Interferenciák Fesztivál 2016, Kolozsvár
2016.12.16.

Visszakerestem: két éve arról írtam az Interferenciák előző kiadása kapcsán, hogy kevés olyan fesztivált ismerek, ahol zsinórban lehet látni ennyi megosztó előadást. A helyzet fokozódott. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Sőt, a jelen cikkben taglalt, a tizenegy napos (!) monstre fesztiválnak a középső három napján látott három előadás kapcsán valószínűleg nem is a megosztó a legpontosabb jelző. Valamiért az a benyomásom, hogy ritkán esik latba ilyen mértékben a kritikus személyes érdeklődése, elfogultsága és érzékenysége, mint most. A három előadásban (esztétikájukat tekintve) nemigen van közös pont, hacsak az nem, hogy más-más módokon, de egyformán komoly kihívást jelentenek szakmai és civil nézőnek egyaránt. Kanonizált történetek merőben kortársi olvasatai mind, a szerzői színházcsinálás eklatáns, bizonyos esetekben már-már hivalkodó példái. 

Ha már így kezdtem, hadd legyek megint személyes: ennyi, színházban töltött estével a hátam mögött elég nehéz már zavarba hozni, Kolozsváron mindenesetre sikerült. Három esetből kétszer leginkább azzal, hogy mindaz, amit a színpadon láttam, a saját ízlésemtől végtelen távolságra feküdt, ugyanakkor mégis hajtott valami ismeretlen erő, hogy megpróbáljam megérteni és elfogadni ezeket a sokszor visszataszító, alig-alig elviselhető színpadi világokat.

A Szeget szeggel több nézőpontból, a filoszok meg a közönség felől vizsgálva is igazi „problem play”. A Kolozsvárra a két évvel ezelőtt látott Übü király után újra visszatérő Declan Donnellan vezette Cheek by Jowl moszkvai Puskin Színházzal készült koprodukcióját két éve mutatták be, azóta járja a világot az orosz nyelvű, szünet nélkül kétórás előadás. Talán nem kell feltétlenül Oroszország-szakértőnek lenni, hogy elképzelje az ember, Putyin királyságában hogyan is szólal meg ma az önmagát szabadságoló Hercegtől a hatalmat átvevő, és az igazságos uralkodást másodpercek alatt kegyetlen zsarnoksággá változtató Angelo túlbonyolított története. 

Jelenet a Szeget szeggel című előadásból
Jelenet a Szeget szeggel című előadásból
Ahogy Donnellan ezen a nyomvonalon járva rendet vágott a Shakespeare-drámában, Nick Ormerod tere is hasonló célirányossággal működik: öt hatalmas, mozgatható, mint később kiderül, belül üres vörös kocka alkotja a teret, melyek között, mellett, mögött azonnal eltüntethető bárki. A Hercegről (Alekszandr Arszentyev), aki hamarosan szerzetesi csuhát öltve kémleli végig utódja áldatlan tevékenységét, nem sok minden derül ki a nyitó képben, viszont a megbízott helyetteséről, Angelóról (Andrej Kuzicsev) rögtön lejön, hogy igazi vaskalapos bürokrata, lelketlen robot, akit soha nem bíztak meg még csak hasonló kaliberű feladattal sem. Igen, jönnek is a komplexusok meg a felhabzó hatalomvágy, innen tényleg csak egy ugrás a gyilkosság, az erőszak és más rémségek. A fivére életéért darabhosszat könyörgő apáca, Izabella (Anna Khalilulina) főszereplő lesz ebben az értelmezésben: megtörtségét és kiszolgáltatottságát csak fokozza, hogy jól láthatóan lelkiekben erős asszonyról van szó, aki a mese logikája szerint végül győzedelmeskedik a perverz kéj-, akarom mondani, kényúron. 

