Csehov: Három nővér / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2017.01.09.

Kevéssel az előadás vége előtt szép képben áll össze a nővérek csoportja: Olga, Mása, Irina és mögöttük kuporgó ifjúkori énjeik néznek eltökélten, illetve meggyötörten, szomorúan felém – én pedig meglehetősen tanácstalanul nézek vissza rájuk. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Ebben az évadban is gyorsan követik egymást a Csehov-bemutatók, amelyek közt ezúttal is vannak/lesznek izgalmasak, maradandó emlékűek, illetve érdektelenek, vagy éppen mihamarabb elfelejtendők is. Érdekes módon ritka a karakteresen rossz Csehov-előadás; annál több a markáns rendezői koncepció híján csendes unalomba fúló produkció. A markáns rendezői koncepció pedig nem feltétlenül jelent egyet a látványos alapötlettel – hogy mennyire nem, annak jó példája a Három nővér székesfehérvári bemutatója. 

Gáspár Sándor, Törőcsik Franciska
Gáspár Sándor, Törőcsik Franciska

Szikora János alapötlete több szempontból kiválónak mondható. Bár a kitűnő erőkből álló székesfehérvári társulatnak nem szükséges bizonyítania, hogy megérett egy nagy Csehov-mű előadására, az azért nem hangzik rosszul, hogy egy társulatban nem három, hanem mindjárt hat színésznő is alkalmasnak találtatott a címszerepek eljátszására. Ráadásul így munkát lehet biztosítani a színháznál többéves gyakorlatát töltő egyetemi osztály egy részének is. És az is biztos, hogy maga az ötlet  - vagyis az, hogy nem három, hanem hat nővért látunk a színen -  nem merül majd feledésbe. Ami azonban a legfontosabb: ha a különböző idősíkokhoz kapcsolódóan különböző létállapotokat megtestesítő nővérek szerepeltetésének koncepcióját a rendező átgondoltan, ötletesen, szellemesen működteti, alapvetően határozhatja meg a játék stílusát, formáját, s akár egy egészen eredeti, izgalmas értelmezést is létrehozhat.

Petrik Andrea
Petrik Andrea

Ám ennek az értelmezésnek kevés nyoma látszik a székesfehérvári előadásban. Az eltérő korú nővérek tulajdonképpen még csak nem is az eltérő idősíkok reprezentánsaiként jelennek meg, hanem a fiatalsághoz, illetve az érettebb korhoz kapcsolódó közhelyek megtestesítőiként. A csehovi első felvonásban a fiatal nővérek szerepelnek, az idősek csak éppen fel-feltűnnek, többnyire azokon a pontokon, amikor a szereplők ifjonti bája, meggondolatlansága mögött már az aggodalom, a bizonytalanság és némi koravén bölcsesség érzékelhető. Majd átadják helyüket idősebb alteregójuknak, hogy esetenként  - többnyire akkor, amikor fiatalságukra, ifjúi eszméikre próbálják emlékeztetni idősebb énjüket – rövid időre ismét megjelenjenek. Nem tagadom, mindvégig próbáltam ennél mélyebb, összetettebb, ambivalensebb jelentést belelátni a szerepkettőzésbe, de nem jártam sikerrel. És hasonló a helyzet a nem túl nagy számú metaforikus értelmű játékötlettel is. Az illúziók elvesztését jelzi például a zene kiveszése a játékból: az első felvonásban az ifjú Mása még gyakran csellózik, a következőben a hangszer már a földön hever, az utolsóban pedig színen sincs. Pontosan, egyszerűen megfogalmazott gondolat, amelynek nincs kifejteni, árnyalni való mögöttese, nem nyit meg a befogadóban semmilyen asszociációs mezőt. Az ilyen játékötletek, mint ahogy maga az alapötlet is, majd’ minden olyan dráma esetében alkalmazhatóak volnának, ahol az idő múlásának és a karakterek ezzel szorosan összefüggő változásainak fontos szerepe van.

