Norman Manea a közép-európai valóságot, a diktatúra időszakának személyiségre tett hatásait kutatja regényeiben. A totalitárius rendszer feldolgozásának kísérlete a Kötelező boldogság című elbeszéléskötete is. Támpontot ad az értelmezéshez Koszta Gabriella kapcsolódó tanulmánya, amely feltárja a kötetek hátterében húzódó önéletrajziságot. Az emlékezet alakító ereje legintenzívebben az identitás kialakulásában játszik szerepet, ezért a szerzőt a személyiség hatalmi rendszerhez való illeszkedésének mozgatórugói érdeklik. „Hosszú ideje csak másokkal való kapcsolatainkon keresztül értjük meg önmagunkat.”

Elbeszélései tematikusan nem az emlékezést dolgozzák fel, hanem kisemberek tehetetlenségét és félelmét. „Megtanultuk a félelmet és az önzést, ki-ki magában fulladozik.” A tehetetlenség elleni küzdelem nem a rendszer elleni bírálatként értelmezhető. Célja inkább bemutatni a különböző társadalmi réteghez tartozó szereplők váltakozó pozíciójának abszurd megnyilvánulásait. A rendszer talajtalan eljárási rendszerére mutatnak rá a tévelygő kafkai karakterek történetei. Az egyik legironikusabb rész, amikor felterjesztik a javaslatot, hogy a takarékpénztári sorsoláson a győztest szociális alapon sorsolják ki, mert úgy igazságos. A kihallgatás című történetben pedig egyedül a vallató személy szolgál vallomással, ahogy megpróbál az aktuálisan „sikeres szerepben” tündökölni: „Szeretném, ha megszokna engem”. A történetekben a rendszer illuzórikussá válása is kifejezésre jut: az ügyeikért szélmalomharcot vívó karakterek és a felettük bíráskodó intézmények, szereplők is kizárólag alárendelt helyzetben szerepelnek. Mindenki fél, akár kihallgató vagy kihallgatott, hivatali dolgozó vagy igazgató szerepkörben van. „És félek is, igaz. Saját magamtól. Tőlük. Attól, ami egyszer velem is megtörténhet…” 

A bürokratikus rendszereken túl az idő útvesztőjében is tehetetlenül bolyonganak a szereplők. „Nézd meg őket, mit jelent az utópia hiánya, nézz meg minket, mit jelent minden hiánya, beleértve az utópiát is.” A Robotkép című fejezetben a Futurológiai Osztály a jövőt a múlthoz viszonyítva mutat rá a történelem önismétlő körforgásából való kijutás lehetetlenségére. „A jövő tehát a jelenben rejlik, amelyben élünk, az alig letűnt múltban, amely formált bennünket.”

A széttört történetekben és személyiségekben fokozatosan torzul a tényszerű adatokkal zsúfolt emlék, egyre több a képzelt, paranoid elem: a szereplők már csak emlékezetdarabkákba kapaszkodnak. „Lenyelt egy-egy hangot, a szavak összecsúsztak, egymásnak estek.” A közelmúlt eseményei ugyanúgy elhomályosulnak a szereplők gondolataiban, mint a történelmi távlatba visszatekintő múlt felidézésének lehetősége. A szöveg képes megragadni a diktatúrabeli hangulatot, a társadalomtól kötelezően elvárt némaságot és bénultságot, azonban mindezt tényszerű események nélkül, ironikus hangvételben: „a bizonytalanság mint alapkövetelmény, ami nélkül ez a veszélyes pojáca képtelen gondolkodni, lélegezni, törékeny, zavarba ejtő mechanizmus, amely bizonyára csak a végén válik hatékonnyá, talán különféle bizarr elemek összjátékaként.”

A négy történetben az általánosított karaktereket nemcsak a történelmi kontextus kapcsolja össze, hanem a bezárkózás, a gondolataik börtönébe kényszerített sorsuk is. A kötet vége felé haladva egyre inkább felbomlanak nyelvileg a történetek, és a szereplők már csak töredékesen képesek az önálló gondolkodásra, és „még a kiejtés előtt elfojtott szavakkal” próbálják meg kifejezni magukat. „Felettünk óceán, és bennünk, rajtunk, előttünk a zavarodottság, törvény és véletlen, hold és csillagok az égen, a játék napjai itt lent, számunkra, a zavaros Terra Incognitán, törvény és véletlen, a holnap, a holnapután mulandó rejtélye.” Végül a szarkasztikus hangvétel sem képes elhitetni velünk, hogy fel lehet oldani ezt a félelmet, egy múlt irányította jelenben élünk még mindig. Nincs olyan nyelvi eszköz, amely képes kifejezni a múlt eseményeit. A felejtés elkerüléséért a gondolati szakadásokat, töredékeket összekapcsolva a szerző mégis kísérletet tesz a diktatúra időszakának leírására. Bevezet minket az emlékezet labirintusába, ahol egyelőre marad az „elvékonyodó, nyugodt hang és boldog, idegen, inkognitónevetés” álcának.