Aranyélet 2. évad
2016.12.22.

A második évadban látványos akcióival és meredek fordulataival alakított emlékezeteset az Aranyélet. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Hogy az Aranyélet új etalon a magyar sorozatgyártásban, azt ma már nem szokás vitatni. Nem is érdemes, mert a merész témavezetés, a kiváló akciórendezés, a természetes színészi játék magáért beszél. Katarzist az első évad mégsem a profizmusával szerzett számunkra – hanem azzal, hogy végre kimondta, amit a képernyőn nem szokás. Hogy azt a valóságot láttuk viszont, amit az utcáról, az újságokból ismerünk: a korrupciót, az alapítványi ügyeskedést meg a politikusoknak befoltozott kátyúkat. Izgalmas volt, mégis földközeli, hibái ellenére is eredeti és merész. Nem volt kérdés, hogy a második évadban elindulnak majd innen felfelé.

Thuróczy Szabolcs
Thuróczy Szabolcs

Más kérdés, hogy útközben elkanyarodtak egy alternatív Magyarország felé. Ahol a HÖK-ösök nemcsak visszatartják a szociális támogatásokat a bankkamatért, de fegyverrel flangálnak és pedofil videóval zsarolják a dékánt, ukrán maffiózók fényes nappal gépfegyverrel utaznak egy kisteherautón a II. János Pál pápa térnél, az államtitkár pedig, ha botrányba keveredik, megszégyenülten lemond a tisztségéről. Amerikai filmben mindez realizmusnak is elmenne, mert nem ismerjük az amerikai valóságot, itthon viszont a valószínűtlenséget hibának rója fel a néző.

Pedig nem feltétlenül hiba ez, hanem koncepció. Gengszterdráma helyett inkább tökös akcióthriller lett második évadában az Aranyélet, ami nem a családi drámával, hanem a nyugati színvonalat megcélzó fordulataival, zsigeri akcióival alakított emlékezeteset. Ez sem kevés, mondhatnánk, csak az hiányzott belőle, hogy a bőrünkön érezzük az egészet. Az első évadot még az a kérdés fogta egybe, hogy együtt marad-e a Miklósi család akkor is, ha fejükre omlik a ház, ha kiteregetik egymás előtt a kártyáikat. A második elején aztán terítenek – és szétrobban a família. Mindenki külön úton halad, de így elveszik az az egész évadon átívelő tét, ami súlyt adott az érzelmi robbanásoknak, a szembesítéseknek, amelyeknél fel kellett mérniük, mi az ára a luxuséletnek.

Ónodi Eszter (A képek forrása: MAFAB)
Ónodi Eszter (A képek forrása: MAFAB)

Robbanni most az erőszak robban, úgy, ahogy amerikai filmekben szokás. Profin, a látványt kitakarva, mert brutálisabb az, amit nem látunk, de elképzelünk. És korántsem öncélúan: az erőszak itt következmény, a rossz döntésekkel való szembesítés, ami a bíróságon elmarad, mert ebben a mutyiországban mindenki, aki fontos, kicsúszik a hurokból, csak a szerencsétlen cigánylányt darálja be az ellenérdekelt felek harca. Bűnhődni gengszterfilmben úgy lehet, ha a pisztoly rossz végére kerül valaki, oda, ahova a Miklósi család két feje, Attila (Thuróczy Szabolcs) és Hollós (Anger Zsolt), mert vadászni kezd rájuk egy oligarcha.

És a vadászat során kirajzolódik egy kép, csak ez már nem rólunk, a kisemberekről és a túlélés érdekében elkövetett csalásokról szól, hanem a nagykutyákról. Arról, mi történhet a nagypolitika díszletei mögött, ahol hajléktalan strómanja van a kirakatcégeknek, korrupt államtitkárok adják a letelepedési kötvényeket, és aki megégeti magát, az is felfelé bukik, be a kiselejtezett láncszem luxusvillájába, az országút-építési tenderek győztesei közé. Ha az első évad a kisstílű bűnözés, akkor a második az urambátyámos kleptokrácia világában akciózik, ahol nem megcsinálnia kell magát az embernek, hanem barátokat szerezni, „mert azok fogják meghozni az igazi üzleteket, és nem azért, mert megcsináltad magad, hanem mert együtt basztatok be éveken keresztül.”

Ha innen nézzük, merészebb lett az Aranyélet, hiszen tele van aktuálpolitikai áthallásokkal, a kikacsintások viszont tényleg csak kikacsintások maradnak. Ezzel nincs is gond, mert arra szolgálnak, hogy kontextusba helyezzék a bűnről és bűnhődésről szóló sorozatot, amit idén épp ez a kontextusrajzolás izgatott a legjobban. Hogy felvázolja, miért és hogyan jutott idáig a hatalomgyakorlás kultúrája, és felvesse, talán sosem folyt az másképp. Egy ponton egészen az ötvenes évekig megy vissza, amikor Gál Feri a lányának segít felkészülni az érettségire, és felmerül a Szerencsés Dánielből ismert kérdés: miért ették meg a kommunisták a kommunistákat? Na és a politikusok az oligarchákat?

Az Aranyélet az egyetlen magyar filmsorozat, amely a rendszerváltás környékén keresi a válaszokat, és az összetört álmokban, a „ha te így, akkor én is úgy” kiábrándult mentalitásban talál is párat. Egyik legnagyobb erénye, hogy az embereket beágyazza az elmúlt huszonöt év történelmébe, tetteiket, motivációkat több évtizednyi, következetesen elszúrt döntések folyományaként tünteti föl. Más kérdés, hogy mindezt néha túl nagy lőporfüstben meséli el, és ez a füst elhomályosítja a lényeget, vagyis azt, hogyan élik meg a kényszerű megalkuvásokat a bűnspirálba ragadt emberek. Kétségkívül izgalmas forgószél, de mégiscsak forgószél a második évad, amely ide-oda cibálja a szereplőket, és olyan súlyos traumacsomagot akaszt a nyakukba, amit nincs idő feldolgozni: a hatást sokszor csak az iszonyat különféle arckifejezései csengetik le.

De épp erre lesz jó a harmadik évad, ha lesz: hogy feltérképezzék a következményeket. Akkor eldőlhet, a dráma felé billen-e megint a mérleg nyelve, és több lesz-e az ütős egysoros, meg a bereményisen húsba maró állapotleírás. Talán Gál Feriből, ebből a szimpla bosszútól hajtott, egydimenziós oligarchából is embert faragnak, és a sorozat legérdekesebb figurája, a mélyszegénység elől kétségbeesetten menekülő Janka is visszajön a partvonalról, ahová most kiszorult. Talán egyensúlyba hozzák a két évad erényeit, tartják a tempót, erősítik az iróniát, és közben visszarántják a földre ezt az egyébként szórakoztatóan elemelt sorozatot, hogy a végére kiderüljön: nincs az az államtitkári tollvonás, amely megmentené az embert az életfogytiglantól, a pánikbetegségtől, vagy épp a saját anyja árnyékától.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás