, de azt a párizsi és a bécsi közönség sem szerette. Az orosz Ötök csoportja viszont lelkesen fogadta, az orosz kritikus, Vlagyimir Sztaszov szinte hatodik tagként üdvözölte a szerzőjét. A nyitányfantázia népszerűsége az utóbbi évszázadban töretlen, és a Mariinszkij Színház Zenekara meg is lovagolhatta volna ezt a népszerűséget. Mégis gyakran éreztem, hogy fékezett erővel, kevés energiával szólt a mű. A bevezető vonósszólamaiból gyakran kilógtak a hegedűk hangindításai. Persze voltak nagy pillanatok, különösen a Montague-k és a Capuletek kardvívásait idéző h-moll, Allegro giusto szakasz. Desz-dúrban csendül fel először a szerelmi téma, de a fuvola és az angolkürt által dominált következő szakasz kissé üresen hangzott. Hibátlanul és fenségesen zengett később az immár D-dúrban szárnyaló szerelmi téma.

A csodálatos mandarin-szvit Bartók egyik legizgalmasabb műve, de a Mariinszkij zenekarának csak nyomokban sikerült feléleszteni azt az energiát, amely a balettzenét élteti. Sőt, egyenesen úgy éreztem, mintha a zenekar idegenkedve állt volna a műhöz. Persze, Bartók zenéje egészen más, mint a melankóliától átitatott Rahmanyinov és Csajkovszkij, vagy az egzotikus Rimszkij Korszakov. Ez a balett szikár, fúvósok és asszimmetrikus ritmusok által dominált zene, hideg szexualitása révén épp ellenkezője egy Rómeó-történetnek. Gergijevék előadása hangról-hangra rendben volt, úgy játszottak, mint egy profi zenekar, de hiányzott belőle valami. Hogy mi, annak meghatározására hadd idézzek egy Vonnegut-regényből, melyben a kiválóan, de érdektelen témákat rajzoló főhőst így utasítja el egy tanár: Hiányzik belőle „az elégtelenség, amit nevezhetünk úgy, hogy »személyiség«, sőt úgy, hogy »fájdalom«” (Kékszakáll). 

Szergej Redkin
Szergej Redkin

Szergej Redkin 1991-es születésű zongorista, de megjelenése alapján ebből a huszonöt évből is bátran letagadhat hatot-hetet. Zongorajátéka alapján viszont nem tűnik túlzottan fiatalnak, igaz, játékában még érződik némi kiforratlanság, de ugyanúgy tagadhatatlan a technikai bravúr. Rahmanyinov Rapszódia egy Paganini-témára című művét játszotta a zenekarral, amely technikailag ugyan nagy igénybevételt jelent minden zongorista számára, de rövid, jól átlátható tételei folytán könnyebb sikert ígér. A zongora és a zenekar remekül hangzott együtt, érződött, hogy Redkin és Gergijev nem először zenél közösen.

A szünet után elhangzó Seherezádéra épp az ellenkezőjét tudom mondani, mint a Mandarinra. Megannyi félrefújt és -vont hang ellenére mégis kiváló és átélhető előadást nyújtott a zenekar. Itt van rögtön a koncertmester, akinek kulcsfontosságú szerepe van ebben a szvitben. Alapvetően rendkívül izgalmas tónusban játszott a hölgy, néha már klasszikus zenésztől szokatlan szabadossággal, de gyakran fogott alá vagy fölé. Bakizott a trombita, és még egy-két zenész. Mégis, elemi erővel szólt Rimszkij-Korszakov műve. Gergijev dirigálásán – ami leginkább csak a kézfeje vibrálásából, és nehezen azonosítható mozdulatokból állott –, érződött, hogy szívügye a mű, tud újat mondani benne. Sodró lendületű volt az első, Szindbád és a tenger című tétel, Gergijev a szokottnál még lassabbra, méltóságteljesebbre vette a tempót, de nem elvesztve, hanem fokozva a tétel izgalmát. Hasonlóan lett hosszabb a romantikus harmadik tétel is. A negyedik tétel (Ünnepség Bagdadban és hajótörés) az est legizgalmasabb részét jelentette. Nemcsak azért, mert a koncertmester ingatag, de végső soron izgalmasan előadott hegedűszólója miatt szurkolhattunk, hanem mert a zenekar az utolsó tételre tartogatta legveszedelmesebb energiáit.

No, hát ez volt az az igazi Gergijev-élmény, amiért eljöttünk. A záróhangok alatt meg pusmogott, szüttyögött, susogott, és egyéb alternatív zenei tevékenységeknek áldozta magát – csak hogy el ne felejtsük, hogy ő van a pulpituson.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. január 30.