Trója nem csupán beszegi (a címadó hét variáció révén) a gyűjteményt, hanem kezdi is: a fülszövegen, egy nyolcadik, címtelen meditációval. Hatásos a „Trója – mi az a Trója?” felütés a borító hajtókáján; életmű-kiadásban majd nyilván helyet és címet kell találni e szöveg számára. (S a hátsó fedlapon olvashatónak szintúgy.) „Egyszer visszamegyek oda – / megnézem, mi maradt, gondoltam. / De hiszen el se mentem Trójából! / Hiszen Trója, ahogy ma látom, / nem az egész egy része, / hanem maga az egész: az élet” – érleli meg a tudást a vers, s a fül így élesíti a hallást, így adja át a szót magának a könyvnek: „És felkel és lemegy a trójai nap, / és a fény felidézi a sötétet, / és a sötét felidézi a fényt”.

Kántor Péter egyenletes lüktetésű, szívpiros költészetéről ez a kötet-EKG sokadjára mutatja az ismerős, kedvező diagnózist. A Kántor-líra diagramjáról leolvasható a zenei ihletettség (nem csupán a dal hatása, készsége), a bohókás-komolyan magának való vershős termékeny társas egyedülléte, megszólító-levelező-bölcselgő kedve, kiválasztott eszközeinek biztos birtoklása. A Petri György (meg nem ért) hatvanadik születésnapja táján korrespondeáló Valami beszélgetésféle „a folyton a teljességre törekvő Glenn Gould”-ra (és talán épp a teljességben hirtelen bekövetkezett halálára), a Goldberg-variációk előadására utalva a Trója és a variációk szó tetőző értelmezéséhez is hozzásegít. A másik „Petri-vers”, a Levél a kellő távolságról az életvezetés, életfilozófia üdvös vezérelvét, a „kellő távolságot” pendíti meg. Itt – és másutt – az a kérdés: mit is rejt e fogalom („már ha van olyan!”), itt – és másutt – a „kellő távolság” a ritka kegyelmi pillanattal egyenlő. Nem az tartja meg, nem az gyakorolja, aki hirdeti, hanem aki-ami a futó kegyelemben részesít.

Nem előzményekre: már régóta csak önmagára hasonlít Kántor poézise. Ha a versek magjában élő figurának, a lírai énnek rokonait keressük mégis, Szépben és Tandoriban (a Szép Ernőt piedesztálra emelő Tandori Dezsőben) lelhetnénk meg őket/őt (meg másokban). A valaki, valami nekik kettejüknek is kitüntetett szavuk, mely konkrét elmosódottságaival Kántornak is szolgál (Valami egész stb.). A gyermeki ént Szép mindvégig magában dédelgette, Tandori a világba és játékokba plántálja. Kántor ugyancsak számos finom variánst tud rá (A határvidéken – jelölése: Séta anyámmal –; az apavers: Abban a kertben; Egy fához; az Estét – „Este van, este, / kékre van festve, // színültig mártva / színtiszta szeszbe” üzenhetné népdal, rögtönözhetné Weöres Sándor, gitározhatná Cseh Tamás). Az iskola-, az iskolásmotívum szintén ennek az attitűdnek a megőrződése. Például amikor a vitorlázórepülő „szaltózik egyet a levegőben, / majd újra bukórepülésben megfordul a tengelye körül, / és újra megfordul, pörög kitárt szárnnyal a föld felé, / eszembe jut Kubitsch Ági a középső padsorból” – Repülő blues). Mindezek s a levélvers-variációk is (az eddigiekhez még: Faxolok) folyton rásiklanak az eltávozás, halál, eltűnés fájdalmára („Eltűnt a szemünk elől a Kubitsch Ági, / nem látta többé senki közülünk”). A hétköznapok, a „hétfőkeddszerdák” között el-eltévedő felnőttgyerek groteszk önbemutatása a néhány fogócskázó kétsoros – „Mindig megmutatom a kosaramat / a pénztár előtt valakinek. // Valaki mindig számba veszi, / hogy ez a pasas (én) mit visz haza. // A kosaramról ismer engem: / Na ez a kosár, ez biztos maga!”, „Csak megmutatom a kosaramat. / Mindig ugyanaz: sajt, bor alma. // Rejtély, hogy mitől mások a napok, / hogy például milyen nap is van ma” – a Megmutatom a kosaram pergésében.

A nagyjából egyenletes színvonalú kötet verseinek némileg meg kell segíteniük a lezáró Trója-variációkat, mert éppen itt, a név/motívum kellős közepébe érve derül ki: a városnévbe sűrűsödött irodalmi-történelmi-érzelmi hagyomány voltaképpen sokkal összetettebb, nagyobb szabású, mint amire a költőnek szüksége van, mint amit a kis sorozat képes befogadni. Meglehetős küzdelemmel sajátítja el az 1. a faló társmotívumát, nem könnyen tagolódik be a 3. a sorba. Et cetera. Határozott olvasói benyomás, hogy ez az anyag még szívesen venne fel néhány verset! De így is ráámul a szem például a 6.-ra, s ott – többek között – Kántor egyéni rímelésére. Elég neki egyetlen o hang az összecsengéshez (mondod – sok), mivel aztán egy négyes ragrímbokor kissé tar módon is vigyázza két strófa összetapadását is, a nyolc sor végén pedig a tovább és a messzebb jelentésük logikája folytán s a két -bb kulcsával záródik egymásra. (Ezt a mutatványt, magas és mély hangrendű szó csak toldalékkal szentesített rímelését máshol is élvezhetjük). A 7., a Mint délibáb ragyog pedig a koccanó-csendülő rímek vágányain befut a mai magyar költészet ama pályaudvarára, ahol Tandori, Nádasdy, Térey, KAF – s ki még! – együtt foglalja el az érkezési és indulási oldal közötti sávot: „Ismered ezt a réges-régi drámát… / Bármerre indulsz, mindig Trója vár rád: / Mint délibáb ragyog a messzeségben, / vagy saját ablakodból integet feléd, / s hiába tiltakozol, hogy nem és nem, / s hiába, ha az istenek is vigyáznak, / mindenki odaadja végül mindenét – / akháj a trójainak, trójai az akhájnak”.

Vö. Jászberényi Sándor: Sírj, mert nincs gyógyszer a világra
Ferencz Győző: A mulandóság tanösvényein
Vári György: Múlás és maradás
Bazsányi Sándor: Hogyhogy? Nahát!