Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A LEGJOBB VÁLASZ A KÉRDÉSRE

Tomer Heymann: Mr. Gaga / V. Budapesti Zsidó Filmfesztivál
2016. nov. 17.
Avagy mondunk négy okot, amiért most hétvégén a művészmozikban a helyed. DOHY ANNA ÍRÁSA.
1# Ekkor vetítik az V. Zsidó Filmfesztivál keretében Tomer Heymann Mr. Gaga című filmjét
Ohad Naharin neve nem csenghet ismeretlenül azoknak, akik kicsit is kapcsolatban állnak a kortárs tánc világával – ha másért nem, hát a híres Gaga mozgásrendszeréről szinte nem lehet nem hallani. Ohad Naharin a világ egyik legjobb koreográfusa. Most az ő munkáit, mozdulatait és gondolatmenetét hozza szinte tapintható közelségbe Tomer Heymann, aki egyszerre értelmezi és mutatja meg azt, ami a próbateremben, színpadon vagy az utcán Ohad körül történik.

2# Ha táncrajongó vagy, akkor ezt a filmet látnod kell
Milyen is ez a tánc? „This is a long way…” – halljuk a dalt a film végén, és valóban, egy hosszú koreográfusi utazás legzseniálisabb pillanatainak másfél órába sűrítését nem lehet egy szóval leírni. Egyik ámulatból esünk a másikba, miközben a legkülönbözőbb amplitúdójú megoldások és hátborzongatóan eltalált mozdulatok sora tűnik fel a pontos dinamikával megszerkesztett képsorokon, ahol az egyes koreográfusi pillanatoknak megfelelő teret hagynak az alkotók, mégis olyan sodró lendülettel vezetnek végig az egész folyamaton, hogy ember legyen a talpán, aki nem vesz egy mély levegőt, amikor véget ér a film és felkapcsolódik a villany.
A kezdő jelenet olyan erős feszültséget teremt, ami azonnal bevonzza a nézőt, és nem is ereszti egészen a film végéig. Ebben a jelenetben Ohad és Maya az esést gyakorolják – ez a motívum többször és több formában is visszatér később, mintha az esés önmagában kifejezné Ohad koreográfusi működésének esszenciáját. Az összeesés pillanatában el kell jutni a tökéletes önkontrollig, vagyis addig az állapotig, hogy tudatosan és teljes egészében megszüntesd a kontrollt a tested fölött úgy, hogy bármelyik, jól kiválasztott pillanatban vissza tudd venni az irányítást. A filmben Ohad két táncosnak is megtanítja ezt két teljesen különböző módon, mindkétszer a táncos saját lehetőségeiből és személyiségéből kiindulva. Az esés ráadásul Ohad saját személyes mitológiájában is fordulópontot jelent.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
3# Ha dokumentumfilm-rajongó vagy, akkor ezt a filmet látnod kell
Azt eddig is lehetett tudni, hogy Ohad Naharin zseniális koreográfus, és – bár az már önmagában örömteli, hogy munkássága egy táncfilm révén a szélesebb közönséghez is eljuthat – külön öröm az a kimagasló minőség, amelyben ezt Tomer Heymann formába öntötte. 
Táncfilm révén különösen fontos kérdés, hogy mit is mutat a kamera? Azt, amit a néző lát a nézőtér egyik meghatározott székéből? Vagy amit a koreográfus lát? Esetleg egy sajátosan filmes nézőpontot vesz fel, és olyasvalamit mutat meg, amit csak a kamerán keresztül láthatunk? Tomer Heymann kamerája nem marad láthatatlan, de nem is helyezi előtérbe a filmes kifejezési eszköztárat, amivel elnyomná a táncnyelvet – helyette a két művészeti ág harmonikusan lép kölcsönhatásba. Nem törekszenek csak filmen, a vágástechnika segítségével megvalósítható tánckompozíció létrehozására, hiszen egy olyan életmű bemutatása a cél, amelynek darabjai elsősorban színpadra készültek, így testidegenek lennének ezek a megoldások. A megszülető alkotást mégis érdemes filmként elemezni, különösképpen dokumentumfilmként. 
A legszebb példa erre a film közepe táján egy képsor, amit a benne elhangzó szöveg miatt nevezzünk átmenetileg „Don’t lie” jelenetnek. Ekkor Ohad arcát látjuk közelről, amint azt énekli: „Don’t lie Mama say. Don’t lie Papa say. We must lie I say. We must lie.” Az arcon folyamatosan változó fények hozzák létre a kifejezéseket, a kivágást, a fókuszt, még a kort is. Ez egy olyan jelenet, amit egyértelműen a film hoz létre, a filmes eszközök alakítanak ki, és csak általuk értelmezhető.
Közvetlenül a festői kép után látjuk a kabátban ülő koreográfust, amint arról beszél, hogy a korábban elmesélt csodálatos történet táncos pályafutásának kezdetéről – és amit húsz perccel korábban mi magunk is végighallgattunk – valójában egy ausztráliai sajtókonferencián feltett kérdésre hirtelenjében kiötlött válasz. „A lényeg – mondja Ohad – nem az volt, hogy elhiggyék a történetet. A lényeg az, hogy erre a kérdésre nem létezik egyetlen tiszta válasz, és néha kitalálni egy történetet a legjobb válasz.” Ez a jelenet magába sűríti a dokumentumfilm legnagyobb problémáját, önreflektív módon megkérdőjelezi a saját igazságtartalmát, miközben egyetlen elegáns gesztussal arra is választ ad, miért lehetséges, hogy egy dokumentumfilmben sem mindig a szoros értelemben vett „igazságot” kell keresni. Ohad magánmitológiája és a dokumentumfilm műfaja is szelektálás, értelmezés, a „legjobb válasz keresése” révén létrejött közösségi vagy egyéni folyamatok révén születik meg, amiben a megkérdezettek lélektanától a vágó és az operatőr látásmódjáig mindenki hazugsága nyomot hagy. Hazudni kell, mert gyermeki naivitás azt gondolni, hogy lehet nem hazudni. Nem igaz, hogy ha jelen lennénk, azt látnánk, amit a kamera mutat. Nem igaz, hogy csak azért, mert valaki valahogy emlékszik – még ha őszintén is teszi –, akkor az úgy is történt. De a dokumentumfilm lényege nem is az, hogy az abszolút igazságot mutassa meg, hanem hogy megmutassa, mi a dokumentumfilm legjobb válasza a feltett kérdésekre.
4# Ha egyik sem vagy, nézd meg ezt a filmet és azzá fogsz válni
Ha még mindig él benned tévképzet azzal kapcsolatban, hogy a dokumentumfilm csak annyit jelent, hogy egy idős úr/hölgy ül egy könyvespolc előtt és az életéről mesél, akkor gyere el és ábrándulj ki sürgősen! Mert ez egy dokumentumfilm fantasztikus jelenetekkel, önreflektív megközelítéssel és olyan izgalmakkal, amelyek odaszögeznek a moziszékhez.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek