A szövegkönyveknek is megvan a maguk sorsa: a hazai szerzői színházat művelők közül más miatt lehetne érdekes összevetni Pintér Béla és Mohácsi János reciklált előadásait. Pintérnek a társulata testére igazított drámaszövegei az utóbbi években közkinccsé válni látszanak Kárpát-medence szerte – anno éppen Mohácsi törte meg a jeget emlékezetes Parasztopera-előadásaival Kaposváron, Pécsen, Szombathelyen –, míg Mohácsi távolról is könnyen felismerhető, eredetileg és alapjában szintén színészre szabott textusaihoz valamiért kevesen nyúlnak újra. (Éppen Rusznyák Gábor jut eszembe a kivételt erősítő szabályként a mérsékelten szerencsés csillagzat alatt született szegedi A kávéház-előadásával.)

Szemenyei János és Dobó Enikő Kecskeméten

Persze csak álnaivkodom itt, hiszen Mohácsinál (viszonylag) kevés a szó hagyományos értelmében vett saját mű, ő alapvetően létező szövegeket dolgoz át, ír újra, azokban nagyít fel és rajzol el ott lévő vagy frissen talált elemeket, míg Pintér mindig a nulláról indul drámaíróként. A Mohácsi-előadásszövegek az utóbbi évtizedben mindezek ellenére mégis újra és újra feltűnnek különböző színházakban, ám az esetek elsöprő többségében maga Mohácsi János jegyzi a belőlük készült előadásokat rendezőként is – újra és újra.

Egy alaposan be- és kipróbált színházi előadás szorgos újrahasznosítása nem feltétlenül lehetetlen vállalkozás, mégis számos kérdést vet fel, melyek részletezésétől itt eltekintek, hiszen a megrögzött rajongókon meg néhány kritikuson kívül aligha van bárki, aki az ország legkülönbözőbb pontjain felbukkanó Mohácsi-előadások mindegyikét/többségét látni tudja. Az eljárás néha eredményes (a már említett Parasztopera-szérián túl eszembe jut a legendás kaposvári és a megfiatalított székesfehérvári Csárdáskirálynő), máskor mérsékelten sikeres (mint a kaposvári végzős osztállyal készült, és most a kecskeméti társulattal reciklált Vízkereszt). Ám szinte mindig ígéretes: amikor e sorokat írom, a Kaposváron annak idején méltatlanul keveset játszott Játék a kastélyban újrázására még csak készülődik a Miskolci Nemzeti Színház remek csapata, kíváncsian várom, mi sül ki belőle.

A kecskeméti és a szombathelyi Mágnás Miska szolid alapanyagát egyként a Mohácsi által 1996-ban a Vígszínházban megrendezett, majd 1998-ban Kaposváron újragondolt szövegkönyv adja. A két új produkciót két egymást követő decemberi estén látva meggyőződéssé vált az a benyomásom, hogy értő kezek között igenis érvényes re-produkciókat lehet létrehozni a Mohácsi-fivérek hely- és társulatspecifikus szövegkönyvei nyomán is. Mielőtt azonban valaki otthon is kipróbálná a receptet, sietve jelzem, hogy sokféle szerencsés együttállás kell ehhez. A kecskeméti főrendező, Rusznyák Gábor legjobb rendezésein eleve ott a kaposvári védjegy, ráadásul az utóbbi években Cseke Péter jóvoltából már a dél-alföldi városban is ismerőssé vált a Mohácsi-stílus, amit mostanra az itteni társulat – és a közönség – is jól ismer. Ez utóbbi az egyik kulcsa a maratoni szombathelyi előadásnak is: a kirobbanó formában lévő, a Mohácsi-fordulatokat anyanyelvi szinten beszélő társulat képes zárójelbe rakni a felszínre bukó hiányosságokat, sőt – ez is Mohácsi-védjegy – néhány hónap játszás után ezek javarészt fel is fognak szívódni. Lényeg a lényeg: a kor- és társadalomkritikus operett köszöni, remekül van, Kecskemét és Szombathely pedig egyaránt jól teljesít a műfajban.

