A martfűi rém
2016.11.05.

Sopsits Árpádnak nem volt elég, hogy a múlt század második felének hírhedt magyar sorozatgyilkosságából „csak” egy félelmetes, brutális thrillert forgasson. Kár. Szabó Gábor bámulatos operatőri munkája díjat érdemel. Hajduk Károly alakításától megfagy bennünk a vér. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Ami a jó szándékot illeti: természetesen megrendítő az egész történet. Kéjgyilkosságért elítélnek egy embert, aki rács mögé kerül. Aztán évekkel később egyre több nőt támadnak meg Martfűn, közülük jó párat kegyetlenül kivégez, meggyaláz a titokzatos tettes. A pártállam nyomozói egykor hibáztak, s most sincsenek eléggé a helyzet magaslatán. De csak el kellene kapni azt a tettest, különben ki tudja, mikor lesz vége a rémálomnak.

Számoljunk csak, hányan vannak, akikkel Sopsits Árpád foglalkozni szeretne: ott a férfi a börtönben (Jászberényi Gábor), ott a testvére (Szamosi Zsófi), ott vannak az ügyészek és a nyomozók (Trill Zsolt, Anger Zsolt, Bárnai Péter), akik így, vagy úgy, de magánéletileg is bent kapálóznak az örvényben. Aztán az áldozatok is ott vannak (többek között Sztarenki Dóra és Balsai Móni), akik vagy meghalnak, vagy éppen hogy megmenekülnek. Mindenkit tisztel a film, mindenkinek megadja a drámát. 

Három másik mozira is elegendő szálat mozgat hát Sopsits – de igazán csak az mozgat meg valamit, amelyben zsánerszerűen szabadítja ki a Tisza-parti motorosból a vérengző vadállatot. E jelenetekben zsigeri erővel hat a műfaj, melyet ilyen mesterien tán még sosem művelt magyar rendező. S még csak nem is arról van szó, hogy a gyilkosságok bemutatása mennyire nyers és kegyetlen, s mennyire megterhelő azokat végignézni (egyébként nagyon), sokkal inkább az a páratlan, ahogy ezeket a hosszú jeleneteket a stáb kitalálta és megvalósította. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Hajduk Károly érdemei itt is lényegesek: igazából nem is akkor félelmetes, amikor gyilkol. Azzal ragad torkon, ahogy minden bestiális bűntett között, előtt és után elhiteti, hogy ő tényleg az a gátlásos, barátságos hétköznapi férfi, akinek a környezete ismeri. Közhely ez persze, de mégsem az, mert ugyan számos hasonló film szeretné, hogy a sorozatgyilkosról a következő tette előtt azt gondolja a néző, hogy na, talán most nem fogja megtenni – mondhatni, a feszültség fenntartása miatt alapkövetelmény lenne ezt elérni – mégis nagyon kevésnek sikerül. Hajduk martfűi rémében, a szemében, a mozdulataiban mintha mindig benne lenne, hogy valakinek megkegyelmez. S ezekben a pillanatokban elképesztő hatású a film.

Öncélú lenne, ha csak erről szólna? Ha csak róla? Aligha. Elvégre innen, a mindent elnyelő éjszaka felől közelítve is a mozgóképre kerülhetett volna az, ami a korszak jellemzője volt. Amivel egyébként már néhány nemzetközi alkotás foglalkozott is (X Polgártárs, A 44. gyermek), konkrétan a szó szerint életveszélyes tagadással, hogy sorozatgyilkosok márpedig nincsenek. Hogy a diktatúra rendőrsége és igazságszolgáltatása mennyire nem volt szakmailag felkészülve arra, hogy az ördög csak azért nem áll le, mert a népköztársaság szelleme éppen úgy kívánja. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Sopsits nem bíz semmit a korábbi filmekre, vagy a véletlenre, ezért hát tényleg minden szereplőjének ad bőven feladatot – aztán kit jobban, kit kevéssé eredményesen vezet végig mozgóképes törióráján. Egyes színészek bravúrosan feltalálják magukat, mások kevésbé. Ilyenkor, a felemásan is sokat akaró hosszú perceiben szónoki küldetéséhez ragaszkodó tucatfilmként pereg A martfűi rém.

Azonban, amikor mindahányszor besötétedik, s Szabó kamerája a széles vászonra festi a rettenetnek fedelet nyújtó csillagtalanságot… Akkor valami olyan történik, amit nem verünk ki a fejünkből soha. S ettől aztán az egész film is emlékezetessé válik. Tulajdonképpen kihagyhatatlanná.
 
Címkék: Mozipremierek 2016