Az évad egyik legnagyobb szenzációja Eötvös Pétert ismét az Operaházban hallani és látni, s ez az esszencia az egész házat, az énekeseket, a zenekart, a kórust, ekként minket is, régóta nem tapasztalt inspiratív zenei kedvvel és erővel töltötte fel.
Eötvös bájosan bel cantós operáját hallhatjuk végre Budapesten, s megnyugtatóan felemelő követni, ahogy a mester klasszicizálódik, s operájának budapesti változata, Gluck, Verdi, Puccini méretű történetek követőjeként, városok és közönségek elvárásaira érzékenyen most az Andrássy útra formálja zenéjét. A budapesti változat összetettebb kórushangzatokat hordoz, s az apró kompozíciós döntések sora jobban kiemeli Sierva María zenei lényét. A budapesti változat gyönyörét Tetiana Zhuravel légiesen törékeny, gyermekien fehér alakjából meglepően erősen megszólaló, szokatlanul lágy koloratúr trillái alapozzák meg. A körötte szétáradó nyolcszólamú kórushang a mifelénk ismerős katolikus liturgia hangzatait a tőlünk távoli világok ritmusával vegyíti, csilingek és csusszanások feleselnek a játékos koloratúrákra, az oldalpáholyokból áradó kórushang ölelő (tér)élményt ajándékoz a nézőknek. Sierva Maríára koncentrál a budapesti változat.
 Tetiana Zhuravel és Balatoni Éva |
Eötvös Gabriel García Márquezt választotta, hogy életerőről, szerelemről, boldogságról és mindezeket kiváltó és elpusztító ellentettjeikről beszéljen, s Hamvai Kornél mesteri librettójával a regényt tapasztalt és professzionális drámaíróként tiszta viszonyokra egyszerűsítette. Megtartotta a regény forró és hideg képeit, az Indiák melegét, a hófödte spanyol hegyek álmokban megőrzött jegességét, Sierva María égő vörös hajzuhatagát, a hold hideg fényét, s elhagyta például a regényben méretes helyet elfoglaló anyát és elmetszette az egyéni sorsokat végigjáró narratív szálakat. Ragyog az angol librettó, melódiává formálódik a szöveg, mint Händel nagy operáiban, bájjal és erővel telítettek a mondatok, innen ragad el minket Sierva María éltető joruba-közegének sodró lendülete. Amit nem értünk, az a másik rituáléja, s ezt a nem értett, ragyogó idegen erőt kapjuk játékként, életként, vágyott közegként az Eötvös-Hamvai operától ajándékba.
Tetiana Zhuravel felejthetetlen, hangja esszenciaként marad velünk napokkal az este után. Énekesi és (ritka adományként) színészi alkotói lényével tartja egyben az előadás hangi világát. Sierva María szerepének zenei szövete kezdetben játékosan és gyermekien énekelhetetlen, két oktávnyi messzeségben talált hangkapcsolatokban imitál csivegő madarakat, veszekedő némbereket, pontosan és telítetten, fel- és kibukkanó ritmusban szólal meg a fúvósokkal váltakozva. Ez a végig magas lágéban tartott, folytonos rohangálással, ugrálással, tánccal és élettel telített hang képes tragikussá színeződni a megfeszítéssel záródó kínzássorozat végén. Nehezen utánozható énekesi teljesítmény, ahogy Zhuravel a színpad közepén lekötözve nagyobb hangterjedelmű ívet énekel, mint a rettegett Éj királynője.
Ez az igazi mágia az előadásban, ez a hang, ez az énekesi tudás, a természet rendje felett uralkodó nem emberi, hanem művészi képesség. A premier estéjén Zhuravelt Fodor Bernadett Dominga szerepében támogatta, hangja lágy hullámai előbb ölelték körbe óvón a törékeny testet, minthogy fizikailag elért volna a térben hozzá. Meláth Andrea apátnőként és Balatoni Éva Martina Laborde-ként a női lét García Márqueztől jól ismert, igen összetett princípiumát hordozzák és formálják tökéletesre. Így vezetnek minket, nézőket a mágikus képzelet és a megtapasztalt valóság határán az álmok, a látomások, a hiedelmek és a babonák útjain. Eötvöst követve, a sokszor bizony éteri szépségű zenére hagyatkozva, a premier énekeseiben bízva ez az út Sierva Maríával fejlődés- és megértéstörténet. Ritka élmény, hogy ilyen operát hallgathatunk.
De néznünk nem kellene.
 Középen Fodor Bernadett (A képek forrása: Magyar Állami Operaház) |
Eötvös García Márquez mágikus-realista írói címkéjét nem félreértve kérte fel a remek szimbolista képi világokat teremtő neves rendezőt, Silviu Purcăretét az opera színpadra állítására. Ugyan már a 2008-as glyndebourne-i ősbemutató kritikusai is nehézkesnek, túlbeszéltnek és zavarosnak találták ezen az operán a purcăretei formanyelvet, a produkció disszeminációja mégis megtartotta a rendezést. Feltehetően nem éri meg újraterveztetni sem a díszletet, sem a jelmezeket, sem az egész látványvilágot, így lassan tíz éve megy körbe Európában az opera, melynek színpadi képe unalmasan tautologikus. A technikailag közvetített információk mindennél hamarabb elavulnak, tehát a vetítés mikéntje zavaróan avíttá vált. Kínosan disszonáns Delaura szerelmi vágyait magyarázandó ősöreg felvételeket nézni illedelmesen vonagló pucér testekről. Delaura vezeklő önkorbácsolásakor vagy Sierva María hajzuhatagának levágásakor pedig már be kell csukni a szemünket. Bosszantóvá válik, hogy Eötvös zeneileg meghozta a maga döntéseit, a vágyak, az álmok, a képzelet vidékeiről megalkotta a maga világát, s ezeket a jeleneteket a rendezés rendre tönkreteszi. Purcărete szimbolikus képekben fogalmazó képzelete a hold fehérségét, a vér vörösét, a feketében rejlő komor fenyegetést, a középre- és körre rendezés erejét használja, s ebben az esztétikai környezetben az inkvizítorok szimbolikus gondolatrendjét tudja megjeleníti: a szerelemét nem. A zenei ízlés és a színházi ízlés világa az előadásban szokatlanul széttartó, s ezt is az énekesek különleges teljesítményének kell összehúznia.
Eötvös az előadáshoz készített remek műsorfüzetben minden (napi)kritikánál pontosabban végigelemzi operájának hangtechnikai mozzanatait. Milyen Dominga skálája, miként inspirálták Scarlatti zongoraszonátái, hogyan játszik az intervallumok különbözőségével az önálló hangzásképek kialakításakor, stb. Keszthelyi Kinga dramaturg inspiráló interjúival egyrészt kimondatja a zeneszerzővel a zeneírás munkatitkait, a színházhoz mint műformához elemzően viszonyuló szocializációját, másrészt olyan előadásolvasási segédanyagot ad a néző kezébe, mely a nemzetközi hírnévre törő, óriási színházi hagyománnyal bíró Operaházunk néha bizony rejtett kvalitásait mutatja fel. (Ezért is érdemes lenne levenni az intézmény honlapjáról és közösségi oldaláról az Operaház igazgatójának a borderline madness témakörében megkísérelt szexista értelmezését.)
Eötvös Péter tízéves operája végre Budapesten, a januári szokatlan hidegben kirobbanva szól egy kislányról, Sierva María de Todos los Ángelesről, aki örömmel és boldogan és szabadon létezik közöttünk valahol a messzi Indiákon, míg az intézményesített hitvilág mélyen babonás inkvizítori rendje el nem veszi örömét, boldogságát és szabadságát, örömünket, boldogságunkat. Ahogy Kölnben, Vilniusban, úgy a Magyar Állami Operaházban is áthallani a démonról, az idegenről, a vörös hajúságról, a másságról is szóló történet mögötti történeteket, mikor mit, lett elég az elmúlt tíz évben, s 2017. január 27-én a budapesti változat premierje az amerikai belépővízumok azonnali szigorításának hírével osztozik a történelmi pillanaton. Ilyen invokációra van tehát szükségünk, ilyen zenei ajándékra.