Nálunk A nők iskolája nem tartozik a sokat játszott Molière-darabok közé. A Nemzeti például csak 1874-ben mutatta be először, de csaknem fél évszázadon keresztül – egészen 1945-ig, amikor is Hont Ferenc vitte színre – hiányzott a színház repertoárjából. Igaz, a többi nagy és nem tiszta műfajú Molière-mű közül a Mizantrópot is alig, a Don Juant pedig egyáltalán nem játszotta a Nemzeti. 

A darab magyar előadástörténetében áttörést hozott a Nemzeti Színház 1953-as bemutatója, amit Marton Endre egyértelműen bohózatnak rendezett. A sikerben nagy része volt Major Tamás, Mészáros Ági és Gábor Miklós (illetve 1961-től Kállai Ferenc) féktelen komédiázásának. Gyárfás Miklós drámaíró-dramaturg a premiert követően hosszú elemzésben foglalkozott az előadással és Major alakításával, és kijelenti: „Major megnevettet, de emlékezetes típust akkor teremtene, ha Arnolphe komédiája helyett, annak tragédiáját alkotná meg.”

Intelmét Marton László fogadta meg, aki 1973-ban a Vígszínházban vitte színre a darabot Darvas Ivánnal, Halász Judittal és Lukács Sándorral a főszerepekben, s nála olyan hangsúlyos Arnolphe tragédiája, hogy a hoppon maradt férfi az előadás végén felakasztja magát. A színész a szerepformálásáról Földes Annának nyilatkozott: „Arnolphe  azzal követi el a tragikus vétséget, hogy azt hiszi, egy embert személyes tulajdonának tekinthet, és joga van őt akarata ellenére, a maga elképzeléseit ráerőszakolva birtokba venni…  Az én Arnolphe-om tragikomikus figura, ami annyit jelent, hogy igyekszem szívet szorítóan fájdalmas, szánalmas és viszolyogtatóan nevetséges lenni a színpadon.” A harmadik korszakos és kiemelkedő interpretációnak Babarczy László (aki négyszer állította színpadra a darabot!) 1981-es balatonboglári bravúros rendezését tartom, amelyben a rendező inkább Marton Endre megközelítését követte, azaz a mű komédiai vonalát erősítette fel, ugyanakkor pontosan kijelölte a szereplők társadalmi helyzetét, és nemcsak Arnolphe, de Ágnes sorsát is kilátástalanná tette.

Mindez Ascher Tamás elegáns és érzékeny, mulattató és végtelenül szomorú előadását nézve idéződött fel bennem, mert azt éreztem: e produkció nemcsak egy dráma ideális megjelenítése, hanem a vázolt interpretáció-történeti folyamat összegzése is. Félreértés ne essék: nem múzeumi előadás – bár lesznek, akik a forszírozott direkt mára vonatkoztatás és a pillanatnyi korjelenségekre, politikai, társadalmi vagy egyéb napi hírekre való azonnali reflektálás szükségességét hangoztatva ekként fogják jellemezni –, hanem egy világszemlélet és művészi-alkotói attitűd klasszikussá nemesedő alkotása. A műgondnak, a jelenségek komplex láttatásának, a következetes végiggondoltságnak a megtestesülése. 

Az előadás természetesen meg sem kísérli a kötött játékhagyományú Molière-színház stiláris megidézését, de nem is helyezi a cselekményt közvetlenül a mába. Bár a darab felfogható hagyományos, félreértés-sorozatra alapuló vígjátéki háromszög-történetnek, a drámában is, az előadásban is egyértelműen Arnolphe, s annak tragédiája kerül. Bár a szövegben elhangzanak olyan utalások, megjegyzések és mondatok, amelyek ma is ismerős helyzetekre asszociáltathatnak (a nőnek a konyhában a helye és legfőbb feladata a férfi kiszolgálása és a gyereknevelés, legjobb a nőt butaságban tartani, a férfi bármit megtehet, joga van hozzá és így tovább), a lényeg annak a folyamatnak a bemutatása, amin Arnolphe végigmegy, az, ahogy attól a pillanattól, amikor még a magának nevelt lányt csupán olyan tárgynak tekinti, amivel bármit megtehet, eljut a kínzó szerelem érzéséig. Amint fellép egy komoly vetélytárs, Ágnesben nemcsak és nem elsősorban a birtokolni akart női testet látja meg, hanem azt a szeretni való lényt, akinek elvesztése a férfi életének értelmét kérdőjelezi meg. 

Ahhoz, hogy Ascher ezt a gondolatot itt és most érvényes módon kibonthassa, fontos döntést hozott: újrafordíttatta a művet. Az eredetileg verses alexandrinusokban írt darabnak több magyarítása ismert (elég, ha Heltai Jenő, Szabó Lőrinc vagy Vas István költői fordításaira utalok), de nem ezeket választották, hanem Závada Pétert bízták meg az új szöveg elkészítésére. Ő Timkovits Dorka nyersfordítása alapján megemelt, szabadvers szerű prózába ültette át a verset, de azokon a helyeken, ahol a szereplők, mindenekelőtt Arnolphe és a rezonőr Chrysalde valamit hangsúlyosan akarnak a közönség tudomására hozni, illetve feldúlt és már-már kontrollálhatatlan érzelmi állapotba kerülnek, rímes lüktető verssorokban beszélnek. Závada szövege mainak, szinte köznapinak hat. Többnyire kerüli a nagyon is rövidéletű nyelvi fordulatokat, de használ olyan kifejezéseket – mint, mondjuk, a karaktergyilkosság – , amelyek egyértelműségük miatt csupán prímér, megkockáztatóm: olcsó humorforrást jelentenek. Radnai Annamária dramaturg közreműködésével Molière textusát alaposan meghúzták, a monológokat széttördelték, pergővé tették.

A molière-i egyetlen helyszínnel szemben Ascher több helyszínt használ. Khell Zsolt nagyméretű, fehér lemezfalakból olyan puritán teret alakít ki, amely a forgó segítségével pillanatok alatt tud megváltozni, s így hol egy utcarészlet, hol kávéház, hol a főszereplő házának egy szobája teremtődik meg. Ebben a fehér térben alig van bútor vagy egyéb tárgy. Miként a díszlet, Szakács Györgyi jelmezkollekciója is remeklés. Rujder Vivien sápadtszőke Ágnesének rózsaszín ruhácskája, Tasnádi Bence nyakigláb, állandóan izgő-mozgó Horace-ára adott világító kék öltöny, Máté Gábor Arnolhe-jának derékon felül szabott, pocakot kisebbítő, hózentrágerrel viselt szürke nadrágja, a többnyire csak félig begyűrt, alig vasalt inge, az Ascher-módra felhúzható ujjú sötét zakója mindent elmond a figuráról. 

Az előadás legnagyobb élménye az egységes társulati teljesítmény, a színészi alakítások pontos kidolgozottsága. Az, ahogy Rujder Vivien érezteti: bár Ágnest a világtól elzárva és butaságban akarják tartani, sokkal többet lát meg és tud a valóságból, mint gondolnák. Tasnádi Bence naiv, Arnolphe-ban az ellenségét meglátni képtelen Horace-a olyan elragadó, hogy nem kétséges: egy pillanat alatt bele lehet szeretni. Jordán Adél és Ötvös András alakítását látva, felidéződik a boglári előadás szolga-szolgáló párosa, Csákányi Eszter és Bezerédi Zoltán. Mindkét esetben Zsorzsett és Alain rosszindulatú, haszonleső, tohonya, egymással állandóan civakodó, mégis mélységesen összetartó és összetartozó lumpen elem. Ahogy Jordán és Ötvös az oldalsó padon ülve bambán figyeli Arnolphe és Ágnes beszélgetését, ahogy gazdájuk tekintete elől egyszerre félrefordítják fejüket, ahogy élvezettel ütlegelik Arnolphe-ot, amilyen egykedvűen és érzelem nélkül bánnak Ágnessel, az félelmetes.

A középponti szereplő természetesen Arnolphe. Máté Gábor olyan férfit játszik, aki képtelen a tények felismerésére. Nincs realitásérzéke. Hiába figyelmezteti őt barátja, Chrysalde, hogy amit tervez, az őrültség, nem hallgat rá, és az utolsó pillanatban sem ismeri fel és el: hibázott. Máté uralja a színpadot, egyaránt hiteles, amikor nőcsábász múltjáról beszél, az embereket szidja, a mellkasi fájdalmaira panaszkodik, szolgáit szapulja, Ágnest próbálja megrendszabályozni, magához édesgetni. S egyszerre szánni való és mulatságos, amikor rájön: a teremtménye önálló élre kelt. Megrendítő, amikor tudatosul benne: nem tud Ágnese nélkül élni.      

Az együttes játék erejét mutatja az ötödik felvonás, amelyben Arnolphe barátai – mint egy western filmhősei – hosszú felöltőben, puhakalapban, lassan és tért ölelően közelítenek a kétségbeesett férfihez. Ágnes származásának történetét száraz hangon és kíméletlenül közlik vele, s közönyösen döntenek a fiatalok sorsáról, s egyben Arnolphe-éról is. 

  

Az előadásban van egy szereplő, aki Molière-nél nem szerepel: a kávéház pincére. A még egyetemista Lestyán Attila szótlanul teljesíti a rendelést, hozza a kért italokat, elviszi a piszkos poharakat, s közben mindent hall, néha akkor is hallgatózik, amikor nincs dolga. Együttérző szemtanúja Arnolphe kálváriájának. Többször megpróbálja őt megszólítani, figyelmeztetni, hogy lóvá teszik, de vagy mersze nincs, vagy mire szóra nyitná a száját, a férfi faképnél hagyja, miként az utolsó pillanatban is, amikor a magára maradt Arnolphe bemegy a házba, veszi a botját, rátámaszkodik, és tehetetlenül, céltalanul, kisemmizve nekidől az ajtófélfának. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.