Darvasi László: Évek óta simogatom, próbálgatom a történetet. A regény magja, a boszorkányper, a szörnyű história pertörténete ismert, monográfiák, könyvek feldolgozták. Hosszú ideje foglalkoztat a történet, ismerem a részleteit, a per menetét, a vádlottak nevét. Ismerem a város politikai, hatalmi viszonyait, de nagyon sokáig nem tudtam, mi a személyes tétje ennek a históriának. Két évvel ezelőtt kitaláltam, hogy a regényben addig nem szereplő Taligást beemelem, s onnantól kezdve éreztem, meg tudom írni.

DL: A személyességre való rátalálás átformálta az anyagot. Ha úgy tetszik, Taligás egy alteregó, s attól kezdve, hogy ő meglett, többé-kevésbé magamról beszéltem, a hasonmásom félelmeiről és vágyairól, a testvéremről, egy hozzám erősen közeli alakról. Többé nem volt kérdés a megírás. Addigra a regény jelentős része már elkészült, ezekbe a fejezetekbe kellett beépítenem Taligást. Oldalakat dobtam ki, új részeket írtam. Addigi figuráim egymáshoz való viszonya megváltozott, bizonyos alakok elhalványodtak, mások élesebb kontúrt kaptak.

DL: Akkor lelőttük az egyik poént. Jóllehet, elégetik Taligás összes könyvét és kéziratát, mégis marad terhe, de ezt már ne áruljuk el. Annak a taligának van és lesz is rendeltetése. Nagy szimbolikus gesztus ez. Taligás egy kulturális tróger, aki fizikai értelemben is szenved, a korabeli Közép-Kelet-Európa tájain hordja fel s alá a kultúrát. Adja és veszi a kéziratokat, ezekért vállal életveszélyes helyzeteket. Miattuk lesz szerelmes, és ezeket a kéziratokat játssza el. Szaval is, előad Shakespeare-t, ókori görögöket, német költőket. Ezeket a szövegeket mi a 19-20. századi fordításokból ismerjük, amiket ilyen formában nem használhattam, tehát nyersfordításokat készítettem belőlük. 

DL: Igen, tettem bele egy Juhász Gyula- és két Baka István-verset. S ha már a versekről beszélünk, idővel arra jöttem rá, hogy a Taligás nem is regény. Inkább egy nagy, sűrű szövésű vers. A szorongásaival, szenvedélyeivel, szerelmeivel, politikai áthallásaival ez egy nagy költemény. 

DL: A Könnymutatványosok feltűnnek ebben a regényben is, ahogy a Virágzabálókban is megjelentek. Nem tudom, és nem is akarom elereszteni őket. Talán lesz egyszer egy 20. századi regényem, már vagy száz oldal megvan belőle, ott is szerepelni fognak. A vándorlás nem más, mint a világ birtokba vételének egy specifikus formája. Odamenni és meglátni, odamenni és megélni a hely szellemét, hangokat hallani, odamenni és elmondani ezt a helyet, nevekkel illetni. A vándorlás a találkozás fizikai alkalma, s nekem nagyon fontos, hogy ne csak lélektanilag, szellemileg vegyem birtokba azt a világot, amiről beszélni szeretnék, hanem fizikálisan is. Valószínűleg ezért, az érzéki jelenlétért térek vissza mindig a vándorlás dramaturgiájához. Taligás szavakkal bánik, szavak által létrejövő szólamokkal, s az derül ki, hogy a szót is hordani kell, vinni valahonnan valahová. A szónak is van útja.

DL: Rokonok. A Könnymutatványosok végén van egy nagy váltás, új „könnymutatványosok” születnek. Könnyen meglehet, hogy a Taligás is előbb-utóbb könnymutatványossá válik. Mondom, a következő regényemben is szerepeltetni fogom őket, mert éppenséggel olyan világot élünk, ami teljes mértékben megfelel a Könnymutatványosok legendaszerűségének. Látványos törzsi viszonyok alakultak ki, jöttek az „újbarbárok”, elfoglaltak szót, lelket, gondolatot, grasszál az öltönyös bunkóság.

DL: Szerintem Taligásnak nagyon jó élete van, csak szomorúnak tűnik az egész, szomorúan adja elő. Nekem minden pillanatom az irodalom jegyében telik, nincs olyan rezdülése a világnak, amiből ne akarnék szót, mondatot csinálni. Hétről hétre rengeteg kis szöveget hozok létre, nekem ez lételememmé vált. Ez a taligásság mibenléte. Hetente négy-öt szöveget ki kell vennem a lelkemből, a gondolataimból, s lehetőleg originális szövegeket. Meg is teszem. Nyilvánvalóan magam is Taligás vagyok.

