Gilmore Girls: A Year in the Life
2017.01.09.

A Szívek szállodájának kisvárosa még mindig ugyanúgy néz ki, mint közel tíz éve, s a dialógusok is pontosan úgy pörögnek, mint egykoron. Csupán Lorelai Gilmore arca változott. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Emlékszem, anno valamelyik általános iskolai angolórán mindenkit végigkérdeztek, melyik is a kedvenc televíziós szériája. Még a sorozatos bumm előtt voltunk, senki sem gondolta volna, hogy az igazi minőség évekkel később a kisebbik képernyőn lesz fellelhető, így mondtuk egymás után az ostobábbnál ostobább sorozatokat. Aztán valaki büszkén bemondta, hogy nála bizony a Szívek szállodája a favorit, és még az eredeti, angol címet is hozzátette: Gilmore Girls. Elmondhatatlanul irigy voltam, mert titkon én is ezt szerettem volna mondani, viszont milyen dolog már, hogy egy fiúnak a Szívek szállodája a kedvenc sorozata?! Ciki, gondoltam akkor, és borzasztóan hülye voltam, de azzal nyugtatom magam, hogy a világon megannyi férfi lehetett hasonló helyzetben: valahogy divat volt titkolni, hogy egy „női szériát” szeretünk, és alighanem ezzel követtük el a legnagyobb hibát. Mert a Szívek szállodája még véletlenül sem csak nőknek szóló sorozat volt, nem valami csacska matiné, amit együtt nézhet anyuka és kislánya, ami nem fekszi meg a gyomrot. Okos egy sorozat volt ez, de nagyon.

Lauren Graham és Scott Patterson
Lauren Graham és Scott Patterson

Bár ezt a magyar fordítók sajnos nemigen fogták fel, legalábbis a címfordítással majdnem sikerült mindent elrontani, hiszen ha valaki csak azt hallotta, hogy Szívek szállodája, talán érthetően gondolt arra, itt egy újabb nyálas tévés termék, köszönöm, de inkább nem kérem. Bár tény, a sorozat kiindulópontja még kevéssé mutatott eredeti jegyeket: Lorelai Gilmore egyedül neveli lányát, Rory-t, ám olyanok mintha barátok lennének, csak hát pénz nem nagyon van, így rákényszerülnek, hogy felvegyék a kapcsolatot Lorelai anyjával, aki jó természetben nem igazán, de pénzben annál inkább dúskál. Klisés alaphelyzet ide vagy oda, hét évadon keresztül jöttek a rettentően szerethető fordulatok és karakterek, és utóbbiak miatt lehetett annyira imádni a különc Amy Sherman-Palladino sorozatát. Illetve hát éppen a karakterek fájó hiánya miatt lehetett annyira utálni az említett hölgyet, amikor 2007-ben egy közepes minőségű évaddal befejeződött a széria.

De a Gilmore Girls olyan sorozat volt, amit bármikor lehet folytatni, újra elővenni a szereplőket, és megmutatni, néhány év után mi lett velük, még mindig olyan elánnal isszák-e a poharas kávét, mint anno, vagy még mindig olyan kellemeseket tud-e veszekedni anya és lánya. Nos, a televíziózást remekül megreformáló streaming-szolgáltató Netflixnél is tudhatták ezt, vagy legalábbis azzal tisztában voltak: ha van egy széria, amit régen milliónyian néztek a világban, akkor nem rossz ötlet kezdeni vele valamit. Persze, a Gilmore Girls: A Year in the Life nem egy klasszikus folytatás – ennél biztosabbra ment azért a Netflix –, hanem egy manapság oly divatos miniszéria: négy részecske, amely elhúzza a rajongók előtt a mézesmadzagot, előhívja a régi emlékeket.

Kelly Bishop, Lauren Graham és Alexis Bledel (A képek forrása: MAFAB)
Kelly Bishop, Lauren Graham és Alexis Bledel (A képek forrása: MAFAB)

És ezt valami elképesztően profin teszi ez a négy rész: már az indulás is kisebb nosztalgiabomba azoknak, akik egykor az M1 előtt izgultak, vajon miként alakul a boldogságot tényleg megérdemlő Lorelai sorsa. Ott ülünk Stars Hollow főterén, anya és lány most találkoznak újra, végtelenül egyszerű dolgokról beszélnek, de a néző rögtön azt érzi, ismét megvették kilóra. Mert a Szívek szállodája legfőbb erénye továbbra is megvan, hiszen a párbeszédek olyan tempóval pörögnek, olyan elmések, hogy egy Cambridge-nyelvizsgával felvértezett beszélőnek is meggyűlhet a baja a dialógusokkal. Ami ebben az esetben mindenképpen pozitívum, mivel ha képesek vagyunk felvenni a tempót, tengernyi (pop)kulturális utalással meg geggel találkozhatunk. „Itt az égvilágon minden a legnagyobb rendben”, mondja Lorelai pasija a halotti toron, és ha leesik, hogy ez a cuki mamlasz utóbbit arra érti, hogy unalmas perceiben megszerelte a házban az összes csövet, hát akkor alig bírjuk megállni a nevetést.

Közben pedig megint itt van a Gilmore Girls csodája, vagyis az, hogy a bájosan giccses kisváros, a az idegesítően süppedős kanapék és a nagy képernyős tévék mögé elrejt olykor szívszorítóan keserű történeteket. Amelyeket néha az élet ír, jöhetünk elő ezzel az ordas közhellyel, hiszen a gazdag, művelt, ám apukának nem annyira való Richard Gilmore-t játszó Edward Herrmann két éve meghalt, és ha valaki azt gondolná, egy szerepcserével ezt is megoldották, az szerencsére téved. Mert A Year in the Life hangulatát valahogy belengi, hogy Richard halála után vesszük fel a fonalat, és ezzel ismételten erős nosztalgia csaphatja meg az embert. Régen sem volt ez másként: a sziporkázó dialógusok és a nagy nevetések közé rendre beékelődött egy kis tragédia, ami azt mutatta, nem annyira vidám itt az élet, mint ahogy azt a magyar cím sugallná.

Mégis, ha van valódi érdeme A Year in the Life-nak, akkor az az, hogy nem nézi hülyének a nézőt, pontosabban nem csak annyit tesz, hogy a rajongókat kiszolgálja, és nettó hat órán keresztül mutogatja egykori kedvenceinket. Amy Sherman-Palladino szeretne eljutni valahová, és az sem véletlen, hogy az első rész címe Winter, majd az Autumn a befejezés. Van jellemfejlődés, méghozzá hasonlóan komplex, mint a korábbi évadokban, és néha egészen szomorú. Mert az nem siker, hogy Rory (Alexis Bledel), akinek mindig szurkoltunk, aki az eminens diákok mintapéldánya, harminckét évesen még mindig keresi önmagát, hol Londonban hempereg a volt fiúja ágyában, hol meg New Yorkban akar munkát keresi, aztán rendre elbukik. Mintha csak Lorelai sorsa ismétlődne meg, gondolhatjuk, és alighanem igazunk is van, főleg ha meghallgatjuk az utolsó epizód legvégső négy szavát, amit azért nehéz zsebkendő nélkül kibírni.

Persze, furcsa volna, ha Lorelai-jal (Lauren Graham) minden rendben lenne, és nem éppen azon gondolkodna, össze kell-e házasodnia Luke-kal, a kedves büféssel, hiszen akkor talán az anyja sem mondaná, hogy csupán hálótársa van. Jó látni Lauren Grahamet újra ebben a szerepben, mert őszintén szólva az elmúlt években máshol nem is tűnt fel, aminek nyilván az is az oka, hogy mindenki egyből arra gondol, ja, igen, ő a fiatal anyuka a Gilmore Girlsből. Mondjuk, most már nem fiatal, és még mindig remekül áll neki a szerep, noha sajnos nem tudnám pontosan megtippelni, hány szépítő szándékú orvosi beavatkozáson esett át a hetedik évad óta. Volt néhány, maradjunk ennyiben.

Ez persze már csak felesleges akadékoskodás a részemről, mert A Year in the Life olyan, amilyennek az összes folytatásnak lennie kellene. Nem alibizik, hanem szépen viszi előre a cselekményt, olykor-olykor még ki is kacsint, és megenged magának (hála neked, Netflix) olyan jeleneteket, amelyek miatt máshol valószínűleg páros lábbal rúgnák ki a forgatókönyvírót. Van például, amikor hosszú percekig nézzük, hogyan játszik egy utcazenész Stars Hollow főterén, vagy negyedórán át zajlik egy musical, mintegy film a filmben. Igazán jó ez, és miközben épülnek a jellemek, halad a cselekmény, az embert azért elkapja egy olyan gondolat, hogy változhat bármi, a Gilmore lányok nyilván mindörökké itt lesznek. Szirupos, de megnyugtató érzés.
 
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Gera Márton