És most nem arra gondolok, hogy vajon tényleg létezett-e Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson, a három úttörő a maga területén: az első színes bőrű matematikus, programozó, illetve mérnök, akik nélkülözhetetlen szerepet játszottak abban, hogy ember jutott el a Holdra. Akik a fehér férfiak világában érvényesültek, vagyis kétszer győztek ott, ahol mások elbuktak. És nem is arra, hogy vajon tényleg úgy nézett-e ki a korabeli kávéskanna, amire a finnyás fehér férfiak ráragasztották a Csak színeseknek fecnit. Az álomgyár ugyanis túl profi az illúzió megteremtésében.
Hanem arra, hogy vajon tényleg ilyen kerek-e az igazság? Ilyen gördülékeny, felemelő és megható? És hogy tényleg Al Harrison, az űrrepülés program vezetője verte le önkezével a színeseknek kijelölt mosdó jelzését? Jó, ez utóbbi akár igaz is lehet, ekkorát talán nem kerekítene a film. Talán a mi kisebbségi, ká-európai lelkünkkel van a baj, amikor úgy érezzük, hogy a szélesvásznú történet mögött egy sokkal szürkébb és göröngyösebb út állhat, de kétségtelen, hogy ez kevésbé lenne fotogén, viszont néha inkább azt néznénk ehelyett. Dorothy Vaughn, akit kora legragyogóbb elméi között tartottak számon, csak annyit felelt a kérdésre, hogy milyenek is voltak azok a viharos idők: „Amit tudtam, azt megváltoztattam, amit nem tudtam, azt elviseltem.”
Persze benne van ez is a rendezőként nem túl tapasztalt Theodore Melfi filmjében, A számolás jogában is, aki a St. Vincenttel azért szerzett már magának némi figyelmet. A „morcos külső aranyszívet takar” bevett fordulata után most a „mélyről jött, magasra jutott” toposzba próbált friss vért önteni. Ez ugyan nem sikerült, hiszen a történetnek talán egyetlen olyan fordulata sincs, amit ne tudnánk jó előre (és nem azért, mert stréberként kipuskáztuk a film előtt a netről az életrajzi adatokat).
Ami mégis emlékezetessé teszi A számolás jogát, az a történelmi pillanat és háttér: a hidegháború, az űrprogram kezdete (ami eleinte csupa frusztráltsággal járt az amerikaiaknak, mert bárhová néznek, ott már integet egy orosz űrhajós), a világűr meghódítása, és az az idő, amikor még az emberi ész és a ceruza le tudja győzni a számítógépet, de még javában tombol a szegregáció. Dramaturgiai szempontból ennél gazdagabb, sokrétűbb kontextust nem is lehet elképzelni, és a film valóban akkor a legérdekesebb, amikor ezeket egyszerre képes mozgásba hozni. Az pedig külön öröm, hogy még a számok áradása és képletek is elbűvölnek, holott jó, ha a két százalékát megértjük annak, amit szélsebesen felfirkantanak a táblára.
 Jelenetek a filmből |
És nem is lenne baj, ha megmaradnánk a NASA irodáiban, ahol lassan rájönnek, hogy csak akkor érnek el áttörést odafent, ha közben magukat is legyőzik idelent (ennél magvasabb gondolat sajnos nem nagyon akad). Mert ez valóban érdekes és szórakoztató, az sem bánjuk, ha közben tanulunk, és kissé didaktikusan nevelnek is minket, hiszen könnyedén meg tudjuk érteni, hogy mitől is gyűrődnek össze Kevin Costner ráncai. A leglaposabb részeket a főszereplők családi életének eseményei adják, amelyek súlyos koloncként lógnak a filmen. Persze, értjük mi, hogy időnként levegőt is kell venni két matematikai probléma megoldása között, de ezt talán kevésbé közhelyesen is megoldhatták volna.
A számolás joga nem veszi fel karcosságban a versenyt a Lángoló Mississippivel és nem is tud olyan torokszorítóan humoros (és giccses) lenni, mint A segítség a maga fekáliás pitéjével, mert valahol megáll középen. S ha úgy vesszük, pont ez a kicentizett közép (az ismeretterjesztés, nevelés, szórakoztatás aranymetszete) a legnagyobb erénye a filmnek. Mert egyszerre jó patriótának és lázadónak, érzelgősnek és számítónak, a történelemért és a szívzűrökért rajongóknak.
És akkor még nem beszéltünk a színészi játékról. Én még a legócskább főzőműsort is megnézném, ha Octavia Spencer fogná a fakanalat. Ebben A számolás joga óta még biztosabb vagyok: a kissé termetes hölgy ugyanis egyszerűen képtelen hibázni. Épp olyan jól hozza Amerika legragyogóbb elméjét, mint a megalázott cselédet. De jó még Kirsten Dunst hűvös felsőbbrendűsége, Jim Parsons frusztrált kicsinyessége, vagy ahogy Taraji P. Henson folyton megigazítja a szemüvegét idegességében. Nem jó, hogy A számolás joga helyenként úgy viselkedik, mint a legjobb nő az osztályban, aki pontosan tudja, hogy milyen hatást ér el, ha leveszi a melltartóját. Mert bár helyenként valóban megható és drámai tud lenni, de a túlzott kiszámítottság sokat elvesz az élményből.
 A képek forrása: MAFAB |
Persze azért van miért irigyelné az álomgyárat. Én is szeretnék, mondjuk, a mohácsi csatát feldolgozó film után úgy kilépni az utcára, hogy lehet, hogy nem mi voltunk mindig a legjobb arcok a földön, de azért tanultunk a hibáinkból, és már nem vagyunk vesztesek. A Hold sötét oldala után a magunk sötét oldalát is feltérképeztük, és tessék, még nevetni is lehet rajta. És most direkt nem beszélek arról, hogy milyen lenne mindez romákkal egy vidéki művelődési házban.
A számolás jogával talán az a baj, amiért szeretni is lehet: túl profi. Túl olajozottan működik. És ez az olajozottság időnként elfedi az élet valódi kacskaringóit és zsákutcáit, simára csiszol ott, ahol még lehetne érdes, de a sugárutat magabiztos fényekkel díszíti fel. Lehet ezért finnyáskodni, és lehet ezért rajongani. És a kettő még nem is zárja ki mindig egymást, csak legyen elég chips és ne kelljen utána visszamondanunk az Euler formulát. Elég, ha tudjuk, hogy vannak, akik ezt álmukból felkeltve is tudják. És hogy a tehetség tényleg olyan, mint kenyérhaj a moslékban: előbb-utóbb a felszínre jut.