Pina Bausch und das Tanztheater / Martin-Gropius-Bau, Berlin
2016.12.16.

A tánc megőrzésének, az archívumok kiállításának, a tánctörténet múzeumi és színházi színrevitelének lehetőségei körül az elmúlt két évtizedben rendkívül termékeny diskurzus alakult ki a kortárs táncszíntéren. Azonban sem erről, sem a digitális Pina Bausch archívumról nem látszik tudni a berlini életmű-kiállítás. KRICSFALUSI BEATRIX ÍRÁSA.

Pina Bausch kezdettől fogva nagy gondot fordított alkotói tevékenysége folyamatos dokumentálására, gyűjtötte és a kétezres években már rendszerezni is próbálta a wuppertali előadások létrejöttét és bemutatását rögzítő dokumentumokat. Az archívumépítés szükségessége azonban nem a manapság már kézenfekvőnek tűnő marketingszempontokból, hanem a koreográfus sajátságos munkamódszeréből következett. A táncosokat alkotótársaknak tekintette, akik nemcsak testükkel, virtuóz mozdulatok hordozóiként váltak részévé az előadásnak, hanem személyiségükkel, megélt életük minden tapasztalatával. S ugyan az ily módon létrejött darab végtermékként szinte elválaszthatatlan lett létrehozásának folyamatától és az abban részt vevő személyektől, Pina Bausch mégis gyakran élt a kettős szereposztás és a szerepátvétel lehetőségével. Ehhez, továbbá a régi munkák új betanulásához és felújításához volt szüksége az archívumra, melynek segítségével rekonstruálható volt a koreográfiák létrejötte.


Mindezek fényében magától értetődőnek tűnt, hogy Salomon Bausch anyja 2009-ben bekövetkezett halála után létrehozta az életmű „átörökítése”, azaz archiválása, megőrzése és bemutatása céljából a Pina Bausch Alapítványt. A hatalmas anyag elhelyezése, feldolgozása és digitalizálása mostanság érkezett abba a munkafázisba, amikor már nemcsak a támogatóknak benyújtott haladási jelentésekből tájékozódhatunk a projektről. Egyfelől létrejött a digitális archívum, amely egy speciálisan erre a gyűjteményre fejlesztett szemanikus web és linked data alapú alkalmazás segítségével teszi kereshetővé és bemutathatóvá mind a 46 darab digitalizált dokumentációját, a kosztümöktől a fotókon, színpadterveken és feljegyzéseken keresztül az egyes mozdulatok szintjéig annotált előadás-felvételekig. S már pusztán az immateriális kulturális örökség megőrzését és elérhetővé tételét biztosító innovatív technológia miatt is közérdeklődésre tarthatna számot a Digitális Pina Bausch Archívum (továbbá azért is, mert jelentékeny mennyiségű közpénzből készült), pillanatnyilag azonban megoldatlan szerzői jogi problémák miatt nemhogy az interneten keresztül, de még helyszíni kutatás céljából sem áll a nagyközönség rendelkezésére.

Az Alapítvány másik nagy vállalkozása a bonni Bundeskunsthalle után a berlini Martin-Gropius-Bauban bemutatott Pina Bausch és a táncszínház című kiállítás. A koncepció leírásából előzetesen nem tűnt eldönthetőnek, hogy a Salomon Bausch, Miriam Leysner és Rein Wolfs összetételű kurátori csapat Pina Bauscht, a legendás alkotószemélyiséget, a kortárs táncot, vagy magát az archívumot kívánta kiállítani – mert ugyan a múzeum és a tánc intenzív dialógusának közelmúltjából mindháromra jócskán akad példa, a választás mögött megbúvó – részben egymással összeegyeztethetetlen – előfeltevések különböző stratégiákat vonnak maguk után. A gond az, hogy a kérdés a tárlat megtekintése után sem tűnik egyértelműen megválaszolhatónak. 


