Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VALAHOL TÚL

Ábrahám Pál: Viktória / Miskolci Nemzeti Színház
2016. okt. 8.
Talán megbocsájtható, ha a „fővárosi kritikus” elsősorban arra kíváncsi a miskolci színház nézőterén ülve, hogy miben más és miben több egy operettelőadás ott, mint a Nagymező utcában. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Ez az első pillantásra akár önkényesnek is bélyegezhető szempont rögvest védhetőbbé válik, amint jelezzük: Ábrahám Pál első világsikere, a Viktória a Budapesti Operettszínház 2013-as bemutatóján megismert formában jutott el most a Miskolci Nemzeti Színház színpadára. Vagyis Béres Attila rendezésében, Túri Erzsébet nagystílű, s a történetet szó szerint keretbe, méghozzá megdőlt képkeretbe foglaló díszleteivel, Velich Rita jelmezeivel, Kocsis Tamás koreográfiájával és Ari-Nagy Barbara dramaturgi beledolgozásaival játsszák a lusta és labilis idegzetű zseni operettjét, amely a világtörténelmi Tokió-Petrográd-Dorozsma tengely megteremtésével, valamint legalább három örökéltű slágerrel ajándékozta meg az emberiséget.

Kincses Károly
Eperjesi Erika, Kincses Károly

Túl az első világháborún, a régi békebeli világot immár fájdalmasan és végérvényesen régi békebeli világnak felismerve, a közép-európai operett még produkált egy utolsó nagy korszakot. Az európaiasított jazz zenét befogadva, a műfaj mondén jellegét – nem minden erőltetés nélkül – még feljebb srófolva, az irónia és a szentimentalizmus korábban meghatározó regisztereit a vadromantikára, a nosztalgiára és részben már az abszurdra cserélve – s a középpontban Ábrahám Pállal.

Ő ugyanis az előző korszak két nagyszerű túlélőjénél, Lehárnál és Kálmánnál (vagy épp a nálunk vajmi ritkán emlegetett Robert Stolznál meg Oscar Straussnál) „korszerűbb” alkotó volt: eredendő idegessége, könnyűkezű felszínessége és minden formához hozzáillő-hozzáigazítható dallaminvenciója azt adta a magyar, az osztrák, a német, s részben még az angolszász közönségnek is, amire annak épp igénye és gusztusa volt. 1930-ban például szélsőségesen romantikus, de jószerint jelenkori történetet a magyar huszárkapitányról, aki Szibériából megszökve, Japán érintésével tér vissza hazájába meg nagykövet-feleséggé lett szerelmeséről, aki két talpig férfi között ingadozik. Valamint olyan zenét, amelyben az M3HB vegyület (magyarvirtussav három rész, honfibú és oda se neki örökszép) meg a két rész széndihonvágy mellé került foxtrott, de oroszos és japáni illúziót keltő zene is.

Béres Attila rendezése és az egész produkció már Pesten is jól érezte és éreztette a Viktória „kizökkent idejét”, amelyet helyre tolni, ó, kárhozat, már nem lehetséges, s csupán visszamerengni lehet a hajdani világra: „valahol túl, a kéklő hegyeken túl” – ahogyan azt Koltay huszárkapitány énekli. Mert otthon már nem ez várja a hazatérőket, hanem világháborús emlékmű, a „nem, nem, soha” hangulata meg a szülési verseny, amellyel majd persze legyőzhetjük az ellenünk acsargókat. S jól működtette a produkció a humort is: az előadási hagyományokból táplálkozót meg a mából visszagrimaszolót, a bemondásokban felcsattanót és a táncokból kipörgőt egyaránt.

Jancsó Dóra, Rózsa Krisztián
Jancsó Dóra, Rózsa Krisztián

Miskolcon sem történt ez másként, mi több, picit még feszesebbé is lett az előadás, hála a kisebb húzásoknak, melyek után azonban még így is maradt némi húzható anyag. (Például a másodkomikus, Feri keresztnévhalmozásának többszöri és bizony nemigen hatásos ismétléseiben.) A bemutató előadás főerényének mégis leginkább azt a jelenséget vélhettük, hogy itt és most egy alapvetően prózai társulat dolgozott meg az operett sikeréért (és egyúttal az operettsikerért), s ez több szempontból is üdvösnek tetszett. A vállalkozás nyilvánvalóan jót tesz a színészi és egyáltalán a színházi ruganyosságnak, merthogy a Viktória előadásán egyetlen táncos vagy énekes részlet sem válik – rossz értelemben – jelzetté: nincs dallamra megejtett szavalás, nincs „kis tánc”, nincs dobott pillanat, s pláne nincs dobott műfaj. Ez pedig egyszerre szívet melengető a nézők és művészi önérzetet serkentő az előadók számára. Mert ha érződik is olykor a vállalkozás erőfölötti jellege (mondjuk egyik-másik tánckari megmozdulás összhanghiányán), azért a nyújtózkodás-rugaszkodás csakis jót tehet egy előadás és egy társulat gerincének.

Az operetthez nem a műfaj rutinja felől közelítő színészek ráadásul behozzák a színpadra a maguk történetét, ha tetszik, színész sorsát. Ennek legérzékletesebb példáját alighanem a lovagiasságában még a saját feleségéről is lemondó amerikai nagykövet, John Cunlight alakítója, azaz Kincses Károly kínálta, aki prózában, operában, operettben és musicalben egyaránt alkalmazható orgánumával (színészhangra mily ritkán használható ma már ez a szó!) és muzikalitásával, kiállásának eleganciájával mintha éppúgy egy tűnt világot idézett volna elénk, akárcsak az operett dalainak tekintélyes hányada. A cigányzenészt-és-tisztiszolgát (Jancsi) adó fiatal Somhegyi György pedig a komikus ziccer tökéletes, de korántsem az operettes közhely felőli megjátszásával vált az előadás legnépszerűbb résztvevőjévé. Az ő esetében a színpadi hamvasság és a fáradtságra kész játékkedv, a személyessé tett szerephumor meg az Energizer-nyuszit idéző színészi és táncosi lendület a bemutató estéjén többet adott a közönségnek, mint jószerint az aktív budapesti táncoskomikusok bármelyike. Nyomában járt, bár többé-kevésbé lemaradva követte őt a megkettőzött táncoskomikusi-szubretti részleg mindahány tagja is.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

A címszerepben az operaénekesi gyakorlat irányából közelítő, de már komoly operett-tapasztalattal is rendelkező Eperjesi Erika ezen az első estén elsősorban primadonnai dekorativitásával hatott. Hangja mintha nem lett volna tökéletes diszpozícióban, s e téren bizony hasonló volt a helyzet Dolhai Attilával is, aki ugyan a szünetig sikerrel uralta szólamát (s így egy jó ideje tartó énekesi hullámvölgy végével kecsegtette a jelen sorok íróját), ám az előadás második felében újra csak megjelentek éneklésében a kiabáló forszírozás és a sérülékeny muzikalitás oly baljós jegyei. Játéka azonban így is motivált maradt, ami Miskolcon éppúgy, mint Budapesten mindig rokonszenvet kelt még a fülét olykor fájlaló nézőben is.

A miskolci színházi zenekar és a vezénylő Cser Ádám ugyancsak ambícióval és erőteljes formában feküdt neki az Ábrahám-operett zenéjének, amely így legfelszínesebb (ha úgy tetszik, legprovinciálisabb) pillanataiban is meggyőzőnek hallatszott. S valahol itt rejtőzhet az előadás egészének titka is: Béresék mind komolyan veszik a Viktóriát. Olyan komolyan, ahogyan csakis egy kiskundorozsmai grófnőt lehet!

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek