A filmtörténet iróniája – egy a sok közül –, hogy az orosz film legutóbbi főművét, a Leviatánt egy amerikai autószerelő, Marvin Heemeyer története inspirálta, aki beleőrült abba, hogy elvesztette a műhelyét, és egy felpáncélozott buldózerrel letarolta kisvároskáját, majd öngyilkosságot követett el. Ami Hollywoodban egy sokat látott western lehetett volna, az az orosz kikötővárosban bibliai sorstörténetté, és a korrupció, a képmutatás izmos kritikájává duzzadt. Ezek után nem meglepő, hogy a német drámaíró, Marius von Mayenburg színdarabja is Oroszországban került a helyére, és ami a Schaubühne vagy a Katona színpadán még a vallási fanatizálódás veszélyeire figyelmeztető példabeszédnek tűnt, az a putyini Oroszországban már a hús-vér valóságnak.
A Mártírok néhol tézisszerűen csupasz darabja, egy-egy vonással felfestett karakterei hirtelen életre kelnek ebben a közegben, döntéseik rögtön érthetőbbé válnak. Venya, a tizenéves nagykamasz nem rapzenével, bulizással vagy drogozással lázad a felnőttek ellen, hanem gyűrött zsebbibliáját lobogtatja, abból idéz szenvedéllyel. Először csak az iskolai úszóórák alól vonja ki magát, mondván nem erkölcsös a lányoknak egy szál bikiniben fürdeni, később a szexuális felvilágosítás, majd az evolúció- és a történelemoktatás ellen kel ki, ha azok ellentmondásban keverednek a Biblia valamelyik passzusával.
Valamelyik passzusnak pedig könnyű ellentmondani, hiszen nem egységes szöveg a Biblia, legalább olyan sokféleképpen lehet értelmezni és félreértelmezni, mint a Koránt. Venya meg is teszi magának ezt a szívességet, és úgy olvassa, hogy a mondatokkal ütni lehessen, odacsapni a diákokat a felelőtlen szextől óvó biológiatanárnak, a Mercedesszel közlekedő, arany nyakláncos pravoszláv papnak, és persze mindenkinek, aki „más”: meleg, ateista, vagy épp zsidó.
Kirill Szerebrennyikovot viszont nem a vallási fanatizálódás folyamata érdekli: Venyát már eleinte is megvadult hévvel prédikáló, kifejlett minidiktátorként lépteti fel, aki a saját anyját is pokolra küldi a válása miatt, az ellenérvekért a Bibliához forduló Elena ellentétes irányú radikalizálódását, elszigetelődését és párkapcsolata leépülését rövid, tényközlő snittekben villantja csak fel. Ennél sokkal több figyelmet szentel annak, hogyan buknak a felszínre Venya ámokfutása során a tanári karban lappangó előítéletek, hogyan asszisztálnak kényelemből vagy meggyőződésből az evolúció helyére a teremtéselméletet állító, az iparosítást hülyeségnek tekintő diák egyre szélsőségesebbé váló uszításához.
 Jelenetek a filmből |
Mert nézetei az ateista biológiatanárénál jobban összecsengenek az ortodox keresztény értékeken és a nemzeti büszkeségen alapuló putyini ideológiával, aki ugyanolyan kedélyesen figyeli az igazgatót az iroda faláról, mint a korrupt polgármestert a Leviatánban. A tanároknak egy változó rendszerben kell lavírozniuk, ahol újul a történelemszemlélet (például Sztálin megítélése, aki diktátor volt ugyan, de iparosította Oroszországot – ezt a putyini értelmezést tanítják a Mártírok történelemóráján), és a vallásoktatás mellett az ún. pedofíliaigazolás is kötelező (a hatósági papír, hogy nem büntették kiskorúak elleni szexuális bűncselekmény miatt – az orosz filmben így még élesebb a német darab csattanója).
Innen nézve érthető, miért nem szankcionálja az igazgatóság a tanórákat rendre akadályozó Venyát, és miért nevetik ki a háta mögött a liberális Elenát. Csak Elena tehetetlenségével nehéz mit kezdeni: hiszen míg nyugaton logikus volt, hogy rácsodálkozott a kamaszfiú fanatizálódására, és arra, hogyan tudja érvényesíteni mindenkivel szemben az akaratát, a melegellenes törvényeket hozó, a vallásos nevelésre egyre nagyobb hangsúlyt fektető, a központi ideológiát több csatornán sulykoló Oroszországban aligha érheti mindez meglepetésként. De a tanárnő Szerebrennyikovnál is erőtlen figura marad, aki csak hebeg-habog, ha megvádolják, és a legképtelenebb Biblia-értelmezésekre is mindössze egyszer vág vissza ellenérvvel, egyébként képtelen megvédeni az igazát. Talán az orosz értelmiséget gúzsba kötő tehetetlenségi erőt akarta illusztrálni a rendező, talán nem, mindenesetre így kiszívta a drámát a filmből, hiszen nincs, aki szembeszegülne Venyával, pro és kontra argumentáció nélkül pedig nem körbejárják, csupán újra és újra elismétlik a világnézeti konfliktust.
 A képek forrása: MAFAB |
Aki a különböző nevelési elvek, netán az evolúció kontra teremtéselmélet vitájára kíváncsi, továbbra is Stanley Kramer Aki szelet vet című tárgyalótermi drámájához kell, hogy forduljon, ami egyébként még ma is meglepően jól nézhető film, nem kis részben azért, mert a rendező itt pimasz iróniával árnyalta kikezdhetetlen világjobbító szándékát. Kramerhez hasonlóan Szerebrennyikov is iróniával tud felülemelkedni az alapmű sarkos mondanivalóján, kibontatlan, vázlatos drámáján. A Mártírok szatíraként élvezetes igazán – amikor Venya gyógyerejének biztos tudatában segíteni akar a sánta fiún, de véletlenül a rossz lábát kezdi el imával gyógyítani, vagy amikor a Laibach indusztriális metaljának taktusaira cipeli végig a keresztet a város utcáin.
Kár, hogy nem került több ilyen pillanat a filmbe, pláne ha hozzátesszük, hogy a bravúros hosszú beállításokban fogalmazó, a Biblia-idézetek forrásait a kép szélére kijegyzetelő rendezőtől talán az Oroszországban feketelistára rakott zenekar szerepeltetése a legmerészebb húzás. A totalitárius diktatúrák esztétikáját a paródia határáig túlzó és így kiforgató, de sokak által véresen komolyan vett zenekar épp arra figyelmeztet dalaiban – például a One Vision című Queen-slágerből egy náci himnuszt kibontó átiratban („Egy faj, egy cél, egy döntés”) –, hogyan működnek a kirekesztő ideológiák. A Laibachra menetelő Venya pedig inkább tűnik egy, a manipuláció erejét felfedező agent provocateur-nek, mint a kamaszproblémái elől a valláshoz menekülő tinédzsernek – és ezzel a pimaszul lebegtetett olvasattal Szerebrennyikov sokkal hatásosabban mutat rá, hogyan épülhet fel vallási radikalizmusból a kritikus hangokat elnémító, autokrata rendszer, mint ahogy azt a mártírrá váló Elena drámája valaha is érzékeltetni tudta.