Játékos félelem igazgatja a főszereplők útját az első jelenetekben: a láthatatlan forgószél csoportokat sodor ide-oda a kockák között, időnként kidobva magából, „elhagyva” egy-két szereplőt, akikre a következő percekben fókuszálunk. Látványos és egyszerű ötlet, amellett a mindig mindenkit megfigyelés alatt tartó zsarnokság lélektanához pontos adalék. A zárlat máshogyan látványos: a vörös szőnyeg és a mikrofon körül szerencsétlenkedő öltönyös figurák egy egész korszakot idéznek meg. A hatásos, bár nem minden elemében egyformán ütős produkció legfőbb erőssége a társulat: az orosz színészek nagy kedvvel és elapadhatatlan energiákkal rajzolják meg egy elvontságában is ellenszenves világ képét.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán stúdióelőadásként 2016 őszén bemutatott Gorkij-darab, A mélyben, Jurij Kordonszkij első itteni rendezése ellentétes irányból közelít, amikor alig valamit bíz az absztrakcióra, és messzemenőkig kihasználja a hiperrealizmusban rejlő színházi lehetőségeket. A több mint három órás előadás első, hosszabbik fele az éjjeli menedékhely vértől, húgytól, izzadtságtól bűzlő, gyűlölettel és kétségbeeséssel fűtött enteriőrjének a megrajzolásával telik. Vannak igazán nehéz percek, gyomorforgató pillanatok, a nyomornak ilyen sötét bugyraival még színházban sem könnyű szembesülni, a valóságot meg most talán hagyjuk is. 

Minden megnyilvánulás alárendelődik annak a rendezői döntésnek, amely a szegénység és megalázottság lehető legplasztikusabb kimunkálására és megmutatására törekszik. Ennek következtében Gorkij drámája is különös átalakuláson esik át: bár Radnai Annamária korábban még színpadon nem játszott, a kolozsvári színház felkérésére készített fordításában mutatták be a drámát, a szövegből magából nem sokat érteni, annak ellenére sem, hogy a második sorban ülök. És bár eleinte dühít a dolog, idővel belátom, hogy ha egyes szavak el is sikkadnak a sikolyok, hörgések, nyögések, üvöltések, az állandó zavaró háttérzajok és mesterséges vagy élőben prezentált hanghatások között, az egész lét értelmetlensége és kilátástalansága éppen ezáltal válik zsigerekig hatóvá. Csúcsra jár a naturalizmus Dragoş Buhagiar egyszerre légies áttetsző és földhözragadt, egyre újabb zugokat, patkányodúkat, rejtekhelyeket felfedő, ég és föld közé bebörtönzött padlásdíszletében. 

Jelenet A mélyben című előadásból
Jelenet A mélyben című előadásból
Embermaradványok részletgazdag panoptikuma ez, csupa kisiklott élet, akiktől-amiktől már mindenki elfordult, hogy most a kiéhezett patkányok utolsó kétségbeesésével essenek egymás torkának. Ha nem zsúfolódna ennyi minden(ki) a színpadra, Beckettet, Bondot kellene emlegetni mint forrást és párhuzamot: karnyújtásnyira van a végítélet napja. A szereplők apró gesztusok segítségével töltik meg a viaszfigurákat élettel és kiéltséggel. Itt senki sem tud a másikkal kommunikálni, erőből, de még inkább erőszakból értenek csak az egytől egyig ellenszenves szereplők. Ennek az előadásnak is a társulat lenyűgöző összmunkája a kulcsa: komoly, ihletett munkát végez gyakorlatilag mindenki, s amilyen nehéz lehet belelépni ezekbe a sorsokba, a tapsrendnél azt érzem, hogy kisétálni belőlük sem egyszerű feladat.

A második részben markánsan változik a rendezői vízió: eddig víz alá nyomva tartották a fejünket, és aki túlélte, most végre (látszólag) fellélegezhet. Gorkij szövegéből is több jön vissza, s ha eddig a szemnek és a gyomornak szólt az előadás, most a fület és az agyat szólítja meg. Aki úgy érezte, hogy a darab gondolati rétege eddig elsikkadt, most elégedett lehet, az akciókhoz végre társul a dikció is. Luka (Bogdán Zsolt) görnyedt alakja az egyetlen, halványan pislákoló reménysugár a pusztaságban: „Valakinek jónak is kell lennie”, és vele együtt mi is nagyon el akarjuk hinni, hogy igaza van, még ha tudjuk is, hogy téved. Máshogyan emelkedik felül a nyomorúságon Szatyin (Bács Miklós), aki egyetlenként a padlástér lakói közül megingathatatlan realizmussal tekint mindannyiuk életére és sorsára. 

Ha a Gorkij-előadást nehéz volt nézni, akkor a tragikus triász szövegeiből összebarkácsolt, a Macedón Nemzeti Színházból Kolozsvárra utaztatott gigantikus Élektrával szembesülni egyenesen elviselhetetlen volt. A rendező Andriy Zholdak nemsokára itt rendezi Ibsen Rosmersholmját, bemutatkozása a kolozsvári közönségnek azonban finoman szólva sem aratott osztatlan sikert: a két és fél órás első rész után csak a legbátrabbak és/vagy -hülyébbek maradtak a hatalmas nézőtéren, és bár bevallom, hogy egyszerűen képtelen voltam a néhány kitartóan bravózó és hujjogó örömében osztozni a minden értelemben letaglózó, jó 250 perces produkciót követően, mégis kivételes színházi tapasztalattal gazdagodtam. 

