Nem csak azért volt nagy ötlet előállni egy prequellel az AMC részéről, mert nehéz lépést tartani a töretlenül népszerű The Walking Dead évente gyártott szezonjaival. A The Walking Deadben a főhős, Rich Grimes kómába esett, miután egy tűzpárbajban meglőtték, és amikor felébredt, a zombiapokalipszis már lezajlott. A Frank Darabont által megkezdett, Robert Kirkman képregényein alapuló sikersorozat tehát egy óriási ellipszissel indított. Melynek eredménye egy kétségtelenül ütős nyitány, de ezzel a narratív trükkel egy ziccert is kihagytak az alkotók: egy világpusztító, az emberiséget megtizedelő járvány kitörése ugyanis nagyon jól mutat mozgóképen, igazi főnyeremény. Feszültséggel teli, látványos, véres, érzelmes.
Cliff Curtis |
A második évadát záró Fear the Walking Dead hősei korántsem alusszák át a zombiapokalipszist, de nem csak ebben különböznek a The Walking Dead fontosabb karaktereitől. Kirkman bevallottan George A. Romero nyomdokaiba lépett a hetedik évadához közelítő sorozat alapjául szolgáló képregény-folyam megírásakor: bár a nyitányt a 28 nappal később-ből kölcsönözte, elsősorban az 1974-es Holtak hajnalát gondolta tovább. Ezzel szemben a Fear the Walking Dead nem Romero második, hanem első zombifilmjének tévé-változataként jellemezhető. Az 1968-as Az élőhalottak éjszakája nem öregedett olyan szépen, mint a Holtak hajnala, de a Fear the Walking Dead bizonyítja, hogy koncepciója ma is működik.
Az élőhalottak éjszakájában egy vidéki házban húzza meg magát néhány egyként a zombik elől menekülő, de gyökeresen különböző hátterű ember. Esszenciális szegénysori, független horror, amiben a büdzsé és a profizmus hiányát merészen progresszív társadalomkritika ellensúlyozta, amit Romero a Holtak hajnalában fejlesztett tökélyre, amikor már túl volt a zombi mint horrormonstrum popkultúrába való bevezetésén. A Fear the Walking Dead ugyancsak kamaradarab: két igencsak komplikált famíliát állít középpontba, melyeket a családfő kapcsol össze, aki fia felnevelése után elvált feleségétől és összebútorozott egy kétgyerekes nővel. Régi családjához a fia, újhoz szerelme köti, és mindkettőt megpróbálja menekíteni, amikor kitör a zombiapokalipszis.
Frank Dillane (A képek forrása: MAFAB) |
Ahogy Az élőhalottak éjszakája korát megelőzően afro-amerikai főhőssel opertált, úgy a Fear the Walking Dead protagonistája a maori származású (és ugyanilyen identitású karaktert alakító) Cliff Curtis. Ilyesmi hollywoodi mozifilmben nagyon ritka, ahogy az is, hogy ebben a Kaliforniában játszódó sorozatban annyi a latin-amerikai karakter, hogy a spanyol nyelvű dialógusok miatt gyakran kell feliratot olvasnunk. Romero debütálása után szabadon ez a széria is felvonultat egy vezéregyéniségként viselkedő, szabad szellemű feketét, aki meleg is. Az ő luxushajóján töltik a karakterek és egy hozzájuk csapódott latin-amerikai család a sorozat játékidejének jelentős részét, azaz ugyanúgy egy térbe szorulnak, mint Romerónál. Nagy ötlet, hogy Curtis karakterének mostohafia drogfüggő, őt tehát különösen rosszul érinti a zombiapokalipszis. Ha úgy vesszük, ő már zombi volt, before it was cool.
Romero kamaradrámával nyitott és epikus akcióhorrorral folytatta, az AMC-nél viszont felcserélték a sorrendet, melynek köszönhetően a prequelek erősségeit is kihasználhatták. Nem csak részletesebben mutatják kibontakozni a zombiapokalipszist, de feszültséget is teremtenek azzal, hogy mi, nézők már tudjuk, mi fog történni, míg a karakterek számára mindez újdonság, még csak ismerkednek a jelenséggel. A Fear the Walking Dead azonban nem thriller, hanem mindenekelőtt családi dráma, sőt, melodráma, amelynek alkotói előszeretettel generálnak átélhető és intenzív konfliktusokat a karakterek között. Meglepetésekből sincs hiány: az alkotók találékonyan használják az epizódok nyitójeleneteit a néző összezavarására. A legtöbb epizód elején a nézőnek fogalma sincs, mi és miért történik, de később persze minden értelmet nyer, és a ráismerés katartikus élmény.
Azonban a prequeleknek nem csak előnyei, de hátrányai is vannak, például alkotóiknak ugyanazt érdemes újracsomagolniuk, amit az eredeti sikerfilm (vagy sorozat) kínált, különben a célközönség csalódni fog. Ezzel magyarázható, hogy ezúttal elkapkodják a zombiapokalipszis bemutatását, nem próbálják real time-ban ábrázolni és izgalmassá dramatizálni a kataklizmát. Elkészíthették volna a 24 zombis változatát is, ehelyett hamar kilyukadnak ugyanabban a szappanoperában, ahol a The Walking Dead tart. Pedig a tévésorozatok éppen az események ráérős és részletes kibontásában képesek többet kínálni, mint a mozifilmek, mivel hosszabb a játékidejük. Az alkotók láthatóan minden jelenetbe igyekeztek drámai konfliktust csempészni, amivel viszont törvényszerűen együtt jár néhány logikátlan fordulat, motiválatlan tett, a karakterek önmagukból való kifordulása (elég a partraszállás utáni szétszakadásukra gondolni). Ezek egy részét még meg lehet magyarázni a túlélők traumáival és felfokozott lelkiállapotával, de nem mindet, ami végső soron a cselekmény hitelességét csorbítja.
A Fear the Walking Dead azonban hibái és gyengéi ellenére olajozottan működik, és ugyanaz hajtja, ami a legjobb zombifilmeket. Visszavisz minket az emberi civilizáció hajnalára, csak épp nem egy múltban játszódó történelmi film, hanem egy poszt-apokaliptikus fantasy keretein belül, ami azért hatékonyabb választás, mert kortárs karakterekkel könnyebb azonosulni, mint őseinkkel. A zombifilmek harmadik világbeli országgá változtatják a világot, megmutatva, milyen az élet a civilizáció luxusa nélkül. Voltaképpen nem is csak az emberi létről szólnak, hanem inkább az egész univerzum természetéről, mivel a Föld korához képest az emberi civilizáció még fiatal, bolygónk sokkal többet látott a zombifilmek anarchiájából, mint a kultúráinkból. A zombifilmek azt is megmutatják, milyen törékeny az emberi civilizáció, még ha csak egy fantasztikus bonyodalom keretein belül játszanak is el a gondolattal.
A sorozat adatlapja a Magyar Filmes Adazbázisban itt található.