Orosz Róbert, Edvi Henrietta és Matusek Attila Szombathelyen

A hosszas bevezető után persze most már mindenki arra kíváncsi, hogy ha és amennyiben többé-kevésbé ugyanaz történik a két előadásban (amúgy igen, eltekintve attól, hogy Kecskeméten két, Szombathelyen három felvonásban megy a mű), a szombathelyi vajon miért tart fél 12-ig? A válasz összetett, először mondok egy szövegpéldát a számtalan lehetséges hely közül. Az eredendően társadalomkritikus felhangú, 2016-ban az óriási sikerű ősbemutatójának kereken a századik évfordulóját ünneplő operett, mely a nyegle főrendek, selypítő grófocskák uralta és a földhözragadt, trágyaszagú szolgavilág ütközési és találkozási pontjairól beszél, Mohácsi János témaérzékeny kezei között kiábrándító korrajzzá erodálódott már két évtizede, az első újragondolás idején.

A helyzet pedig azóta tényleg csak fokozódott. A kecskeméti és a szombathelyi előadás fináléjához közeledve a magyar ugart az afrikai szavannára cserélő oroszlánvadász, Eleméry Tasziló azzal okoz traumatikus pillanatokat a grófi retyerutyának, hogy elővezeti színesbőrű kedvesét, mire a jelenlévők reflexből elnégerezik magukat. Jön is rögtön az obligát bocsánatkérés, Korláth gróf a szót ugyanis „a jobbik értelmében” akarta volt használni. Kecskeméten ez egyszeri poén, ha akarom, értem, ha nem, nem baj, megyünk tovább, de Szombathelyen megrágják, megcsócsálják, sokszor ismétlik a jobbikot, hogy mindenkinek biztosan leessen. (Érdekesség, hogy már a kaposvári súgópéldányban is szerepel a mondat, lám, a valóság a színház alá úszott itt is.) A sok ismétlés nekem speciel egy kicsit sok, de az érzékenyen kordában tartott kecskemétivel szemben a szombathelyi előadásnak eleve lételeme a féktelenség, a túlzás. Az pedig a Mohácsi által amúgy is előszeretettel használt eszközből következik, hogy az egyre csak ismételgetett poénok hol drámaivá mélyítik, hol viszont sekélyessé teszik az előadást. Röviden: az „értelmetlen kitérő” nem csak az épülő vasútvonalnak a Korláth-kastély felé történő önkényes eltérítésére vonatkoztatható. Az a mi szerencsénk, hogy a játék energiája mindkét előadásban tovább löki az olykor dramaturgiai mellékvágányra sodródott vagonokat.

Nagy Viktor és Zayzon Zsolt Kecskeméten

Lássuk, hol zajlanak az események, mert persze a szombathelyi előadásnak a mai néző szemében már extrém hosszúságúnak számító időtartamáért a hosszú átdíszítések felelősek elsősorban. Kecskeméten Debreczeni Borbála egy még csak nem is túlságosan hivalkodó, egyszintes (suk-sükölő újgazdagék szerintem más léptékben gondolkodnak ma), rendesen elstukkósított vidéki kúriát telepített a forgószínpadra, hogy kívül-belül megmutathassa Korláth gróf közepesen szerénytelen életvitelét. Bunkóságból amúgy itt sincs hiány, de ez – Szombathelyhez képest – kevésbé az épített környezetben, inkább a tettekben és szavakban jelentkezik. Khell Zsolt szombathelyi díszlete a három felvonásban három helyszínt mutat. Először az épülő vasútvonal mellett, a szinte a töltéshez tapasztott grófi üvegház előtt járunk, legvégül meg a komor vasútállomás és a kétszázezer mázsa búzát tároló magraktár mellől nem sikerül majd elindulni semerre. A fő attrakció persze középen van: az Afrikából hazaérkező Eleméry Tasziló tiszteletére adott bálnak a Korláth-kastély ad otthont. Nem igazi otthon ez belülről, inkább a ma megint divatos, hivalkodó és arrogáns, stílust és ízlést mellőző középületszörnyek korai testvére. Van itt balusztrád meg medence (a belőle elszabaduló sósvízi szörnyekkel folytatott hosszú, nagyon hosszú küzdelemtől szívesen eltekintettem volna), faltól falig (mű?)márványborítással körítve.

