 Jelenetek a filmből |
1965. januárjában járunk, egy alig megvilágított vallatószobában, ahol saját főnöke hallgatja ki a titkosszolgálat egyik ügynökét egy olyan akció végén, amely utóbbi számára egyhetes eszméletlenséggel végződött. A kihallgatás nyomán megelevenedő flashbackben westernfilmekbe illően látványos sivatagos helyszíneken kanyarog a kultikus Chevrolet Impala egyik narancssárga példánya Kesm szigetén, amelyre a történet szerint akkoriban a politikai elítélteket száműzték.
Babak Háfizi az egyik ilyen száműzött gyanús öngyilkosságát érkezett kivizsgálni egy – a legenda szerint a 17. században portugál hódítók által hátrahagyott – sivatag közepén álló hajóroncshoz. A posztmodern legnagyobb műfajparafrazeálóit megszégyenítő módon „cool” helyszínek, tárgyak és öltözékek, valamint az ehhez illően dögös zenei anyag egyből beszippantja a sötét rejtélyek kibogozásának izgalmával kecsegtetett nézőt.
Az „igaz történet alapján” feliratot is tartalmazó főcím után azonban azzal csavar egyet a rendező a képleten, hogy – látszólag legalábbis – személyessé teszi a történetet. Beszélő fejes doku-interjúk stílusában áll a kamera elé, és elmagyarázza, hogy az egész sztori azért került hozzá, mert a rejtélyek kutatásában részt vevő bohém/hippi hangmérnök egy évvel az események előtt az ő nagyapjának, Ebrahim Golesztánnak (valóban létező) filmjén dolgozott. Ettől a perctől kezdve a film három idősíkon mozog: az egyikben rendszeresen bepillantást nyerünk abba a kutatófolyamatba, ahogyan a rendező és stábja az egykori résztvevők és a bizonyítékok nyomára bukkan; a másikban a baljós/tragikus eseményeket követő kihallgatás jeleneteit figyeljük; a harmadikban pedig azt követhetjük nyomon, ahogy az ügynökség által kínált magyarázatokba belenyugodni képtelen Babak még a hatvanas években megpróbált utánajárni a rejtélyeknek.
Haghighi módszerének középpontjában a valóság és a fikció közötti határ minél teljesebb elbizonytalanítása áll, amit műfaji, vizuális, valamint cselekményvezetéssel kapcsolatos trükkökkel ér el. A valóban létező 1964-es film, a digitális dokufelvételek formanyelvére emlékeztető betétek, az olyan történelmileg hiteles és pontos események horgonyszerű beillesztése, mint az iráni miniszterelnök meggyilkolása ellenpontként szolgálnak a babonákkal átszőtt hitvilággal, az archaikus életmóddal és a tudományosan magyarázhatatlan eseményekkel szemben. A rendező kijátssza egymás ellen a realitást és a képzeletet, és ezáltal arra kényszerít, hogy megértésünk korlátaival szembesüljünk akkor, mikor egyes valószerű események valósként történő elfogadtatása után meseszerű elemekkel találkozunk.
 A képek forrása: MAFAB |
Ebben a szokatlan filmben a megvalósítás tökéletessége mellett, amelynek csúcsán a pazar operatőri és hangmérnöki munka áll, a legnagyobb élményt az újabb és újabb részletekkel feltáruló, de egyben önmagát el is fedő történet követése jelenti. Annak megtapasztalása, ahogy a látszólag egymáshoz illeszkedő információ mennyiségének növekedése a látszat ellenére folyamatosan növeli a homályt, és ezáltal kicsit önmagára, saját szerkezetére is irányítja a figyelmet. És persze éppen ezért nehéz róla bármit is írni anélkül, hogy ne kockáztatnánk ezt az élvezetet.
Ugyanakkor ezt a filmet nem szabad, nem lehet teljesen komolyan venni, az időnként a paródia határát súroló túlzások és az egymást kioltó műfaji fordulatok (egy politikai thrillert föld alatti sárkány magyaráz?) miatt. Mégsem tehetjük meg azt, hogy legalább feltételes módban ne ismerjük fel a filmben a tradíció és „nyugati” típusú modernitás között ingadozó iráni társadalmat, hogy ne legyen szembeszökő a különbség az iszlám forradalom előtti film villanásnyi részletében látható és a kortárs jelenetekben megfigyelhető nőábrázolás között. Vagy hogy ne tekintsük legalább minimális mértékben szimbolikus értékűnek a misztikus hagyományban/babonában gyökerező földrengés által okozott repedéseket. Szórakoztató, sokrétegű és zavarbaejtő film a Sárkány közeleg – igazi csemege így év elejére!