 Lugosi György és Alföldi Róbert. Fotó: Mészáros Csaba, Kultúrbrigád |
Óriási trapp az előadás, de hát Molnár így írta meg, ezt írta elő. Értett a színházhoz a jó öreg, tudta, mitől döglik a légy. Attól, ha minden poén, minden replika és minden ajtó időben csapódik.
A poént oly bőkezűen mérte a szerző, hogy ha el is vész egy-kettő (három), marad még épp elég. A legfontosabbakat pedig amúgyis ismétlik, mígnem szólás lesz belőlük (lásd olaj). Ami a replikát illeti, ott a színészeknek kell nagyon észnél lenni, de elsősorban a főszereplőnek, vagyis Norrison bankárnak. Tőle indul ugyanis minden jelenet, párbeszéd, övé minden kezdeményezés, a többiek válaszolnak, engedelmeskednek, bólintanak, s ha késnek egy csöppet, Norrison bankár nem vár rájuk. Ez is belefér a figurába. Ami pedig az ajtót, ajtókat illeti, azoknak bizony jól láthatóknak kell lenniük, ritmusra kell járniuk – nyílik az egyik, csukódik a másik – vagyis nem ajánlatos zsúfolt díszlettel bíbelődni.
 Szatory Dávid, Lénárdt Laura és Alföldi Róbert. Fotó: Mészáros Csaba, Kultúrbrigád |
Eddig rendben is volnánk. Znamenák István rendezte az előadást, ő tervezte a díszletet is; ez utóbbi tetszetős és levegős, a domináns színes háttérfal kicsit Mondriant idézi, még ez is belefér, a vezérigazgató szobáját uralja a hatalmas, de átlátszó és átlátható íróasztal, az íróasztalt meg ő, ezen kívül csak néhány ülőalkalmatosság, kisasztal van kétoldalt, és a sok-sok levegő mindenütt. Kifejezetten nagynak tetszik az Átrium színpada.
Ez azért jó, mert tér kell ahhoz, hogy Norrison bankár a világmindenség közepén és egyben a csúcsán legyen. Ahhoz persze, hogy ne vesszen el benne, hanem tényleg uralja azt, Alföldi Róbert kell, aki látszólag könnyedén és természetesen nemcsak ural, hanem még mozgat is: löki előre, kitűzött célja felé ezt a világmindenséget.
A cél pedig profán: egy senkiből valakit kell csinálni, mégpedig egyetlen óra leforgása alatt. A helyzet – mint ez közismert – kényes: a Norrisonéknál vendégségben tartózkodó amerikai milliomoslány fölszedett egy lepukkant komcsi taxisofőrt, titokban férjhez ment hozzá, és még gyereket is vár – a szülők pedig egy óra múlva érkeznek gyereklátogatóba. Addigra a férjből makulátlan pedigréjű, tekintélyes társadalmi státuszú, elegáns, gazdag pasast kell varázsolni.
 Alföldi Róbert. Fotó: Puska Judit, Kultúrbrigád |
Ehhez a pénz, mégpedig sok pénz nagyon kell – Norrisonnak van –, de önmagában nem elég. Kell hozzá a hatalom is, a „network”; az, hogy a fél világ egy csettintésre mozgósítható. És kell hozzá – leginkább – Norrison bankár, akinek a fejében pillanatok alatt összeáll a mesterterv, és tudja, kit kell mozgósítani, mit kell gyorsan megvásárolni. A többiek fontos fogaskerekek, olajozottan kell működniük – az olajozásról, mármint apró magántermészetű kedveskedésekről maga a bankár gondoskodik.
Alföldi hatalmas lendülettel és rutinosan vezényli a hadműveletet. Tényleg vezényel: gesztusai, mozdulatai legalább annyira jelentésesek, mint a szavai. Egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el, sem a színész, sem a figura; a ritmus pompás, mind a jeleneteken belül, mind az előadás egészében. Kézben van tartva a nagy varázslat, leküzdve a fölbukkanó akadályok, működtetve a gépezet.
Gépezet: ez a kulcsszó. Norrison bankárnak gépezet a világ – Alföldi játékában az előadás elején szépen látszik a bankár zavara, örömmel vegyes kételkedése a közelgő szabadsággal és semmittevéssel kapcsolatban, aztán szerencséjére másként alakulnak a dolgok. De mert a világ gépezet, Norrison bankár nem gondolkodik a működtetés tartalmáról (erre, mondjuk, ideje sincsen), csak a módjáról: mi jön mi után.
Az rendben is van, hogy Norrison nem gondolkodik erről. De a rendezőnek, Znamenák Istvánnak eszébe juthatott volna valami erről a bűvészmutatványról, amikor a senkiből pénz és kapcsolat által hamisított valaki lesz; nem kell áthallás egy csöpp sem, annyira nyilvánvaló a mai magyar valósággal való hasonlóság. A gépezet működik, legföljebb már az olajat is kilopták belőle. Áthallás nem kell, de rendezés azért kellett volna ahhoz, hogy Alföldi sodró alakítása mellett valami ilyesmire is fölfigyeljünk, és meglássuk a nagy mutatvány lehangoló dimenzióját. De nem figyelünk föl; egyrészt mert annyira leköti a figyelmet, ahogy Alföldi játszik, másrészt mert nincsen mire.
A többiek engedelmesen és ügyesen adják a gépezet fogaskerekeit. Lugosi György a főnök bizalmi emberét, Némedi Árpád Dr. Pinskyt és Dr. Wolffot, egyiket igen lázasan, másikat buzgón – ők igen jók. Szatory Dávid mint a mutatvány tárgya ritmusra kellemetlenkedik, és ritmusra hagyja abba, az pedig kitűnő pillanat, amikor „késztermékként” egyszercsak vészjóslóan alkalmasnak mutatkozik az összes feladatra, amire amúgy teljesen alkalmatlan, de az ambíciója és a nagy arca már megvan hozzá. Lénárdt Laura az amerikai vendéglány szerepében asszisztál a folyamathoz, egy-egy ügyes és éles váltással kimutatja foga fehérjét a leendő férjnek.