DL: Főszereplő szörnyeimet, kis szörnyetegeimet, gnómjaimat, akik a teremtés félútján megálltak, korabeli uralkodókról vagy nagy emberekről neveztem el. Amikor Barbarát, az üvegbe zárt kicsi, holtan született lényt a kor egyik híres zeneszerzőjéről, Barbara Strozziról nevezem el, tulajdonképpen a teremtést igyekszem ezzel jóváírni, megjavítani. Javított kiadás. Miközben ezt az életet az ember a maga vágyaival, törekvéseivel folyamatosan eltorzítja és tönkreteszi. Nem a gnóm a gnóm ebben a regényben, hanem a világ, amelyik megcsinálja a boszorkánypereket, s körmönfont számítások alapján borzalmakat hajt végre. De vannak ennek a romlott világnak a regényemben jó figurái is, mint a ferences barát, vagy Milian, a fogadós, akinél Taligás Szegeden száll meg. Van benne minden, mélységes elkeseredés és kegyelmi pillanat is. De a szövet alapvetően valóban sötét. A boszorkányperben tizenkét embert öltek meg egy nap alatt, aztán majd még többeket, miközben a mai napig úgy beszélünk az esetről, hogy „ja, a szegedi boszorkányok”. Pajkos kifejezéssé vált a szörnyű történet.

DL: Ha ma körbenézünk, azt látjuk, bármikor lehetsz áldozat, szörnyű bűnös. Bármikor rád húzhatnak egy szót: nihilista, liberális, boszorkány, hazaáruló, csak sokszor el kell ismételni. Túl sok minden nem változott sem lelki, sem eljárás szempontjából. Ennyiben ez mai regény.

DL: Nem, a félelem számomra egzisztenciális alaplét-élmény. Ezt a szorongást építettem bele Taligás alkatába. De a szorongásomnak nincs konkrét tárgya. A regénynek van terápiás jellege, segít, de nem megoldás. Talán Mallarmé mondta: „Arra való a világ, hogy szó legyen belőle.” Most éppen régi Szív Ernő-írásokon dolgozom, sok kis hordozható, puhafedeles, tematikailag gondosan összerakott könyvet szeretnék ezekből az írásokból összeállítani. Kisbeszédek tárgyakról, évszakokról, ételekről, irodalmi alakokról. Lehetetlen vállalkozás, talán nem is érvényes dolog, de hogy meg kell csinálni, abban biztos vagyok. Amikor átnézel ezernyi történetet, ilyen esendő, súlytalan semmiséget, megannyi kisszínest, és megpróbálsz általuk, a fölsorakoztatásukból valami érvényességet mutatni, a lehetetlent kísérted. Miközben arra is gondolhatok, gondolok is, hogy pár száz év múlva mindez hol lesz. Mi marad abból, ami most a minden? Valamiért mégis meg kell csinálni.

DL: Erről is. Arról a kulturális paradigmaváltásról is, ami a szónak a természetére, alakjára utal. Hogy egyre inkább beköltözik egy másik valóságba, s a szó funkciója átalakul. Neandervölgyi ősemberként téblábolunk számítógépeink előtt. Hogy lesz a mű száz év múlva? Hogy lesz a vers? Miféle formát kap az irodalmilag instruált szó? Nyilván a könyv mindig megmarad, mert annyira érzéki dolog. De nem félek attól, hogy a szó és a szó mögötti ember ne teremtené meg azokat a lírai alkalmakat, amiket eddig teremtett. Az érzékenység megmarad, talán csak más lesz a forma. Ilyen értelemben határozottan bízom az emberben. Meg fogja csinálni a maga versét, a maga könyvét, a maga Taligását!

DL: Valóban súlyos beteg voltam, de az igazán kritikus napokból keveset érzékeltem. Nem volt halálfélelmem. Másoktól tudom, hogy többé-kevésbé mi történt. Van egy elbeszélés, vannak szavak és mondatok, amiket kaptam, amiket valahogy ki kellene töltenem jelentéssel, aminek az a neve, hogy halál. Lehetséges halál. Voltak álmaim, megküzdöttem a saját halálommal. Az is lehet, hogy a Taligás már része volt ennek a halálos küzdelemnek. De nem akarok felesleges személyes mitológiát kreálni. 

DL: Az lehet nagyon erős irodalmi szöveg, amire nagy érdeklődéssel tekintünk. A „saját halál”, ha lehet mondani, kitüntetett esemény a saját életünkben, és mégsem érdekel annyira. Kicsit csodálkozom is ezen. Hárítás lenne? Próbáltam jegyzetelni. A képek megmaradtak, nem fakulnak, látom magamat most is azokban az álmokban, de íróként valahogy nem foglalkoztat, hogy valóban meghalhattam volna. Lehet, hogy ez a valóban szó teszi annyira rémületessé az egészet. Hogy ez egy olyan vers, ami már nem vers.