Egy örökmozgó árva kislány az operába vágyik, kócos fiúbarátja meg feltaláló szeretne lenni. Ők ketten meglógnak a nevelőintézetből, elakciózzák magukat Párizsig, s az örökmozgó árvából balerina, a kócos fiúból pedig feltaláló lesz – aztán itt is van a mese vége!
Csak azért rohantam végig az egyébként valóban takarékos történeten (nyilvánvalóan nem balettos könnyedséggel), hogy ezzel is érzékeltessem, mennyire nem a mi a lényeg e francia-kanadai lánykaálomban. Hanem, ó, igen: a mit. Pontosabban, hogy mit akarnak látni a gyerekek, ha beültetik őket erre a filmre. Természetesen kecses, dinamikus mozdulatokat! Sokat!
Hisz hiába is más ez kicsikét, mint a hollywoodi hasonló animációk, nem is lehetne letagadni, hogy a célcsoport kiszolgálása zajlik ebben a másfél órában is: leginkább azoké a kis tündéreké, akik már az oviban se hajlandóak másban, mint tütüben rohangálni a nagyszőnyegen. Persze, a fésületlen kisfickók is kapnak maguknak elégséges fantáziával barkácsolt műszárnyat, de a Balerina elsősorban és el nem ítélhető módon a balerinácskákhoz szól, s féktelen, érthetően túlkomponált táncjeleneteivel bizonyára a felhők közé repíti őket.
Jelenetek a filmből |
A film nagy értéke (bár nyilván nem nagy truváj), hogy a 19. század végén játszódik, az építés alatt álló Eiffel-torony (és a „titokban” formálódó New York-i Szabadság-szobor) árnyékában (és tetején), s nagyjából kidolgozott, hiteles-romantikus történelmi Párizs-képet mutat. Persze, csak annyira, amennyire még anyu és apu is nyugtázhatja, hogy no, a nagy ábrándozás közben legalább tanul valamit a gyerek az Operáról, meg arról, hogy ki is volt az a Gustave Eiffel.
Legyen, hát igazán hasznos dolog, ha az ősök is elégedettek, de azért nem nehéz észrevenni, hogy a Balerina csak külsőségeiben merészkedik messzebbre a teljesen piacképes „valósítsd meg az álmaidat” típusú, klisés tömegtermékeken: csupán az ábrázolt világképet tekintve álmodik nagyobbat. S azért azt is muszáj megjegyezni, hogy a figurák arcán még lett volna dolgoznivaló: bizonyos jelenetekben nem zavaróan, de kissé tényleg élettelennek hatnak azok a pixelek.
A képek forrása: MAFAB |
Ami még mindenképp a görcsös trendiség rovására írható, hogy hiába a Diótörő fontos szerepéért folyik a harc és az edzés – néha hasonlóan, mint egy mester-tanítványa kapcsolatot bemutató kung-fu moziban, s az sem meglepetés, hogy a művészek életét se olyan drámaian-kritikusan mutatja be, mint például a Fekete hattyú –, a legtöbb jelenetben kortárs popdalok szólnak. Nem a legidegesítőbb fajtából, ám túl sokszor és túlságosan hangsúlyosan. Akkorát már nyilván nem mertek kockáztatni a készítők, hogy mai slágerstílus nélkül küldjék táncba balerinájukat. Pedig megtehették volna, hisz aki látott már teljes díszben ugrándozó, hétköznapi minibalerinákat, pontosan tudja, hogy nekik még tökéletes az ízlésük: nincsenek rászorulva, hogy a divatra táncoljanak. Érzik a zenét és a lényegét anélkül is!