Tóth Ildikó
Tóth Ildikó

Így elvész az a lehetőség, hogy a rendezés a reálszituácókat látványosan megemelve, szimbolikus vagy akár szürreális síkon értelmezhesse a drámát. Nem feltétlenül valamiféle fantasztikus, poétikus, valóságfeletti víziót hiányolok (bár ilyet is szívesen néznék), hanem egy olyan konstrukciót, amely a nővérek eltérő létállapotait nem a legkézenfekvőbb módon köti a különböző idősíkokhoz, hanem azokat szimbolikusan értelmezi, az idősíkokat pedig  - akár a történet linearitását is megbontva – egy eredeti asszociációs rendszer mentén fűzi egymáshoz. Ez persze szubjektív befogadói igény, és csupán egy megközelítési lehetőség. A rendezői invenció máshogyan is kamatoztathatná az alapötletet – amely azonban így, ebben a meglehetősen leegyszerűsített formában sem intellektuális, sem emocionális értelemben nem mélyíti el az alapvetően a reálszituációk szintjén megmaradó játékot. Pedig az alapötleten túl a látvány sem a reálszituációkat támogatja. A Szikora János által tervezett, egyszerű térelemekből álló, lépcsőzetesen emelkedő, vörös szőnyegre épített díszlet erősen teátrális hatású, míg Zoób Kati szokottnál talán kevésbé dekoratív ruháinak leglátványosabb elemei a bizarr hatású, metaforikus értelmű elemek: a katonai egyenruhák rekvizitumait találhatjuk meg Olga és Irina ruháin, Mása jelmezének pedig töltények a részei. (Jóval kézenfekvőbb megoldás, hogy az idősebb nővérek klasszikusan zárt viseleteivel szemben az ifjú alakváltozatok ruhái nyitottabbak, áttetszők, sokat sejtetők.) Ám mivel az alkotói kreativitás éppen a játékmód meghatározása terén nem érződik, mindez együttesen is kevés ahhoz, hogy kibillentse a játékot a reálszituációkból.

Kiss Diána Magdolna
Kiss Diána Magdolna, Egyed Attila

De ez sem volna súlyos probléma, ha legalább a reálszituációkon keresztül (és az alapötlethez valamelyest kapcsolódóan) sikerülne markáns, eredeti értelmezését adni a csehovi soroknak. Csakhogy jelentőséggel bíró mondatok szállnak el a levegőben, fontos szituációk ambivalenciája vész el, az egyes szerepek kapcsolata általában a lehető legegyszerűbb módon fogalmazódik meg. Nem látszik az egyszerű történet belső bonyolultsága, az egymás közti viszonyok gazdagsága. És természetesen maga az alapötlet sem könnyíti a színészek feladatát. A három egyetemistának  - Szász Júlia, Cseke Lilla Csenge, Kovács Panka -  szinte csak annyi a funkciója, hogy a későbbi alteregó játékához kontrasztot teremtsen. Igazi szereplehetőségnek ez kevés (bár Szász Júlia játékában helyenként biztatóan jelennek meg egy majdani komplexebb Mása-alakítás körvonalai), ugyanakkor magának a kontrasztnak a létrehozása behatárolja a „váltótárs” lehetőségeit. Merthogy így igazából Tóth Ildikónak, Kiss Diána Magdolnának és Törőcsik Franciskának sincs lehetősége komolyabb ívet építeni; az előzmények által már meghatározott létállapot megjelenítését kell variálniuk – amit korrektül, de az optimálisnál szükségképpen színtelenebbül tesznek meg. A gondokat súlyosbítja, hogy a rendező Andrej szerepét is megkettőzi – ám két igen ifjú Andrej áll előttünk. Börcsök Olivért és az egyetemista Szurcsik Ádámot szinte csak az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbi mezítláb, hegedűvel a kezében lép színre, míg az utóbbinak nincs hegedűje, ám van cipője és borostája is. Ami lehet koncepcionális döntés, jelentheti ez azt, hogy Andrej metaforikus értelemben kisöccse a három nővérnek, Natasa pedig egyiket is, másikat is megeszi reggelire  – ám ezt jobb volna magából a játékból kiolvasni.

Fotók: Vörösmarty Színház
Fotók: Vörösmarty Színház

A többi szereplő dolgát sem könnyíti meg a markáns értelmezés hiánya, miként az sem, hogy nem egy-egy partnerrel, hanem különböző alakváltozatokkal kell kapcsolatot építeniük. Így aztán ki-ki úgy segít magán, ahogy tud; azok az alakítások a legmeggyőzőbbek, amelyek az egyes karaktervonásokat és/vagy szituációkat időről időre idézőjelek közé tudják tenni. Például Gáspár Sándoré, aki felerősíti Csebutikin cinizmusát és öniróniáját is; a többiek sületlenségeihez fűzött szarkasztikus kommentárjai  - amelyeknek köszönhetően a negyedik felvonásban, kevéssel a tragikus végkifejlet előtt betegre nevetik magukat Irinával a függőágyban -, az előadás legmulatságosabb és legerősebb perceit jelentik. Tűzkő Sándor Szoljonijként pedig következetesen és igen szórakoztatóan mutatja meg egy igazi szociopata magatartási attitűdjeit és allűrjeit.

A játék azonban többnyire lassan és tét nélkül halad előre. Pont az alapötlet által ígért intellektuális izgalom hiányzik belőle. Négy helyett egyszerűen nyolc testvér látszik és játszik a színen – és a legfurcsább tényleg az, hogy e többletből oly keveset profitál az előadás. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.