Csak példaként: nemrégiben látott napvilágot Esterházy Péter posztumusz drámakötete. Visky András is gazdag anyagú színműkötettel jelentkezett, Bán Zoltán András prózát és drámát együtt tett közzé. Az ünnepi könyvhét júniusban négy drámakötetet kínált. A közelmúlt esztendőkben (évtizedekben) a Színház című folyóirat drámamelléklete külön kis könyvtárat hozott létre. Legyünk optimisták: hátha egy mecénás fölébreszti kényszerű álmából ezt a fontos vállalkozást. A Nemzeti Színház a bemutatókhoz kapcsolt (nem csupán magyar vonatkozású) kiadványai is sokáig színesítették a palettát. A folyóiratok számára a drámaközlés főleg terjedelmi okokból megterhelő, jobbára csak folytatásokban oldható meg.

A nem jó, de nem is lesújtóan rossz helyzeten sokat javít a Selinunte Kiadó frissen indított Olvasópróba sorozata. A felejtés ellen című első kötetéről korábban szóltunk (jelezve, hogy a sorozat által felölelt szövegek irodalmi-irodalomkritikai jellegű közelítése miért problematikus, sőt akár kivihetetlen). A második gyűjtemény a Párhuzamos világok; a szerkesztő ezúttal is Szűcs Mónika, a felelős kiadó Sándor L. István. „A tizenévesek számára írt drámaszövegek legjavát” nyújtja át a könyv, azokat az alkotásokat, amelyek „a gyerekkorból már kinőtt, ám még a felnőttkor előtt álló fiatalok számára készültek”, s a korosztály körében ismerős élethelyzeteken, történeteken alapulnak. Nyilván bőven akadna az itt közölt négy darabon kívül további anyag (például Háy Jánostól a Völgyhíd), azonban nem az amúgy is szinte elérhetetlen teljesség, hanem a határozott tematikus és stiláris karakter a meghatározó.

Az e körbe foglalható szövegek között számos a hasonlóság. Többségük színházi nevelési programok keretében, az iskolaszínházi bemutatást megcélozva vagy szem előtt tartva, hazai és nemzetközi színházi és pedagógiai együttműködések segítségével jön létre. Általában viszonylag rövidek, interaktív jellegűek. Nem egy közülük módot ad az előadás utáni (vagy részlegesen már az előadás közbeni) megbeszélésre. Dramaturgiailag sokszor, vállaltan vázlatosak, jelenetezően töredezettek, szívesen bíznak ismeretközlési feladatokat (nem láttatott események elmondását, értelmező kommentárt stb.) a szereplők egyikére, aki narrátorként is funkcionál. A drámaépítés egyszerűsége, kihagyásossága, a stiláris regiszter relatív homogenitása (egyszerű fogalmazás, a mindennapiságból vett vaskosabb kiszólások, diákos poénok) nem mond ellent annak, hogy nemegyszer igen teherbíró, újszerű ötletek működtessék e színműveket.

A sok hasonlóság ellenére egyedi meglepetések is érik az Olvasópróba 2. olvasóját. Pass Andrea nyilván nem vette tervbe, hogy Újvilág című, a család széteséséről, valamint a homofób eszmék veszélyességéről tudósító darabja a hatvan-nyolcvan év előtti Németh László-i dramaturgia jegyeit is mutassa. Pedig mutatja, a Győzelemtől a Nagy családig több műét is. Nyilván nem közvetlenül Németh László drámaiskolája, hanem egy – csak látszólag radikális – szövegalakítási, szövegkezelési, figuraformálási módozat, a „van visszaút” sajátos-kétséges mechanizmusa nyer teret, probléma- és szókészletében 21. századi hangütéssel.

Jeli Viktória–Tasnádi István Kettős:játék című darabjának első részét az egyik, második részét a másik szerző jegyzi, valamiképp persze mégis együtt írták, komponálták (erre vallanak a két „fél” azonos szöveghelyei). A menekülés- és migránskérdés, valamint a fogyatékkal élés kérdése ügyesen színpadiasított számítógépes kulisszák nyüzsgésében bontakozik ki, a klaviatúrához nem szokott idősebb generációk némely tagjainak fel is adva az értelmezési-értési leckét. A kétszerzős színmű szövege nem leplezheti, hogy kétfelől közelíti önmagát, de ez – a címhez igazodva – döntési szituációt is indukál. A „próba” nem csupán a könyvsorozat elnevezésének: e darabnak szintén fontos szava („Próbálgatom, hogy melyik állna jobban” – ez nem ruhára, hanem egyéniség- és névváltozatokra, avatárokra vonatkozik). 

Hajós Zsuzsa és Kárpáti István műve, a Szélben szállók (erősen magán hordozva Kárpáti Péter meseadaptációs színdarabjainak hatását) a poétikusabb kidolgozás felé mozdul, csak késleltetve, de nem takargatva azon valóságelemeket, melyeknek őszinte feltárása nélkül alig képzelhető el az ifjúsághoz szóló drámaszövegek, előadások azonnal, „helyben” keletkező intenzív hitele és hatása.

A gyáva három szerző neve alatt lát napvilágot: Gyulay Eszter, Kovács Krisztián és Scherer Péter munkaterülete (utóbbi kettő játszotta, Scherer rendezte a kétszereplős droghíradást) az előszó, a textus és a színlap nyomán elkülöníthető, egymástól el mégsem szakítható (ahogy a másik két alkotó, Surányi Judit és Gáspár Anna nevétől sem). A teammunka általában nagy erőssége és ihletforrása a Párhuzamos világok megnevezéssel általánosságban illethető színházi kísérleteknek és eredményeknek. (Viszont néha megvalósításbeli diszharmóniák forrása.) Kovács és Scherer színészi egyéniségét, játékmódját „odalátja”, „odahallja” az olvasó a monológokba, dialógusokba – ha volt lehetősége megtekinteni az előadást. Esetleg akkor is, ha nem. Az Olvasópróba sorozat ugyanakkor jelentős segítség ahhoz, hogy bár az itt tallózott darabok inkább egy-egy színházi műhely sajátjai (mert arculatukhoz, ars poeticájukhoz, lehetőségeikhez vannak igazítva), másutt is színre vihetők, természetszerűleg újrafogalmazhatók.

Mint az imént jeleztük, bemutató-adatokat, munkatársi listákat is nyújt a Selinunte új sorozata. Az 1. kötet szerzői kiséletrajzokat és bibliográfiákat ugyancsak; a 2. ezt sajnos mellőzi (tán mert kiterjedt írói oeuvre egyik névhez sem lenne köthető). Általában féltő gond, ügyszeretet, az egyszerűségben is nívós kivitel jellemzi a sorozatot (bár találunk elírásokat, adathiányokat). Az első két gyűjtemény bőven elegendő a vállalkozás üdvözléséhez, s az optimista várakozáshoz, hiszen a tervezett harmadik összeállítás Kortárs klasszikusok címen tartalmazza majd azt, amit Székely Csaba, Jeles András, Gyulay Eszter és Rába Roland, Gábor Sára és Hegymegi Máté neve olvastán nagyjából sejtünk. Azokat a darabokat, melyeknek szövegéhez semmilyen más fórumon nemigen jutnánk hozzá, csakis itt.