Nyilván sokan voltak és vannak, akik berzenkednek a szentnek és érinthetetlennek tartott operettműfaj aktualizálása, felfrissítése ellen, holott éppen Szirmai Albert operettjének a története igen kalandos, nem utolsó sorban Keleti Márton 1949-es, az eredeti műtől jelentős távolságra elrugaszkodó klasszikus filmjének köszönhetően. Mohácsi csak továbbment ezen az úton, amikor figyelmesen elolvasta és újraírta az alapanyagot. Szövegváltozatainak és előadásainak mindig hasonló a tétje: a sok mellébeszélést, zsákutcát, szövegelést sikerül-e összefogni, azonos irányba terelni. A Mágnás Miska esetében (ami a műfaj játszáshagyományát fenekestül, máig hatóan felforgató kaposvári Csárdáskirálynőnek az utánlövése) a pohár félig ugyan tele van, de sajnos félig üres is. Megfordul a hagyományos felállás: a mindenki által fejből fújt slágerek között a prózai részek nem csupán kényszerű töltelékként jelentkeznek, hanem – a szerzők és a rendező szándéka szerint – komolytalanságában is véresen komoly, hogy mást ne mondjak, lesújtó(an ismerős) világ képe bontakozik ki belőlük.

Jelenet szombathelyi előadásról

Az operettől szokatlan módon a kecskeméti és szombathelyi előadásban is hangsúlyosak és világosak az emberi viszonyok. A beszédes nevű Korláth família valószínűleg amolyan lokális hatókörű maffiaként működik. A biggyesztett ajakkal maga elé meredő Kőszegi Ákos és az őt nyíltan nem szerető, a praktikumot viszont mindig szem előtt tartó prűd Csapó Virág kettősében biztosan, de Mertz Tibor elegáns, rangkórságban szenvedő szalonrasszista grófjának is tökéletes párja Bánfalvi Eszter kis fáziskésésben lévő álszent Stefániája. A lenézés, a tettetés, az illúzió a díszes kompánia lételeme. A háttérben a szálakat hatékonyan szövögető nagymama Réti Erika alakításában valahogy mesésebb, cukrosabb, mint Vlahovics Edit most is szikár, sokat látott és élt, habókosságát mindenkit megtévesztő maszkként maga előtt hordozó grófnője. A provinciális bűnbanda von Haus aus hozza a korrupciónak mint a világot mozgató és megváltó, minden problémát azonnal megoldó eszköznek a beható ismeretét, éppen ezért értelmezhetetlen számukra az elveihez (legalább a harmadik felvonás legvégéig) ragaszkodó Baracs mérnök hajlíthatatlansága.

A grófi szérű sleppjét jelentő Pixi-Mixi duó félelmetes átalakuláson ment át. A raccsolásból és hülyeségből jellemet építő páros ugyanis ebben a változatban kis híján gátlástalan erőszaktevővé alakul. A kecskeméti Zayzon Zsolt-Nagy Viktor-páros körül, amikor tisztességtelen ajánlatot tesznek Marcsának, szinte megfagy a levegő: világosan érezni a lány végletes kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét. Szombathelyen Orosz Róbert és Matusek Attila kettőse kevésbé riasztó, de hogy szívük szerint mit tennének a cserfes szolgálóval, ők sem rejtik véka alá.