Nehéz összegyűjteni, mik Zholdak színházesztétikájának az elemei, mindenesetre utólag érthetővé vált a rendező bevezetőként mikrofonba elmondott néhány tétova mondata, miszerint nála minden előadás valójában próba, tehát nem egy késztermék fogyasztóiként, mint inkább egy ott és akkor születő esemény tanúiként számít ránk, nézőkre. Vagyis hát nem nagyon számít, vitatkoznék önmagammal, merthogy igazán mindent bevet, amitől a még oly türelmes és magát profinak gondoló néző is falra mászik. Végtelen hosszúságú, önismétlő és céltalannak tűnő jelenetek, elviselhetetlen hangerővel, megint csak túl hosszan bömböltetett zene, szimbólumoktól roskadozó képek, és így tovább. És bármilyen őrültnek is hangozzon a beszéd, valami rendszer mégis van benne. 

Lakókonténer belsejét látjuk, konyha, fürdő, nappali. Bent egy férfi és egy nő tesz-vesz, a férfi Élektra történetét gépeli, fején füles, az üvöltő (és nekünk kihangosított) zenétől nem hallja, hogy két fiatal férfi és egy nő tör be a lakásba, megalázzák, megerőszakolják és kegyetlenül meggyilkolják feleségét, majd hamarosan vele is csúnyán elbánnak. (Hogy Élektra még el sem mesélt történetének előképe ez, az világos, mégis meglep, amikor a színlapon azt látom, hogy Euripidész és felesége volt a két áldozat. Hát jó, legyen.) A hosszú intró után színváltás: a konténerek mögött több emelet magas, natúr furnérfalakból összeállított ipari palotabelső. Jobbra fent az emeleten fidres-fodros gyerekszoba, a két fiatal Élektra lakhelye (Oresztészt itt folyton lekislányozzák, oké, ezt is értem), alatta meg üres hűtőszekrényekkel megtömött szoba. A kisebb-nagyobb szeparált terekben zajló akciókat gyakran az arcokról készült szuperközelikkel mutatják meg a színpad fölötti vásznon kivetítve.

Jelenet az Élektra című előadásból. Fotók: Biró István. A képek forrása: Interferenciák Fesztivál
Jelenet az Élektra című előadásból. Fotók: Biró István. A képek forrása: Interferenciák Fesztivál
Őrjöngés, hisztéria, eksztázis a leggyakrabban használt színészi eszközök (?) ebben a morbid és nehezen tolerálható színházban. Nem nevezném színészbarátnak sem ezt a rendezői hozzáállást: valamiért azt az érzésem, hogy gyötrelmes, traumatikus élmény lehet ebben a minimalizmusában is túláradó, terhelt képekkel operáló rendszerben közreműködni. Zholdak a dráma szoros olvasatából kibontható lehetőségeket, alternatív értelmezéseket viszi színre, például amikor elgondolkodtat az Élektra és Oresztész közötti viszony rétegeiről, ugyanakkor határozottan tévedésnek gondolom Élektra történetébe belekavarni Jézus figuráját. A dolog már csak azért sem tud működni, mert a férfiak eleve sokkal erőtlenebbek, gyengébbek itt, mint a nők. Nincs sok történetszál, utólag mégis úgy érzem, sokszor (szándékosan) elterelődik a figyelem a valódi lényegről: a Darja Rizova játszotta Élektra és a Kamka Tocinovski alakította Klütaimnésztra fel-felszikrázó összecsapása unikális színészi, emberi pillanatokkal gazdagít. 

Bár közelről vizsgálja, Zholdak összességében mégsem mond igazán újat a mítoszról, de talán nem is célja ez, inkább sulykolja és leszögezi azt, amit a figyelmes olvasó-néző jó esetben amúgy is gondol. A görög tragédia szereplőit színpada börtönébe zárja, odaláncolja őket saját történettöredékeikhez, és közben a különböző időket és tereket egymásba csúsztatja. A tegnapi gyerekekből mai gyilkosokat farag, akikre a holnapi halottak merednek üveges tekintettel.