Talán csak a brit tudósok deríthetnék ki, hogy azért nézünk az életről és a szeretetről filozofálgató filmeket karácsonykor, mert ilyenkor amúgy is felmerülnek bennünk hasonló kérdések, vagy épp fordítva: azért morfondírozunk ezeken, mert az álomgyár kötelességének érzi, hogy a szenteste felé közeledve efféle alkotásokkal bombázzon minket. Mi a szeretet, miben áll az idő természete, és mivégre a halál, mered tehát maga elé a célközönség, miközben kibontja az ajándékokat, pizsamát és zoknit, mert amúgy az élet kegyetlen és fantáziaszegény. A lehetséges válaszok pedig csak csüngenek a fán, súlytalanul, akár a kibelezett szaloncukrok.
Nos, David Frankel rendező úgy gondolta, itt az ideje a velősebb válaszoknak. Ha már filozófia, legyen kövér, de azért tegyünk hozzá mérhetetlenül sok érzelmet, hogy ne legyen gyógyszerszagú az egész, mert akkor mindenki finnyáskodva fordul el. Fájdalomból például a legerősebb kell, ami mindent letarol, haljon meg például egy hatéves kislány agyrákban, mert ezzel még a legcinikusabbak sem mernének viccelődni. (Vö.: ki rúgna bele a naplementében ázó őzikébe?) Szó bennszakad, hang fennakad, és még a lehellet is tesz két töprengő kört.
Bár így lenne. Mondjuk, én már azt is giccsadóval sújtanám, aki ilyen címmel jön ki, hogy Váratlan szépség, mert ez eleve felfüggeszti a gondolkodást, de rendben, ettől még minden működhetne. Howardnak (Will Smith), a sikeres New York-i cégvezetőnek meghal a kislánya, emiatt minden szín eltűnik az életéből, semmi másban nem leli örömét csak abban, hogy dominókat állít egymás mögé hosszú napokon át, majd finoman megpöcköli az elsőt. S miközben recseg-ropog körülötte az elhanyagolt cég, nem beszél a barátaival, talán nem is eszik, órákig bámulja a kutyafuttatót, még leveleket is ír: az Időnek, a Halálnak és a Szeretetnek. Csernus Imrén edzett szervezet már itt mozgásba hozza az ellenanyagot, és kilöki az idegen testet, pedig ekkor még mindig van beljebb: a fogalmak testet is öltenek. És itt jön a csavar. A barátok és kollégák, akik talán nem is annyira barátok, kitalálják, hogy úgy segíthetnek Howardnak, ha nem őt húzzák ki a saját világából, hanem a világot torzítják hozzá: színészeket bérelnek fel, hogy eljátsszák a levelek címzettjeit. Hátha így a megvezetett vezető visszatér az életnek nevezett szürkeségbe.
 Jelenetek a filmből |
Ez az a pillanat, amikor némi halvány remény csillan fel a horizonton, hogy kellő távolságtartással és humorral akár ellen is lehet tartani a kitörni készülő szentimentalizmusnak. A reményeket tovább táplálja, hogy igen jó színészeket sikerült megnyerni a kihívásnak (Helen Mirrenen és Edward Nortonon át Kate Winsletig, akik ritkán adják a nevüket felületesen csillogó vagy épp talmi alkotásokhoz). Ráadásul Will Smith is képes komollyá formálni giccsveszélyes alapanyagot (Hét élet), sőt valódi drámát csempészni bele (A boldogság nyomában). Persze ehhez erőskezű és szőrösszívű rendező is kell, akit nem hagy cserben az arányérzéke, aki akkor is képes kivágni egy jelenetet, ha az egész stáb zokog mögötte. De főleg akkor, ha csak a színész.
Nos, a Váratlan szépségben rendszeresen ázik el a vászon, miközben csupán egy-két kivételes esetben érezzük azt, hogy a színészekkel kellene tartanunk a meghatódásban. Mert mégsem vagyunk Pavlov kutyája, hogy már egy régen halott, de a házi videón újra és újra körbepörgetett kislány láttán elinduljanak a könnyeink, és főleg attól nem, hogy az apja még két év után sem tudja kimondani a nevét. Túl sok bosszantó felesleg kering a drámainak szánt pillanatok körül. Például az, ami a giccsben a legveszélyesebb: a befogadó helyett válaszol a kérdésekre. Ami még lehetne lebegő kétely, nehezen megfogható líra, az a giccsben túlfogalmazott, túlbiztosított állítás. A mélyben megbúvó rétegek helyett cukros bizonyosság. Pedig a Váratlan szépséget épp a tartós kétely éleszthetné fel, hogy csak sejtés maradjon az, ami rutinosabb nézőben már a film felénél megfogalmazódik. Csakhogy itt is az történik, ami a sikerületlen horrorban, ami addig jó, amíg nem látjuk hosszabban félelmeink tárgyát. Amíg mindkét olvasat érvényesülhetne: a cinikus-kétkedő és a Télapó-párti naivitás. Mondanom sem kell, hogy végül melyik szemlélet győz utcahosszal.
 A képek forrása: MAFAB |
Igazából ugyanaz a kérdés feszített a másfél óra alatt (a játékidő mederben tartása talán az egyetlen pozitívum), mint a Halj már meg! kapcsán, amelyben a legjobb magyar színészek süllyedtek el a filmmel együtt: nem volt senki, aki ne érezte volna a forgatókönyv kapcsán, hogy ezzel baj lesz? Hogy nem elég a vékonyka humor (Helen Mirren alakjában csillan meg csupán), mert az érzelmek parttalan áradása lesodorja a sínről a drámai alaphelyzetet? De nem elég Will Smith elgyötört és szürke arca sem, mert egy idő után már fabatkát sem ér: a fájdalmat, sajnos, így nem lehet ragozni, de még előhívni sem. És végképp nem szabad ilyen nagy terheket rakni gyönge szimbólumokra (dominók), mert a végén valóban mindent maga alá temet. Az őzikénk így tűnik el a sűrű, sötét erdőben…