A szultána
2016.11.15.

Szegény pasák, beglerbégek, szultánok és szultánák… Ha látnák, mi történik velük a képernyőn, nem lennének túl boldogok. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Tartozom egy vallomással: volt idő, amikor képes voltam hazarohanni egy török sorozat miatt, és a legnagyobb szívfájdalmat éreztem, ha lemaradtam a délutáni epizódról. Ez már régen volt, és talán kevesen is emlékeznek eme szériára, amely Ezel néven futott, noha a hazai nézőket azért megkínozták egy teljesen felesleges alcímmel (Bosszú mindhalálig). Ma már persze kicsit mást gondolunk a török televíziós termékekről, de az Ezel képes volt elhitetni a magyar tévénézővel: a török sorozatok nem egyenlők a dél-amerikai szappanoperákkal, itt nem Esmeraldák és José Armandók mondanak fel nehezen hihető mondatokat biodíszletek között, hanem olykor még egy-egy Shakespeare-idézet is becsúszik az intrikák és cselszövések világába.

Olyannyira elhittük ezt, hogy jöhetett Szulejmán, jöhetett Megtört szívek, a magyar tévénéző rendre bőven szentelt az idejéből ezeknek a nem különösebben érdekes produktumoknak. Persze, egy békésebb korban majd érdemes lenne megvizsgálni, mitől lett például a Szulejmán a magyar háztartások rendszeres vendége szerda esténként, amikor mindössze azzal a nem túl izgalmas tanulsággal szolgál a sorozat, hogy a török forgatókönyvírók sajnos nem figyeltek eléggé a töriórákon, hiszen II. Lajos nem köpcös, középkorú férfiként vonult fel a mohácsi csatában, hanem húszéves királyként.

Ám a Szulejmán sikere után annyira nem is tűnik meglepőnek, hogy egyfajta spin-off készült el, noha még véletlenül sem az amerikai sorozatok minőségi mellékhajtásaira kell itt gondolni (Better Caul Saul, Fear the Walking Dead), mert A szultána a kontinuitás csodálatos mintapéldánya. Bár itt már nem abban a dicsőséges században járunk, ami számunkra talán annyira nem is dicsőséges, hanem az 1600-as évek elején. I. Szulejmán, szegény, már nincs sehol, és nem is ez a birodalom aranykora, noha a későbbi részekben látni fogjuk, hogy A szultána forgatókönyvírói sem látogatták szorgosan a kora újkori szemináriumokat és forrásolvasás órákat.

És ez már az első részben kiderül, amikor III. Mehmed meghal, és a trónon fia, I. Ahmed (Demir Demirbas, majd Ekin Koç) követi, aki a valóságban 1603-ban, tizenhárom évesen lépett trónra, ám itt a későbbi epizódokban valamiért úgy néz ki, mint aki most fejezte be az egyetemet. Alighanem ennek az az oka, hogy így nyilván hamarabb lehet behozni a cselekménybe az ármányt és a szerelmet, mert hát az mégiscsak furcsán nézne ki, ha egy tizenhárom éves gyerek naponta váltogatná az ágyasait. Hiszen megint csak arról van szó, mint a Szulejmánban: van háború, van hatalomtechnika a háttérben, de hát a „fontos” az, hogy az éppen aktuális szultán vagy nagyvezír melyik hölgyet preferálja, s hogy őt a háremből ki tudja majd a leginkább az ujjai köré csavarni.

Hogy ez a nő Köszem szultána lesz, azt nem nehéz kideríteni, ha valaki megnézi az eredeti címet (Muhteşem Yüzyıl: Kösem), aminek fordítása helyett a TV2 egészen mást választott, hiszen az mégiscsak nézővonzóbb, ha a Szulejmán után már lehet is nézi A szultánát, így gyarapítva az Oszmán Birodalommal kapcsolatos tudásunkat. Hosszasan lehetne vitatkozni, mennyire várjuk el egy szappanoperától – mert vérbeli szappanoperát nézünk – a történelmi hűséget, ám azért az mindenképpen feltűnik, hogy a hetedik epizódtól a szőke hajkoronával megáldott (Anastasia Tsilimpiou) Köszemből – másik nevén: Anasztázia – hirtelen egy fekete hajú, ármánykodásra jobban hajló nő (Beren Saat) lesz. Ez elvileg a változást, az évek múlását hivatott jelezni, de a néző azért gondterhelten elmerenghet: ezt mégis hogy?

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Utóbbi kérdés egyébként gyakran megjelenik a sorozat nézése közben, mert tele rejtéllyel A szultána, azonban e rejtélyek nem elsősorban a cselekményből fakadnak. Nehéz rájönni például, hogy ebben a pompától túlzsúfolt birodalomban, ahol minden szobára jut néhány tucat párna, miért olyan sterilek a falak; miért néz ki úgy majdnem az összes helyszín (kivéve persze I. Ahmed lakosztályát és fürdőjét), mintha egy középkori börtönben járnánk. És miért érzi azt ember, hogy a költségeket igyekezték lefaragni, hiszen kinti, szabadban játszódó jelenetekkel csak ritkán találkozni?

Éppen olyan tehát A szultána képi világa, mint a Szulejmáné: giccsesen színes jelenetek, túlságosan közeli kameraállások, és a tanulság, hogy itt bizony akkor jön a feszültséggel teli zene, amikor valami jelentős dolog fog történni, amikor például a hárem egyik tagja meghal, vagy nagy csinnadratta közepette kénytelen kivonulni a szultán háreméből, mert egy másik nőszemély ügyesen áskálódott ellene.

Ilyen dolgok jönnek ugyanis részről részre: megy az intrika, gyűrődik a lepedő, miközben a történelmi események megbújnak a háttérben, és csak nagyritkán merészkednek elő. Például a huszonötödik rész környékén, amikor Ahmed – jelentős hangsúllyal – odaveti az egyik pasának, hogy „na, akkor beszéljük át, mi van a magyar határon”. Ha valaki innen szeretné megtudni, hogy mi is van ott ténylegesen, az rossz helyen keresgél.

Aki viszont arra kíváncsi, mi is lesz Köszem sorsa, és vajon meddig tart ki az idilli állapot, ami a legutóbbi, általam látott részben (a harmincadik) létrejött, az biztosan megtudja. Ráadásul még az is kiderül, mi lesz az idősödő Szafije szultánával, akire most nagyon haragszik az uralkodó, mivel nem mondja el, hol a lánya, aki galád módon himlővel fertőzte meg a szultánt és annak testvérét. Ugye, mennyi izgalom? Hogy ne zavarodjunk össze, a készítők még segítenek is: a gonoszabb, ravaszabb szereplők arca általában sötétebbre van sminkelve, így mindig tudhatjuk, kire lesz jobb odafigyelni.

Többet már nem árulok el, mindenki megnézheti hétköznap esténként a TV2-ön. De magunk között szólva: annyira nem érdemes.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Gera Márton