Alighanem mindenkinek van olyan ismerőse, akinek egykoron a Bűvölet volt a sorozat, ehhez igazította a napirendet, megnézte a Bűvöletet délutánonként, és a biztonság kedvéért még a másnap délelőtti ismétlést is, hátha nem figyelt eléggé. Az idegennek, az értetlenkedő rokonnak mindig el lehetett magyarázni, miért is fontos ez az egész, és szegény Barbarának már megint mennyi megpróbáltatáson kell átesnie ahhoz, hogy meglelje a boldogságot. Hogy ezen olasz sorozatnak a minőséghez aligha volt érdemi köze, azt egy pillanatra felejtsük el, mert volt idő, amikor tényleg ez testesítette meg az olasz szériát mint olyat, és talán már a kutya sem emlékezett A polipra. Okkal lehetett hát félni attól, hogy a Bűvölet befejezése egyenesen nemzeti katasztrófához vezet, de szerencsére a hazai csatornák is felismerték: olasz sorozat nélkül nem élet az élet, így jött a Don Matteo.

Terence Hill

Amely már hosszú évek bizonyítja, hogy olasz sorozat nélkül valóban nem élet az élet: jelen sorok szerzője például rendre azon kapja magát, hogy amikor elindul az újabb évad, délutánonként ott ül a tévé előtt, és azon izgul, vajon összejön-e végre a százados és a főtörzs kedves kis unokahúga. Persze, nem tévedünk nagyot, ha ilyen szappanoperai kérdések felől közelítünk a Don Matteo felé, de valahol azért mégiscsak egy krimisorozatnak indult ez még 2000-ben. Mert a készítők nyilván tudták, hogy ármány és szerelem ide vagy oda, a bűnnel és a gyilkossággal elég sok mindent el lehet adni. Na meg Terence Hill személyes varázsával. Hiszen melyik hölgynéző szíve nem lágyult el, amikor az első évad első epizódjában megjelent Terence Hill a maga kis hátizsákjával, majd besétált Gubbióba, mindemellett pedig úgy nézett ki, mint egy negyvenes szívtipró, noha akkor múlt hatvan?

Bár valószínűleg a hölgynézők szíve már nem vert olyan gyorsan, amikor kiderült, hogy Terence Hill, pontosabban Don Matteo a helyi katolikus plébánia papja lesz, így a nőkkel biztosan nem ebben a szériában fog kalandokba keveredni. Nyomozott inkább, mivel kezdetben a lehető legklasszikusabb krimisorozatnak szánták a Don Matteót, és még csak az sem volt különösebb újdonság, hogy egy pap oldja meg a gyilkossági ügyeket, elég csak a kilencvenes években futó, nálunk is agyonismételt Dowling atya nyomoz című szerethető semmiségre gondolni.

Arról nincsenek információk, vajon az olasz csendőrség mennyire tiltakozott a széria ellen, mindenesetre nem mondunk nagyot azzal, hogy az olasz rendfenntartás emberei nem éppen az ész királyaiként vannak itt bemutatva. Kicsit olyan a gubbiói csendőrség, mint a hivatal a The Office-ban, de pont ezért tudja Don Matteo olyan könnyűszerrel megoldani a különböző eseteket. Amely esetek még véletlenül sem szövevényesek, nincsen bennük eget rengető csavar, és ha kicsit figyelünk, talán a tizedik perc környékén magunk is rájöhetünk, hogy a halottnak hitt lány csak megrendezte a halálát, az afrikai férfit nem egy xenofób anyuka ütötte le, hanem a saját testvére – és így tovább.

A képek forrása: MAFAB

De hát elsősorban nem is a nyomozás és a különböző esetek miatt nézzük a Don Matteót, és alighanem akkor volt igaza a készítőknek, amikor az ötödik évad környékén úgy döntöttek, hogy több ármány, több szerelem, több komédia kell ide, a gyilkosságok meg maradjanak csak a háttérben. Mert valami olyasforma hangulata van ennek a sorozatnak, hogy bárgyú esetek ide, szappanoperás fordulatok oda, mégiscsak képes rabul ejteni a nézőt, aki másnap a fórumokon vitatkozik arról, vajon melyik hölgy illik jobban a századoshoz.

