Miklósa Erika

Új rendezés, régi opera, a rendezői nyelv is inkább hagyományosnak mondható, s egyúttal bizonyítást nyer, hogy van még élet a hagyományos megközelítésben. Szabó Mátéé az érdem, aki könnyen követhető, de mégsem unalmas vagy blőd világot hívott életre az Erkel színpadán. De rögtön itt van néhány hiányosság: nagy dramaturgiai fordulatok válnak súlytalanná a cselekmény visszafogott tolmácsolásával együtt. Gondolok például arra, amikor Lucia és Edgardo kölcsönösen hűtlennek hiszik egymást – annyi lehetőség rejlik a jelenetben, Szabó viszont kihagyja a ziccert, amit így látunk, az lapos. Hasonlóan visszafogott az a momentum, amikor kiderül, hogy Lucia megölte a hitvesi ágyban férjét. Vannak egészen furcsán kérdéses pillanatok is: egy ízben Raimondo vezényli a népből ad hoc alakult kórust, majd Arturo érkezésével a dirigensi feladatokat Enrico veszi át – soha nem fog kiderülni, miért akar egy brit lord kórust vezényelni, és az sem, miért kap ezután az ünnepelt Arturo egy nagy tál piros gyümölcsöt, amit aztán rögtön lepasszol balra. Rendezői ötlettelenségről árulkodik, hogy a tekintélyes létszámú tömeg többnyire csak egy helyben áll, úgy figyeli az eseményeket.

A produkciónak nincs díszlettervezője, ami ügyes pénzmegtakarítási lehetőség abban az esetben, ha a rendezőnek saját, helytálló elképzelése van valami díszletről. Itt a színpadon azonban csak egy hatalmas, az építkezéseken használt homlokzati állványt látunk, aminek célja olyan érzetet kelteni, mintha várban, kastélyban, vagy más ódon 17. századi épületben lennénk. Nem mintha nem nézegetnék szívesen ilyen állványokat, de látványelemnek kevés. Ahogy az a szüntelen működő füstgép is, mely a drámai jeleneteket kívánja még drámaibbá tenni. De hogy visszacsatoljak az első mondatomra, élvezhető ez így is, sőt nem néz ki rosszul, de három felvonás után csak-csak felötlik az emberben, hogy egy füstgéppel és egy tatarozó állvánnyal nem szabad egy operadíszletet eladni.

A jelmezeket Tihanyi Ildi tervezte, a design elég erőteljesen hajaz a mostanában oly népszerű LARP kosztümökre, vagy a középkori harcművészetet feldolgozó videojátékokban láthatókra. Fekete, hosszú köpenyek – nekem tetszettek, és alapvetően a tragédia hangulatához is illettek.

Miklósa Erika, Balczó Péter. Fotók: Magyar Állami Operaház

Az énekesi gárdát tekintve viszont nagyon rendben van ez az előadás. A címszerepben Miklósa Erikát halljuk, akiről meg kell jegyeznem, hogy kiváló énekesnői minősége ellenére is túlértékeljük kollégái hátrányára. Most is túl sok a tremoló, és néhol a magas hangok is fátyolosak, de mindezt megbocsátjuk a harmadik felvonás őrülési jelenete után. Miklósa ugyanis ért a hatáshoz, tudja, hogy énekeljen színpadról úgy, hogy a zenei elemeken túl is hasson a közönségre. (Viszont botrányosan hajtogat és hajít papírrepülőt a második felvonásban, ami egyébként érthető, hiszen 1699-ben még igazi repülők sem voltak.) Enrico szerepében Kálmándy Mihály kiváló, önmagához képest is remek formában énekel.

Az este egyik legsikerültebb részlete kétségkívül Raimondo (Kovács István) és Lucia közös jelenete volt, és ez nagyrészt Kovács líraiságban gazdag alakításán és éneklésén múlott. Balczó Péter hangjában nem csalódtam, de megjelenésében és kisugárzásában alig vált hitelessé mint hősszerelmes. És habár tudom, hogy ez az opera műfajából fakadó jellegzetesség, de egy olyan világban, amely már látta Steven Segal tündöklését és bukását, és ahol egy átlagos kultúrafogyasztónál épphogy csak átlépi az ingerküszöböt egy kardozós jelenet, ne hadonásszon senki színpadon tőrökkel meg másféle bökőkkel idétlenül, ha végül úgyis csak énekelni fog. Alisa, Lucia társalkodónőjének szerepén ketten is osztoztak: a színpadon Kun Ágnes Anna alakította, a színpad mögül pedig Vörös Szilvia énekelt – egészen gyönyörűen. Normanno Ujvári Gergely volt.

A zenekart Kocsár Balázs igazgatta, én pedig többször éreztem azt is, hogy szólhatnának erőteljesebben, pontosabban, hatásosabban. Kifejezetten megindító volt a már említett őrülési jelenet, ahol Miklósa és a zenekar ragyogó egységben működtek. Az énekkar biztosította a nagyjelenetek hatását, bár kulcsfontosságú szerepbe nem kerültek (karigazgató: Strausz Kálmán).

Ennyi vitriolos megjegyzés után is bátran ajánlom a Lammermoori Luciát az Erkel Színházban. Csak ne nézzék túl közelről, mert a végén még rájönnek, hogy ez a produkció még nincsen készen. És ne kuncogjanak hangosan, amikor a kijelzőn úgy szól a magyar szöveg, hogy „Ó, villámcsapás”… Még akkor se, ha velem együtt meg vannak róla győződve, hogy ilyen fordulat nincs és soha nem is létezett nyelvünkben.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el.