Dobó Enikő és Hajdú Melinda Kecskeméten

A Mágnás Miska nem csak a Mohácsi áthangszerelte témájában, de a hagyományos szerepkörök átstrukturálásában is újat hozott: a mindenkori előadásokban a primadonna-bonviván páros általában hátrébb sorolódik a szubrett-táncos-komikus kettős javára. Mindkét itt tárgyalt előadáson érződik ugyanakkor az igyekezet, hogy közel egyenrangú felekként mutatkozzanak meg ezek a párok. A két Rolla két egykori kaposvári tanítvány, pompás hangi adottságokkal: Dobó Enikő modern, vagány úrilány, aki igazán nem érti a vasút körüli felhajtást, míg Gonda Kata karcosabb, ha úgy tetszik, problémásabb alakot hoz. Mindkét Baracsban ott az ifjonti hevület, de Orth Péter könnyen megmérgesedő, önérzetes, valami szelíd melankólia által körüllengett mérnöke egészen biztosan több időt töltött el sínfektetéssel, mint Jámbor Nándor pelyhedző állú, a nénik és bácsik dolgába folyton magát beleártó kisfiús fiatalembere.

Már száz éve joggal írta a címszereplőről egy kritikus, hogy „a demokráciát képviseli az arisztokráciában”, de nem meglepő, hogy ebben a változatban ez is csak amolyan magyaros, tenyeres-talpas demokrácia tud csak lenni. Egyrészt ahogyan Ibolya Mihály alias Miska itt bánik egyetlen szívszerelmével, Balogh Máriával, vagyis Marcsával, az tökéletesen kompatibilis a körülöttük, de ami még rosszabb, a körülöttünk lévő világgal, másrészt az, amikor Miska csúnyán elbánik a cifra, úri társasággal, lehetne akár életre szóló lecke is, de teljesen világos, hogy az agyatlan sznobok nem fognak ettől megváltozni.

Bánfalvi Eszter, Gonda Kata és Mertz Tibor a szombathelyi előadásban

Szemenyei János Miskája nem egyszerűen egy „szennyes kis goromba ember”, hanem a legrosszabb pillanataiban (számomra biztosan, a közönség reakcióiból ítélve nem feltétlenül) mélyen visszataszító, brutális ösztönlény, akinek előbb jár el a keze, ám utóbb sem követi az esze, ezért nem meglepő, hogy a teremtmény kisvártatva majd ura ellen is fordul. Bányai Kelemen Barna Miskája mintha többet lesett volna el az úri modorból a szolgálat hosszú évei alatt, ösztönösen amolyan atyai tanácsadóként kezd működni Baracs mellett. A jóvágású szombathelyi Miska magabiztosan uralja a báli jelenetet, és neki jobban el is hiszem, hogy a bálterem után majdhogynem lehetetlenség visszatérni az istállóba. A kecskeméti Marcsa, Hajdú Melinda kissé elhalványodik a jó svádájú Miska mellett, míg Szombathelyen Edvi Henrietta az első perctől lesi Rolla minden mozdulatát, majd teljes erőbedobással (és nagyon szerény énekhanggal) teremti meg a tűzrőlpattant, nem nagyon szende szűzlány alakját.

Egy valamirevaló Mohácsi-előadásban a lényeghez persze hozzátartozik a főszereplők körül sertepertélő, dülöngélő, ki- és beszólogató, elöljáróikat majmoló, kis magánszámokban a romantikát szétromboló, a tragédiát felvillantó, a (dramaturgiailag) fontos bejelentéseket késleltető tömeg. Kecskeméten Barta Dóra takarékos mozgáskészletből, kis alapterületen is jól járható, Szombathelyen Tóth Richárd látványos és tágas, precíz koreográfiával segíti a szereplősereget. A zenekar itt is, ott is élő, pulzáló kapcsolatban van a színpaddal, de míg az Alföldön az orkesztra többnyire „csak” korrektül teljesítő együttesként működik, a Dunántúl túlsó végén Kovács Márton szokás szerint lírát, drámát, könnyeket és mosolyt képes belehúzni és -vezényelni az óráról órára egyre cudarabbnak tűnő, cintányéros világba. Egy olyan világba, ahol egy jó ruha és a felső körökhöz tartozók ideig-óráig tartó jóindulata bőven elegendő ahhoz, hogy kétkezi munkásból a valódi elithez a sima falon is felkapaszkodni tudó álmágnás legyen az, aki mer jönni, látni és győzni.  

A szombathelyi előadás adatlapja a port.hu-n itt található.