Ami Tommasi századost (az olasz hódítók mintapéldánya, Simone Montedoro játssza) illeti, ő már a második parancsnoka a gubbiói csendőrségnek, mert az idegileg instabilabb, Don Matteo éles elméjére, kotnyeles viselkedésére folyton irigykedő Anceschi kapitány (Flavio Insinna) az ötödik évad végén távozott, hogy innentől már jóval könnyedebb, a szappanoperák világától nem túl távol eső cselekményelemek kerüljenek előtérbe. Összejön-e a paplakban nevelkedett két fiatal, kitől van gyereke a főtörzs unokahúgának, és mi lesz a sorsa a tanácsos lányának, a tanítónőnek? Csupa-csupa izgató kérdés, amelyre azért rögtön azt lehetne mondani, hogy Westworldök és a The Walking Deadek korában a kutyát sem kellene, hogy érdekeljen, ám a magam részéről kénytelen vagyok megvédeni a Don Matteót.

Mert van az Olaszország-rajongásnak egy olyan foka, amelyet elérve az ember nem csupán az Utas és holdvilágból idézget, nem csupán azt érzi Firenzében, hogy egy teljes életet le lehetne itt élni, és egész nap bámulni az utcák forgatagát, hétvégente meg elmenni Montepulcianóba, ezredszerre is megnézni, ahogy a helyi zenészek végigvonulnak a város szűk utcáin. Szóval, van az Olaszország-rajongásnak egy olyan foka, amikor két nyár között, itt, Budapesten a Don Matteo is jelent valami menedéket. És nyilván jól tudták a készítők, hogy Olaszországgal szinte bármit el lehet adni, legutóbb, ha jól emlékszem, Sarah Jessica Parker autózta körbe az országot, és a Minden út Rómába vezet egyetlen értékelhető eleme tényleg a táj volt. A Don Matteo első nyolc évadának sikeréhez jelentős mértékében hozzájárult, hogy a jelenetek egy részét valóban a Firenzétől úgy kétórányira lévő Gubbióban vették fel, így amikor nem Tommasi és Lia héjanászát nézzük, akkor azt csodáljuk, miként teregetnek, miként fúj itt a szél, és nyilván milyen jó lehet Gubbio minden lakosának.

Aki utóbbi megállapítást szűri le, az nem naiv, hanem egyszerűen komolyan veszi, amit a Don Matteo mutat, mert hát a valós problémák csak ritkán szivárognak be a szériába. Igaz, ebben a tekintetben a mostani, a tízedik évad hozott valamiféle változást, ahol például már a menekültekkel kapcsolatos kérdés is előkerült. Mondani sem kell: éppen csak érintették a dolgot. Ám mindez egy pillanatig sem zavarja a forgatókönyvírókat abban, hogy komoly és jelentős tanulságokat adjanak a szereplők szájába, és az epizódok úgy érjenek véget, hogy minden kedves néző egy tanulsággal állhasson fel a fotelből (vö. Szomszédok). Amatőr és idegesítő? A Don Matteo esetében valahogy nem.

Aki pedig valami oknál fogva nem Olaszországért rajong, rajonghat Terence Hillért, aki még mindig kék szemű, még mindig szőke, és hetvenhét éves, de nem őszül; a férfiakat minden egyes epizód alatt eheti a sárga irigység. És lehet csodálkozni, hogy ez az egyébként valószínűleg csupaszív színész mennyire megtalálta itt a helyét, tizenhat éve plébános, aki rejtélyeket old meg, összetört szíveket hoz rendbe. Persze, nincs is ennél hálásabb szerep, még akkor sem, ha az utóbbi évadokban már kevesebb szöveget kap, kevésbé hangsúlyos a jelenléte. Még ha nem is látszik, öregszik, na.

„Van remény?”, kérdezi az egyébként a humor fő forrásának számító főtörzs a tízedik évad utolsó részében. „Mindig van remény”, mondja mosolyogva Terence Hill, majd elenged egy fehér galambot, és belenéz a kamerába. Az egyik felem egyből tiltakozna is, hogy jaj, mi ez, ilyet már harminc éve sem lett volna szabad csinálni, de a másik felem meg élvezi az egészet, és olasz oldalakon keresi a pletykákat arról, mikor jön már a tizenegyedik évad. 

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.