A Gropius-Bau földszintjén installált kiállítást – már pusztán építészeti értelemben is – a díszes átriumba beépített Lichtburg uralja, vagyis annak a wuppertali mozinak a pontos mása, amelyben a koreográfus és táncosai dolgoztak. A látogató – a kurátori elgondolás szerint – bebocsátást nyer a művészi alkotás külvilágtól hermetikusan elzárt terébe, ahol a „szemtanúkként” jelen lévő egykori és jelenlegi társulati tagok segítségével testi tapasztalatokat szerezhet Pina Bausch életművéről. Az aprólékos részletességgel rekonstruált próbatérben minden nap félórás „bemelegítések” és hosszabb workshopok keretein belül egyszerre 20-25 (előre bejelentkezett) érdeklődő sajátíthat el emblematikus mozdulatsorokat a Nelkenből vagy épp a Kontakthofból, ezenkívül előadások, performanszok, mozgással kombinált tárlatvezetések, beszélgetések és filmvetítések töltik meg élettel a „hely szellemét” megidézni hivatott díszletmozit (vagy mozidíszletet?). Nekem Anne Martin kilencvenperces Kontakthof-workshopjába volt alkalmam bepillantást nyerni, amely sokkal inkább hasonlított egy profi táncosoknak tartott, mozdulatsorok betanulására és pontos reprodukálására hivatott fegyelmezett próbához, mint, mondjuk, Boris Charmatz táncmúzeumának mozgásgyakorlatai

A programok végeztével azonban a Lichtburg visszaváltozik azzá, aminek első ránézésre tűnik: egy túlméretezett maketté, amely az illúziószínház alapmodalitásának megfelelően úgy csinál, mintha igazi volna (és ráadásul otrombán eltömíti a Gropius-Bau levegős átriumát). Még ha méretével ki is tűnik, koncepcionálisan belesimul a tárlat egészébe, amely a múzeumi bemutatás lehető leghagyományosabb formájában tárja elénk egy alkotó „életét és munkásságát”. Úgy sorjáznak öt tematikus térre – a táncos, a munkamódszer, a színpad, koprodukciók, a társulat – elosztva a falra aggatott és tárlókba zárt próba- és előadásfotók, színpadtervek, plakátok, programfüzetek és egyéb relikviák, mint bármely vidéki kisváros híres szülöttének szentelt, senki által sem látogatott emlékszobában. A válogatás átláthatatlanul szelektív, a szempontjai jobbára esetlegesek: a „táncos” bemutatásakor aránytalanul dominálnak a Folkwangschuléban és a Julliard Schoolban eltöltött kezdeti évek; a „színpadnak” szentelt szobában pedig mindössze 5-6, a méretéhez képest elég gyenge minőségű színpadfotó illusztrálja az állandó alkotótársak, Rolf Borzik és Peter Pabst egyedülálló munkáját.


A hatalmas összegből létrehozott, mindent mindennel összekapcsoló digitális tudástárban rejlő lehetőségek mintha megcsillanni látszanának a 70-es években különösen innovatívnak és egyedülállónak számító munkamódszer prezentálásakor, ám végül ez is egy előadás, az Er nimmt sie an der Hand und führt sie in sein Schloss, die anderen folgen (1978) hagyományos, de legalább alapos rekonstrukciójába torkollik: az alkotófolyamat a táncosok feladatainak dokumentálásától (pl. rajzoljanak fát) egészen az előadás felvételéig végigkövethető. S hogy miért volna igazán érdekes az archívum és a benne őrzött több száz terabájtnyi mozgókép, az Pina Bausch Danzón-béli szólója (1995) három különböző kameraállásból rögzített felvételének egymás utáni lejátszásakor mutatkozik meg. 

A kiállítás koncepciója billeg a tánc jól bevált, dokumentumokon alapuló múzeumi bemutatása és a tánc egyedüli archívumának a táncos testét tekintő megközelítés között, a megvalósítás viszont kellő elméleti megalapozottság hiányában az előbbi felé borul el. Az eredményt Rein Wolfs ugyan „performatív kiállításnak” nevezi, miközben ha épp nincs semmilyen program a Lichtburgban, akkor a látogató kénytelen beérni rossz minőségű, szögekkel (!) a falra erősített fotóprintekkel. Mindez talán a bonni Bundeskunsthalléban nem volt ennyire szembeötlő, de a Gropius-Bau közönségének egy évvel ezelőtt ugyanebben a térben Tino Sehgal retrospektívján volt alkalma megtapasztalni, milyen egy performatív kiállítás. 

A kiállítás megtekinthető 2017. január 9-ig. 

A szöveg elkészültét a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH PD 115819 azonosítószámú pályázata támogatta.