Szíjártó Tímea Aletta: Az eset / Nagyváradi Szigligeti Színház, Kortárs Drámafesztivál 2016
2016.12.14.

Sardar Tagirovsky rendezéseit kutatásként, kísérletként aposztrofálja. Hogyan működik a kísérlet színházi előadásként, milyen szerepet játszik benne a néző, és hogyan hat rá a folyamat? Ezek a kérdések merülnek fel a Nagyváradi Szigligeti Színház társulatával közösen létrehozott Az eset című előadás kapcsán is. SZEMERÉDI FANNI ÍRÁSA.

A fiatal színházcsináló különböző interjúkban sokszor beszél arról, hogy a próbafolyamatot és az azt megalapozó és meghatározó tréninget fontosabbnak tartja, mint az előadást. A nagyváradi társulat tagjaival a közös alkotófolyamat nagy részében tréningeztek, improvizáltak, és csak a bemutató előtt tíz nappal tudták meg a színészek, hogy melyikük melyik szerepet alakítja majd. A rögzítés után is minden előadáson megvan a szabad mozgástér, melyet rugalmasan használhatnak. 


Hogy a kutatás csak a társulatra vonatkozó részének mi állt a fókuszában, ez maradjon a munkafolyamat titka. Ami a nézők számára érdekes, hogy milyen kísérlet az, amiben a nézők és a színészek közösen vesznek részt, mi a kísérlet ezen részének tárgya, célja, és mi az eredmény, a tapasztalat, a következtetés? Vajon a néző megfigyeli magát az előadás folyamata közben? Vagy tud utólag reflektálni a saját szerepére, viselkedésének, gondolatfolyamainak mozgatórugóira? Ez lenne a kutatás értelme, célja. De ami talán ennél is fontosabb: a megértés, a megérintettség, a részvétel (és ebben az esetben a részvét) különböző formáinak, mértékének megtalálása, illetve e megtalálás lehetséges módjainak kialakítása.         

A “kísérlet” jelleg nyitottságot, kíváncsiságot, merészséget, a sebezhetőség tudatos vállalását jelenti. Mindkét részről - a játszó és a néző részéről is ezt a hozzáállást várja, provokálja, vagy inkább türelmesen nyitogat minket errefelé. Rákérdez, hogy van-e közünk a mélyszegénységben, nyomorban élők kiszolgáltatottságához, problémáihoz. Hol, és hogyan tudunk kapcsolódni a témához? Mi az, ami ismerős, mi az, ami megismerhető a problémából – a színház eszközeinek segítségével?  


Szíjártó Tímea-Aletta a dráMázat 2014 drámapályázaton díjat nyert darabja szociodráma: kiszolgáltatott helyzetben tengődő emberek törekvéseinek, küzdelmeinek, kudarcainak drámája. Sardar Tagirovsky színházi előadásában nem elsősorban erre koncentrál. Nem jelenik meg a kocsma, a konyha, nem fő krumplileves, nem kapja meg a kép a színpad-keretet, nem a negyedik fal az, amin keresztül bekukucskálhatunk egy tőlünk fügetlen világba. Ehelyett egyrészt a nézőtér - játéktér egybemosásával - és ezzel együtt a játszó és néző viszonyának, a köztük lévő kapcsolatnak a szorosabbá tételére, illetve az őket elválasztó határ elhalványítására tesz kísérletet. Emellett a legfőbb “kutatási területek”: a tér ürességének jelentése és használata, a színészek szerep és személy közti határának elmosása, ezzel a játék természetessé tétele, és egy másik dimenzió megnyitásának lehetősége. A hétköznapok keserves kínlódásai mögött a líra, egy transzcendens szféra megtalálása és megjelenítése. A nyomor, durvaság, nyersesség és kilátástalanság mögött a szépség, a lebegés, a minden embert összekötő láthatatlan háló felvillantása. Mindez sikerül. Hogyan? 

