Nagykorú sorozat a Barátok közt, épp a napokban tizennyolc éves, vagyis mostantól büntethető lenne. Persze, nincs bíróság e hazában, amelyik elítélné, s ha mégis, hát rajongói a vállukon vinnék ki a börtönből, mint Táncsicsot anno. Mert kell a napi adag, mert lehet függővé válni a Berényi & Co. szövevényes életétől, akkor is, ha a saját életünk egyszerű, mint a faék, és akkor is, ha maga az ördöglakat.
 Szőke Zoltán, Gubik Ági és Varga Izabella |
Kik ezek a figurák, akik jönnek-mennek ebben a mostanság épp aládúcolt házban, és húsz-harminc-negyven másodperces snittekben görgetik előre – vagy éppen fékezik le – azt a néhány vonalat, amit történetnek nevezhetnénk? Jók és rosszak, olyanok, mint mi? Nem éppen. Az egy főre eső simlisek, bűnözők, gazemberek, libák és barbibabák száma kicsit magasabb, mint a valóságban – de írjuk ezt a műfaj sűrítési együtthatójának a számlájára. Ha olyanok lennének, mint mi vagy a szomszédunk, gyorsan rájuk unnánk. De azért hasonlítsanak egy kicsit.
Mit csinálnak? Hát csalnak, lopott cuccot árulnak, elcsábítják egymás feleségét, beleszeretnek a másik férjébe, és vannak itt súlyosabb ügyletek, robbantás, zsarolás, verekedés, gázolás, emberrablás – ettől már szeretjük távol tartani magunkat a valóságban, és még jobban szeretjük, ha ezek a látszólag hétköznapi emberek nem tartják távol magukat mindettől: a más kára, a más baja, a más fájdalma, ugyebár, mindig „zöldebb”.
Hol élnek? Egy vadkapitalista enklávéban valahol Magyarországon, ahová nem hatol be a mi jelenünk és környezetünk, ahol nincs Fidesz és MSZP, senki sem hallott a hetedik alaptörvénymódosításról, de még a Népszabadság bedarálásáról sem, és TEK sincs, meg rendőrség se – ez utóbbira példa a dilettáns semmittevés Berényi Miklós eltűnése ügyében. Van lelki élet – anya és lánya a boldogsághoz való jogról értekezik –, van szerelmi évődés a Rózsában, vannak jó kocsik, néhány snitt Budapestről.
A szereplők legfőbb dolga, hogy hiteles civilek legyenek – civilek, mint a nézők; na, ehhez kellenének a legjobb színészek, de ők nemigen érnek rá, mert színházban dolgoznak, próbálnak és játszanak, esetleg filmet forgatnak. A sorozat készítői mégis rendre bepróbálkoznak velük – aztán „ki kell írni” őket a sorozatból: úgy potyognak a szereplők a háztetőkről, mint ősszel a vadgesztenye a fáról. Vagy karamboloznak, esetleg egy hét alatt legyűri őket a halálos kór. Végső esetben külföldre távoznak.
 Józan László és Gyebnár Csekka |
És jönnek új karakterek – talált gyerek, a semmiből előbukkanó testvér –, és megint egy-egy színész, hogy legalább néhány pillanatra abbahagyhassuk a vakarózást a fájóan dilettáns szereplők miatt. Nem, ne mondja senki, hogy azért van ennyi rosszul beszélő, mozogni sem tudó civil, hogy magára ismerjen bennük az a néző, aki maga is az ingától várja az univerzum válaszát arra az igen konkrét kérdésre, hogy eladja-e a lakását, vagy sem…
Nyomokban tehát mogyorót és színjátszást tartalmaz a Barátok közt – direkte üdítő Trokán Péter emberrabló nyájas-mosolygós gonoszsága, vagy Sztárek Andrea őszintének csöppet sem ható dilemmája azon, hogy vajon visszafogadja-e a bűnöző szeretőjét.
A sztorit többen írják – köztük neves írók is, elvégre valamiből élni kell –, a dialógusokat úgyszintén, és hát mindkét gárdára ráférne a tőlünk nyugatabbra kötelező vonatkozó kurzusok elvégzése. Nem, nem azért, hogy kevesebb közhely és logikai bukfenc kerüljön a műbe – a közhelyek hideg téli estéken a legjobb barátaink, a logikai bukfencek pedig társalgási témák, már ha akad a környezetünkben fogyasztó. A dialógusok is maradjanak erősen fapadosak, nem kell a nézőt próbára tenni, sem idegen szavakkal, sem friss szlenggel, sem velős tartalommal. A figurák is maradjanak vázlatosak – az egyik indulatos, a másik pasztell, a harmadikat meg sem lehet különböztetni a negyediktől, sok félhosszú hajú szőke lány és sok harminc körüli egyforma pasi (na nem, Józan Lászlót jól esett fölismerni). Csak a maga nemében legyen jobb az egész: ritmus, poén a helyén, és tán annyi még, hogy nem kell minden snittnek úgy végződni, hogy a szereplő szembefordul a kamerával és gondolkodást mímelve bámul picit…