A játéktér három oldalát mi, nézők határoljuk, a játszók velünk együtt érkeznek a térbe, közülünk válnak ki, közénk olvadnak vissza, szinte végig mellettünk ülve, a szemünkbe nézve tesznek fel kérdéseket, tőlünk kérdezik tekintetükkel, hogy megölelhetnek-e. “Bejátszanak minket”: csendestársként ott ülünk a kocsmában, a varrodában, buszmegállóban közöttük. Ezek a terek a szavakkal, a játékkal teremtődnek meg az üres térben illetve a fantáziánk területén. A történet, helyesebben történetek - a fiatal házaspár reménye egy baba születésére, majd csalódása, a halálos betegség rombolása, a sógor betegsége, az anyós alkoholizmusa, a varrodában dolgozó nők kiszolgáltatottsága, a menekülési útvonal hamis illúziója, a munkanélküliség miatti kilátástalanság és elkeseredettség, az öngyilkosságok történetei mind háttérbe kerülnek. Amik kiemelődnek, azok a csupasz villanykörték által megbűvölt tekintetek, egy ölelés: a boldogság egyetlen pillanata, a falról a padlóra síkot váltó vonalakból kuszálódó univerzum térképe. Krétával rajzolódik fel az élet egészen egyszerű modellje: az otthon, a kocsma, a buszmegálló, a varroda. Majd más dimenzióba fordulnak el a vonalak, és felrajzolódik egy egészen bonyolult csillagrendszer: az emberi agy tekervényei, benne az összes csillogó szinapszis. A “bolond” univerzuma, ahol minden mindennel, mindenki mindenkivel összefügg, ahol aprópénzek a csillagok. Ahogy egyre gazdagabb lesz a krétarajz a fekete falon, úgy válik egyre teljesebbé a kép: a különálló szereplők közti kapcsolatok térképe, a reménytelenség különböző képei között kibomló összefüggések rendszere. És ezzel együtt lassan felépül a színészek és játszók közti közösség érzése. Az idő az egyetlen bizonytalansági faktor: ehhez a kísérlethez a nézők türelmére is szükség van.   


Minden szerep és szereplő egyformán fontos lesz, minden önmagában álló szereplő belekerül a viszonyhálóba, sorsa, fájdalma kibomlik a többiek vonatkozásában. A sorsuk és az idő önmagába fordul vissza, összemosódnak a személyek, a történet fájdalma örök lesz, mindegy, ki meséli kinek és kiről, mert ember meséli embernek, és ember hallja. A nyomasztó kérdésekre nincsenek válaszok, mégis békébe oldódnak. Ez lehet felháborító, de megnyugtató is. 

A színészek játéka a civilség határát súrolóan természetes. Ababi Csilla felszabadult, szerelmes nevetése ugyanúgy, mint Kocsis Gyula kétségbeesetten kérdő tekintete, Csiky Ibolya önző részegsége vagy Jerovszky Tímea butuska optimizmusa, Kovács Enikő fáradt lemondása, Dimény Levente dühe vagy Beczásy Áron ordítva gajdolása. Mindenkit végigsorolhatnánk, a színészek szinte élik, nem játsszák szerepeiket. De a játék színház és élet között törvényszerűen eléri határait. Mikor a varroda tulajdonosa mindenkire ráförmed, hogy mit nézünk, mi ez a szar, akkor nem tudjuk eldönteni, hogy az előadásra érti-e. Itt a határ. Míg az eldöntendő kérdésekre: tetszik? nem tetszik? megölelhetlek-e vagy nem? mindenki tud válaszolni, ezt a kérdést nem tudjuk felvenni. Nem is kell. Hiszen elértünk a határhoz: a tér felépítése, a színészek játéka és a megszólítások módja nyomán elértünk egy közös szellemi térbe, ahol találkozni tudunk. Szerepekkel, színészekkel, emberekkel, problémákkal. Ahol közösséget tudunk vállalni velük. És a kutatás bizonytalanságával, nyitottságával is. 

Végül lezáródik a negyedik fal, bezárul a kör. A fényességet követő és áhító szereplők maguk világítanak, és maguk fújják el gyertyáikat. Záró kórusukban mindenki kiemelkedhet egy pillanatra, mindenki irányíthatja a dallamot, mindenki hangja egybemosódik. Valahol fenn, egy másik világban – ha már ebben nem.